ÚGY HAJNALI EGY MÚLT. Kint javában huhogtak az éjjeli baglyok, és én jó szokásomhoz híven, elmélyülten pötyögtettem kedvenc laptopom elnyűtt klaviatúráját. Legújabb Sci-fi kalandregényemen dolgoztam. Sikeres íróembernek mondhattam magam, könyveim magas példányszámban fogytak. És Hollywood sem fukarkodott, ha szóba kerültek a filmes elővételi jogok. Bankszámlám szépen gyarapodott, panaszra nem volt okom, ahogy mondani szokás, volt mit aprítanom a tejbe. És az csak hab volt a tortán, hogy történeteimet kedvelték az olvasók, amiknek a háttér hitelességét, még a legkeményebb kritikusaim is elismerték.
Épp készültem kiugrani a nappali bárjába valami frissítőért, amikor megcsörrent a mobilom. Úgy gondoltam, hogy az a barom, aki képes engem ilyen lehetettlen időben hívni, az csakis Roy lehet, az ügynököm.
Tévedtem.
Ám amit a telefonban halottam, az igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Az ismeretlen férfinak negédes volt a hangja – talán túlságosan is negédes –, és volt benne valami bosszantó fölényesség, ami óvatosságra intett.
Felvetettem neki – csak úgy, próba szerencse alapon –, hogy mi lenne, ha beugrana és személyesen folytatnánk a csevejt. Legnagyobb megdöbbenésemre igent mondott. Ez a hapi vagy nagyon profi, vagy nagyon amatőr, futott át az agyamon.
Felvettem a zakómat és komótosan leballagtam a kapuhoz. Már ott állt és várt rám. Rögtön tudtam, hogy innen csörgetett meg. Alacsony, köpcös, szemüveges kis fickó volt, méregdrága barna öltönyben, kezében aktatáskát szorongatott. Úgy festett, akár egy hivatali aktakukac, aki megfogta az isten lábát – mint később kiderült, nem is sokat tévedtem.
– Köszönöm, hogy fogadott Mr. Morgan – mondta túlzott udvariassággal és megeresztett felém egy halvány kis mosolyfélét.
– Ez csak természetes – hazudtam, és betessékeltem a házba.
A nappaliban hellyel kínáltam, és mikor rákérdeztem mit inna, whiskyt kért szódával.
Amíg ő befészkeltem magát a garnitúra legkényelmesebb foteljába, kitöltöttem két whiskyt, az enyémbe jégkockákat ejtettem, az övébe fröcsköltem némi szódát, majd a markába nyomtam a poharat, s leültem vele átellenbe.
A telefonban Henrynek mondta magát, de gyanítom, nem ez volt az igazi neve, hisz’ ki az a hülye, aki elárulja a nevét, amikor zsarolásra készül. Mert Henry arra készült, ebben biztos voltam, és mondhatni, ez bizony nem nagyon volt az ínyemre
Hajnali kettőre járt, a tisztességes emberek ilyenkor békésen húzzák a lóbőrt az asszonykájuk mellett, a nem túl tisztességesek meg ájultra prütykölik a szeretőjüket, vagy épp valamelyik bank páncélszekrényét fúrják, vagy ne adj isten, hullát ásnak el egy madár sem járt, elhagyatott helyen.
Henry egy harmadik kaszthoz tartozott. Ő egy mocskos, istenverte zsaroló volt, és én nagyon is érthető okokból, az ilyen Henry féle szemét alakokat utáltam a legjobban ezen a világon. Csak azért invitáltam be a házamba, mert kíváncsi voltam, mivel is fog előrukkolni.
Egy ideig egyikünk sem szólt, némán kortyolgattuk italunkat. A beállt csendben tisztán halottam ahogy az emeleten Elisa – a legújabb barátnőm – kilép a hálószobából, végig tipeg a folyosón, majd magára csukja a toalett ajtaját.
Letettem a poharat, úgy gondoltam, épp itt az ideje kiugrasztani a nyulat a bokorból.
– Henry – szólítottam meg –, a telefonban azt állította, hogy igen fontos, világraszóló információk birtokában van, ami érdekelhet engem.
– Úgy van, Mr. Morgan. Világraszóló bizonyítékaim vannak.
– És pedig?
Beleivott a poharába, majd a pohárral a kezében erőltettet nyugalommal hátra dőlt.
– Hiteles bizonyítékaim vannak arról, hogy földönkívüliek élnek közöttünk – mondta.
