– 406-os számú Maya, jó reggelt! Ideje felkelni. – Maya szeme felpattant a gépi hangra. Begyakorlott mozdulatokkal bújt a papucsába, megigazította az ágyneműt, majd a fürdőszobába vonult. Három perc – ennyi ideje volt letusolni. A vízadagja csupán ezt tette lehetővé. Már rég megtanulta, hogyan lehet a leghatékonyabban megtisztálkodni. Rövid hajat viselt, akárcsak mindenki más: a vízhiány nem engedte a hosszú frizurák luxusát. A toalettet sűrített levegő működtette, fogmosás helyett tisztító tablettát vett be.
A szerencsések közé tartozott: tanult, és jó állást szerzett.
Élhető körülményeket. Nem akart az alsóvárosra gondolni – az éhínségre, a fertőre.
A falba szerelt monitorra pillantott. Nemsokára fél hat. Indulnia kellett, ha reggelizni akart. Gyorsan felöltötte az egyik tiszta kezeslábasát, cipőbe bújt, magához vette a táskáját, és elhagyta az apró lakást. A legtöbb szomszédja ilyenkor indult útnak: a liftben úgy préselődtek össze, akár a könyvek a túlzsúfolt polcon.
Maya összeszorított foggal tűrt. A klausztrofóbia gyötörte, de az vigasztalta: még öt perc, és vége. A 153. emeletről az első mozgólépcsőig kellett eljutnia. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre rálépett a végtelenségig tekergőző gumiszalagra. Itt húsz centi volt az előtte, és a mögötte álló emberek között. Bármerre nézett, hosszú kígyóként tekeredtek a mozgólépcsők, keresztül-kasul a neonfényű felhőkarcolók között.
A légkört finom por lepte, amin a napfény nem tudott áthatolni. Maya a kivetített fényt bámulta: a mesterséges hajnalt, amelyet a Környezeti Kontroll Központ vezérelt – és néha elfelejtettek felkapcsolni. Az emberiség harminc százaléka átvészelte a nagy olvadást, a porkorszakot. De az élővilág? Már csak algoritmusok őrizték a biodiverzitás emlékét.
Végre! Az aranyszínű korlát tetején lila fény gyulladt, és a süllyesztett lyukakból elkezdtek felemelkedni a kávéval, teával teli papírpoharak, és a zacskóba csomagolt, préselt kockák – különböző ízesítéssel.
Maya kávét választott és sonkás szendvics ízű reggelit. Gondolatai már a munkája körül keringtek, de közéjük fúrta magát egy emlék. A szél, az a régi, amelyik játékosan borzolta a lombot, és illatokkal jött, földdel, esővel, nyárvégi porral, és hűvös ujjakkal simított végig az arcon. Tizenhárom éves volt, amikor elpusztult a valódi világ. Azóta fát csak üveg alatt látott vagy képeken. Most harminckét éves volt, környezetpszichológus a Nyolcas Klímaszegmensben, és egy új projekt résztvevője: „Visszazöldítés 3.1 – Az Élő Rendszerek Szimulációja.”
Amire szétrágta az utolsó ételkockát is, megérkezett a munkahelyéhez legközelebb eső leszállóteraszhoz. Öt perc múlva felvette a steril munkaruhát, és belépett a laborba.
Azt mondták, sikerülhet. A rendszer képes lehet utánozni a valódi ökoszisztémát – legalább részben. De Maya már nem hitt ezekben. A részben boldog szerelem, részben megtartott élővilág, részben tiszta ég – ezek csupán digitális fájlok voltak, jól optimalizált illúziók.
A 3.1-es verzió különleges volt.
Már nemcsak képeket, hanem biológiai textúrákat is létre tudott hozni, élő sejteket, már-már valódi mohát, mikroklímát. Maya feladata a tesztalanyok pszichológiai állapotának megfigyelése volt a szimulált erdőben. A rendszer felkapcsolta a zöldet: háromszáz négyzetmétert, nyolc növényfajt, öt madárhangot, és egy mesterséges patakot. Minden tökéletesen imitált volt, Mint egy szép álom, amit próbáltak kódba zárni.
Az első önkéntes egy anya volt a gyermekével. A hatéves Kiran még soha nem látott valódi füvet. Az anyja azt mondta: Remélem, ez segít neki. Álmodik valamiről, amit nem is ismerhet.
Maya figyelte, ahogy a fiú belép a szimulációs térbe. Egy pillanatra megállt, mintha megbotlott volna a valóságban. Aztán letérdelt. Megérintette a mohát. Megrázkódott.
