Csak egy pénteki nap volt, semmi egyéb, és ráadásul tizenharmadika. A park terebélyes mohos fái e késői órán védőn ölelték a két apró szürke alakot, akik a padon ülve beszélgetettek.
Csak a sárga pökhendi Hold és egy rozoga utcai lámpa loccsantott arcukra némi sápadt fényt.
A csillagok felettük flegmán, mindentudón hunyorogtak – több milliárd éves útjuk során láttak már egyet s mást.
A férfi most közelebb húzódott és a nő fülébe súgta.
– Tudod, hogy végtelenül szeretlek! Meg fogok változni ígérem! Akarlak! Még egy utolsó esélyt kérek csak, próbáljuk meg újra!
A nő, bár nem húzódott el, de higgadt maradt. Egy rakoncátlan szőke tincs az arcába hullt, ám most nem simította hátra, ahogy régebben tette.
– Tudom, de nem fogom megmásítani a döntésemet. Én már túlléptem rajtad! Azt javaslom tedd te is ezt. Tudom, hogy ez neked sokkal nehezebb lesz, de…
A férfi arcán könnycseppek csillogtak.
– Ne csináld már! Most tényleg azt akarod, hogy letérdeljek, és úgy könyörögjek?
A nő ingerülten kifakadt.
– Ne légy nevetséges kérlek, ez a gyerekes viselkedés… Annyira visszataszító!
A férfi megdermedt, szíven ütötték a szavak. Érezte, hogy valami megváltozott köztük. Kissé kijózanodott.
– Jól van… Értem, hát nem leszek.
Hallgattak egy darabig, majd a férfi törte meg először a csendet.
– Akkor most tényleg ennyi volt?!
A nő némán a földet bámulta, és lábával furcsa kis köröket rajzolt a homokba.
– Valahogy megéreztem… Jó legyen! Akkor elmegyek végleg…
– Várj még… Ne haragudj! Sajnálom. Annyira szerettelek volna boldoggá tenni. Ne bántsuk folyton egymást!
– Nem haragszom.
A férfi nagy levegőt vett, próbálta leküzdeni a feltörő érzelmeket.
– Legalább megpróbáltuk…
– Igen. Sokszor. De látod, nem működik.
Megint csak hallgattak, mert hirtelen elfogytak a szavak, az érvek, már csak az érzelmek mardosták őket belülről és talán mindketten arra a számtalan boldog-boldogtalan órára gondoltak, amit egymással töltöttek.
A férfi még egy utolsó próbálkozásként megfogta a nő kezét, és magához húzta. Széles durva tenyerébe rejtette a nő apró ujjait akár egy egzotikus virágot és finoman megcsókolta. A nő nem ellenkezett, de már nem borzongott meg a férfi érintésétől. Valami végleg elmúlt.
A férfi átkarolta, miközben a lenszőke hajzuhatag a borostáit csiklandozta. A távolban hajnalodott. A felkelő nap vörösre festette a felhők alját. A tücskök kórusa egyre hangosabban ciripelt.
– Nem tehetsz róla! – suttogta – Ráadásul minden ellenünk volt!
– Tudom és mégis… Annyira fáj…
– Azért szép volt. Nem?
A nő egy szomorú mosollyal válaszolt. Zöld szemében végtelen szomorúság fénylett.
– Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint téged! – azzal visszahúzta a kezét, majd kibontakozott az ölelésből és az órájára pillantott.
– Mennem kell! – mondta, miközben kerülte a férfi tekintetét. Felállt, és fiatalos lépteivel, amik alig csaptak zajt az avarban, elindult a parkoló szedán felé. Ment, még csak vissza sem nézett. Finom alakját hamarosan elnyelték a park idős fái.
A férfi nem bírt mozdulni. A fájdalom szétperzselte, megbénította.
Tudta, érezte belül, hogy most tényleg vége. Fejében csak egy, hatalmas, vörössel írt szó lüktetett folyamatosan: vége, vége, vége! Vége valami csodálatosnak, valami lélegzetelállítónak. és megismételhetetlennek. Örökre elvesztette az egyetlen kincsét. Amiben hitt. Azt, amit a világon legjobban szeretett.
Ez a nő már nem szereti többé, és ez a tudat elviselhetetlen! Már csak egymaga van a kínzó gondolataival és a viszonzatlan szerelmével.
Továbbra is a felkelő napot nézte. Nem tudta mennyi idő telhetett el. Aztán valahogy mégis összeszedte magát, nehézkesen feltápászkodott, leporolta a nadrágját és csak úgy dünnyögve, magának megjegyezte.
– Hát… azt hiszem Párizs ismét elmarad.
*
A függöny legördült, és a nézőtérről orkánszerű taps harsant. A közönség felállva, egy emberként ünnepelt. Szűnni nem akaró ováció. Még a helyi újságok is lehozták.
Aznap mindenki egyetértett abban, hogy a két színészóriás, felejthetetlen alakítást nyújtott – ebben az évadban már a harmincnyolcadikat!