Elnevettem magam. – És miből gondolta, hogy ez érdekelhet engem? Mi a fene közöm van nekem ehhez?
Henry ráérősen belekortyolt a whiskybe, cuppantott, nyelt egyet, s megköszörülte a torkát.
– Nagyon is sok Mr. Morgan.
– Valóban?
Magabiztos pillantást vetett rám. Kivárt egy kicsit, s mielőtt megszólalt megnyalta az ajkát.
– Úgy gondolom, hogy ön is közéjük tartozik. Ön nem ember Mr. Morgan, hanem egy Idegen – jegyezte meg.
Elmosolyodtam. – És ezt miből gondolja?
Előrehajolt. – Nem gondolom, tudom.
Cigarettára gyújtottam. – Igazán?
Henry egyetlen mozdulattal döntötte magába a maradék italát, majd a kiürült poharat ő is az asztalra helyezte.
– Nézze, Mr. Morgan, vagy akárki is maga, ne játszadozzunk itt egymással. Néhány óra múlva felkel a nap, és nekem a hivatalban kell lennem kilencórakor, frissen és üdén. A kormánynak dolgozom, szabad hozzáférésem van titkos adatokhoz, és rájöttem néhány felettébb érdekes dologra önt illetően. Nem kis fáradságomba került, de mint látja, itt vagyok! – Henry az asztalra tette az aktatáskát. – Ebben itt ni – mutatott a táskára –, benne van minden terhelő információ, amit összegyűjtöttem önről. Úgy gondolom, egymillió dollár elegendő lesz, hogy elfelejtsem, amit tudok.
Szívtam egy mély slukkot a cigarettámból.
– Henry, ugye maga sem gondolja komolyan, amit mond. Csak nem ezzel a sületlenséggel akar engem zsarolni?
– Szó nincs itt zsarolásról – vigyorodott el Henry. – Úgy tudom, ön üzletember is, és én üzletet ajánlok. Kapok egymilliót és a táska az öné.
Ismét elmosolyodtam. – Nem üzletelek lököttekkel. De, hogy lássa kivel van dolga, teszek én is egy üzleti ajánlatot. – Henry felhúzta a szemöldökét. – Itt hagyja a táskát, és én nem jelentem fel zsarolásért – mondtam.
– Ha elmegy a rendőrségre, vagy magának hisznek, vagy nekem. Nem hiszem, hogy érdemes lenne vállalnia a vizsgálattal járó rizikót – szólt. – Maradjunk az én verziómnál, hisz mindketten tudjuk, hogy ön egy alakváltó idegen faj szülötte. Az űrhajója lezuhant Roswelnél 47-ben. Önnek valahogy sikerült elmenekülnie a helyszínről, és most Flynn Morgan írónak kiadva magát, sikert sikerre halmoz a roppant hiteles Sci-fi regényeivel.
A helyzet alapvetően kellemetlen volt, de azon kaptam magam, hogy csaknem élvezem Henry zsenialitását. De tudtam, nem engedhettem meg magamnak, hogy egy ilyen Henryféle pénzsóvár alak tudjon a kilétemről.
Jó pár év eltelt már azóta, hogy akkor ott, földi idő szerint 1947 július 2-án Új-Mexikóban, egy villámokkal sújtott éjszakai viharban, Roswel városkától úgy 75 mérföldnyire balesetett szenvedtünk. Küldetésünk felderítés volt. Már otthonunk, a Domain bolygó felé vettük az irányt, amikor egy villám váratlanul csaknem kettéhasította a gépünket, és csúfosan lezuhantunk egy mezőre. Egyedül én, Airl éltem túl a balesetet. A kiérkező katonaság aztán módszeresen összeszedett minden szétszóródott apró kis hulladékot. Engem – társaim zsákokba pakolt holttestével, és az üzemképtelen űrhajónkkal együtt – egy titkos katonai bázisra szállítottak, ahol én, csakis kizárólag egy Matild nevű nővérrel voltam hajlandó telepatikusan kommunikálni. Kedves lány volt, csinos és okos. Hamarosan valamiféle testvéri kötelék alakult ki közöttünk, ami egy idő után, a teljesen eltérő külsőnk ellenére is szerelemmé formálódott. Élveztük egymás társaságát. Jómagam katonatiszt, mérnök és pilóta is voltam egy személyben, így az életemért cserébe Matildon keresztül, értékes információkkal láttam el a meglehetősen primitív tudású katonai mérnököket. Olyan információkkal, melyről úgy gondoltam, hogy az emberiség felvilágosítását szolgálja.