– Ez hideg és puha – suttogta. – Mint a régi plüsskutyám, aminek az egyik füle mindig ferdén állt.
A hasonlat úgy ütötte mellkason Mayát, mint egy elfeledett emlék. Ismert valaha egy kutyát is. Aztán csak képen látott, fotón.
A fiú órákig ott maradt, felfedezett, beszélt a patakhoz, kérdezte, honnan jönnek a fák – és Maya csak jegyzetelt. Nem volt kérdés: a rendszer működött. Élt. És ő maga is, mintha először lélegezne újra. Beleszédült a madárhangba, ami programozott volt, mégis idegennek hatott – valódinak.
Az este, amikor hazament, a fákra gondolt. Nem pixeles kivetítésre, hanem nedves törzsű, göcsörtös, gyantás fákra. Olyanokra, amiket az ember képtelen elfelejteni, ha egyszer látta.
Két hét múlva, a második fázisban, beengedték az első állatot. Egy patkányt. Genetikailag tisztított fajtából, mert más élőlényt nem mertek. Maya a nevén szólította: Sajtszósz. A patkány futkosott, kapart, túrt, majd leheveredett egy „fűcsomó” mellé, és elaludt. Maya újra sírt. Ezúttal nem csendben, hanem hangosan, mint egy régi világ túlélője, akit most ért utol a fájdalom.
– Miért csak ennyi maradt? – kérdezte. – Miért csak ennyit engedtek vissza?
Válasz nem érkezett. A rendszer csendben pislákolt, a kontrollhídon a technikusok némák voltak. Nem tudtak mit kezdeni a biológia lüktetésével egy világban, ahol minden steril, biztonságos és kiszámítható lett.
A negyedik héten hibát jeleztek. A szimuláció túl „élő” lett. A növények túlnőttek a térhatáron, a patak kimosott egy padlócsempét. A rendszer magától optimalizált, visszavett a zöldből.
Maya tiltakozott.
– Ez így jó! Hagyjátok! A világ nem steril. A természet nem optimalizálható!
De már késő volt. A programot újraindították. A mohát kiirtották, a madárhangokat halkították, a patakot lefedték. Az új látogatók unottan sétáltak. A patkány abbahagyta a fészkelést. Maya pedig nem álmodott többé fákról.
Egy héttel később Maya eltűnt. Pont akkor, amikor a felső vezetőség igyekezett titokban tartani a tragédiát: valaki ellopta az időgépet! Maya lakását lezárták, a munkaállomása üres volt. A kamerák azt mutatták, hogy egy hajnalon – amikor a fényrendszer elfelejtett „felkelni” – elindult a 3.1-es labor felé, egy zsákot cipelve.
Aztán semmi.
Napokkal később valaki újra aktiválta a szimulációt. Valami furcsa történt: új növények jelentek meg, amiket nem programoztak be. Egy szag is feltűnt – avar, komposzt, élet.
Egy kézzel írt cetlit találtak az üvegtető alatt:
„Adatból nem nő ki levél. De hitből talán. És könnyből biztosan, mert az már félig víz. Vigyázzatok rájuk. Ne optimalizáljátok a világot – csak tanuljatok meg újra lélegezni. Átugrottam egy élhető valóságba.”
Azóta a 3.1 szimulációját lepecsételték. De néha, ha valaki elég korán megy be, és csendben marad, hallhatja, ahogy egy patkány csoszog a fák között. És olykor – bár lehet, hogy csak legenda – egy női alakot is látni lehet, amint mohaágyon alszik, és minden lélegzetvételre új hajtás sarjad.
Csendesen esett az eső, mintha a természet egy pillanatra megállt volna, hogy kifújja magát. A vízcseppek puhán koppantak a faház tetőzetén, halk, megnyugtató ritmusban. Az ablakon túl elmosódtak a kontúrok, a fák lombja nehézzé vált, a levelek apró táncot jártak minden újabb csepp alatt. Maya a konyhában állt, mezítláb a fapadlón. A ház szerény, de tiszta volt. A maga módján tökéletes. Azt gondolta, hogy még tehet valamit az ellen, hogy a szörnyű jövő ne következzen be. Tudta, hogy nagy feladatok várnak rá, de előbb ki akarta élvezni pár napig a harmóniát.
A víz halkan forrt a kannában, nemsokára a tea illata átjárta a levegőt. Ismerős és vigasztaló. Közelebb lépett az ablakhoz. Az üvegen apró patakokban csorgott le a víz, és eltorzítva mutatta a tájat. Ott volt, ahol a természet valódi.
Csak az eső, a fák, és béke.