De a katonaságnak ez nem volt elég, és mivel többre nem tudtak rávenni, Matildot hamarosan elbocsátották a seregből. Egy távoli vidékre telepítették le, és örök titoktartásra eskették. Az utolsó munkanapján arra kértem Matildot, szorosan öleljen magához, ha azt akarja, hogy vele menjek. Ő ezt készséggel meg is tette, és ez nekem, mint alakváltónak elég is volt. Így történhetett meg, hogy a nővér aznap, őrségváltás ellőtt, és őrségváltás után is elhagyta a bázist.
Hosszú évekig éltünk együtt. Egészen a haláláig. Nyolcvan éves korában hagyott itt engem. Egy kivételes, nagyszerű embert vesztettem el. Miután túltettem magam a gyászon, a kiemelkedő szintű alakváltói képeségemnek köszönhetően sikeresen beilleszkedtem az emberek közé.
– Ön téved, Henry! – szóltam, és belefojtottam az időközben leégett cigarettámat a hamutálba.
Meglepetten rám nézett, s olyan értettlen képet vágott, mint a hóhér, aki megtudta, hogy a kivégzés elmarad, mert az elitélt kegyelmet kapott.
– Nem hinném, minden itt van feketén fehéren – csattant fel, s bosszúsan újra a táskára mutatott. – Figyelmeztetem, nem vagyok teljesen hülye, ha nem hisz nekem, hát legyen. – Hirtelen felállt. – A katonaság bizonyára már tárt karokkal várja vissza magá…
– Henry! – vágtam a szavába. – Nem a helyszínről szöktem meg, hanem egy titkos katonai bázisról, ahová akaratom ellenére bezsuppoltak. És ugye ön is egyetért azzal, hogy a kettő bizony nem egy és ugyan az.
Bólintott. Kényszeredetten elmosolyodott, a bárpulthoz lépett, töltött magának egy italt, s egyhajtásra kiitta, a pohár tartalmát. Láthatóan lenyugodott. Ahogy aztán az asztalra pillantott, olyan fehér lett, mint a meszelt fal. Elképedve nézte, hogy pimaszul mosolyogva ott állok az asztal mellett, kezemben a táskával. Összeszorította a száját, és vicsorogva felém lépett.
Egy laza, elegáns mozdulattal a hátam mögé ejtettem a táskát. Megragadtam a gallérját, megpenderítettem, és minden erőmet latba vetve keményen nekivertem a falnak. Úgy kenődött fel rá, mint a felmosó rongy. Halottam, amint a levegő fújtatva áramlik ki a tüdőjéből. Ahogy csúszott le a falról, magával sodort néhány szívemnek kedves irodalmi díjat. Elterült a padlón. Amikor próbált feltápászkodni, jókorát rúgtam a lábai közé. Fájdalmas üvöltést hallatott, s nyüszítve összekushadt. Megvártam míg fájdalmában újra elterül a padlón, majd párszor beletapostam az arcába, csak úgy, a magam megnyugtatására. Szemüvegének szilánkosra tört lencse darabkái mélyen belefúródtak a szemgolyóiba, reccsenve törtek a fogai. Kezdtem megsajnálni szegényt, de most nem volt helye a könyörületnek. Fölé térdeltem, a kezeim közé szorítottam a fejét és erősen balra rántottam. Halk, pattanó hanggal roppant el a nyakcsigolyája.
Fent az emeleten nyitódott, csukódott a toalett ajtaja.
Nem sok időm maradt, de vannak előnyei, ha az ember a Domain bolygó szülötte. Az alakváltás ugyanis alaktárolással is jár. Összedörzsöltem a tenyerem, és Henry még meleg homlokára tapasztottam. Rögtön megjelent az a rövid, vakító halványsárga fény, ami a Henry agyában lévő információkat megcsapolta, és nyomban át is sugározta belém, ezt követően Henry testét egy hangtalan robbanás atomjaira szakította. Gyűjtő sejtjeimben több száz fizikai testétől megfosztott egyén várt arra, hogy adott esetben rajtam keresztül újra fizikai formát ölhessen. Eggyel több vagy kevesebb, már nem igazán számított.
Elisa jelent meg a lépcső tetején, és megindult lefelé. Úgy a lépcső felénél megállt és kecsesen rátámaszkodott a fényesre lakozott, díszes mahagóni korlátra. Fürkészve körbepillantott.
– Ki volt ez a furcsa szerzett?
A szorosan rásimuló, áttetsző, barackszínű selyemköntösét viselte, amely kiemelte karcsú testének veszettül csábító vonalait. A hátulról rávetülő halvány, szűrt fényben úgy tűnt, mintha teljesen meztelen lenne. Ismertem már jól ruganyos testének minden egyes rejtett völgyét, domborulatát, de mégis lélegzet-visszafojtva bámultam. A harmincas évei elején járt, bomba nő volt, egy olyan igazi férfiak álma. És ezt tudta is magáról, de soha nem élt vissza vele. És furcsa mód, valahogy elképesztően emlékeztetett Matildra. Imádtuk egymást, ráadásul remek szerkesztőnek is bizonyult.
– Csak egy türelmetlen rajongó volt, drágám – hazudtam kapásból. – Kapott egy aláírást és már ment is. Ne aggódj, soha többé nem látjuk.
Nos, ha másban nem is, de ebben az egyben, egészen biztos voltam.
MÁSNAP, PONTOSAN KILENC ELŐTT öt perccel léptem be a Központi Kormányhivatalba. Frissen és üdén. Felmutattam a Ben Fletcher névre kiállított fényképes belépőkártyámat, majd átballagtam a fémérzékelős biztonsági kapun és fellifteztem a negyvenedik emeletre. A lift tükréből egy alacsony, köpcös, szemüveges kis fickó bámul vissza rám, aki méregdrága barna öltönyben feszített, kezében aktatáskát szorongatott.
Ahogy beléptem az irodámba, Miss Goldberg, a titkárnőm most is, mint mindig, már nyomta is kezembe a kávémat. Rám mosolygott, visszamosolyogtam és mondtam neki, hogy ma nagyvalószínűséggel szabadnapot kap, mert azonnali hatállyal kilépek. Szomorúan vette tudomásul, de nem szörnyülködött, nem árasztott el kérdésekkel, vérprofin tette a dolgát. Megcsörgette a személyzetis kifutófiút, és perceken belül máris az asztalomra tette a felmondási formanyomtatványt.
Úgy jó három órámba telt, amíg mindent elrendeztem. Nem igazán érdekelt, hogy hitték e vagy sem, amit beadtam nekik. Történetesen, hogy mielőbb, végleg át kell települnöm Európába, hogy tovább vigyem azt a jól menő kis papírgyárat, amit elhunyt, szeretett nagybátyámtól örököltem. Tudtam, hogy a mesém logikája kikezdhetetlen és hihető – végtére is író lennék, vagy mi a szösz. Felkészülten érkeztem a Hivatalba, semmit nem bíztam a véletlenre. Kényesen ügyeltem arra is, hogy európai országnevet még véletlenül sem ejtsek ki a számon. Következetesen mindig csak Európát emlegettem. Amikor az osztályvezető barátságosan hátba veregetett és sikeres további életutat kívánva elbúcsúzott tőlem, tudtam, hogy Henry, azaz Ben Flecher zsarolási kísérletét sikeresen elrendeztem.
Elhagytam az épületet, és már túl is léptem az egészen.
LEGÚJABB KÖNYVEM Az amiraxi bosszúja, fél év múlva került a boltokba. Roy, az ügynököm keményen ütötte a vasat. Alig egy hónap alatt lezavartuk az országos könyvbemutatókat, és a könyvesbolti dedikálások véget nem érő nagy menetén. A könyv felkúszott a New York Times listájának élére, és önálló életre kelt. Túl voltunk az első puha fedelű utánnyomáson, és Roy, miközben keményen egyezkedett a filmstúdiókkal, lelkesen intézte a másodikat.
Jómagam, esténként már az előre beharangozott új könyvemen dolgoztam. Tíz óra múlt. Odakint, a földtől csekély negyedmillió mérföldnyire a Hold félúton járt a horizont és az égbolt legmagasabb pontja között. Jeges, távoli szemek módjára pislákoltak körülötte a csillagok, időnként beleveszve a holdudvar kétes derengésű homályába.
A könyvel jól haladtam. Éppen belekezdtem a huszonnegyedik fejezet nyitó mondatába, amikor megcsörrent a mobilom.
Balkézzel nyúltam érte, jobbal gépeltem tovább. A fülemhez szorítottam a készüléket. Néhány másodperc után összehúzott szemöldökkel leemeltem az ujjaimat a klaviatúráról, és ökölbe szorítottam. Vettem egy mély levegőt és lassan, nagyon lassan kifújtam.
Nem Roy volt az, aki hívott…