Aki maradt

A nevem Nina. Harminckét éves vagyok, és gyakran úgy érzem magam, mintha egy IKEA-katalógus lapjai közé szorultam volna: esztétikus vagyok, de feledhető. Ez most nem önsajnáltatás – inkább egyfajta tudatosulás. Vannak emberek, akik ösztönösen főszereplők. Aztán vagyunk mi, akik csendben maradunk, miközben mások a maximumra tekerik a világukat… A baj ezzel az, hogy egy idő után már mi magunk sem keressük a reflektorfényt, mert megelégszünk azzal, hogy nem borul ránk a díszlet.
Az igazi felismerés nem akkor jön, amikor elfelejtik megkérdezni, hogy vagy, vagy amikor a szüleid inkább a testvéred esküvőjéről beszélnek a szomszéddal. Akkor jön, amikor egy reggel nem indul el a kávéfőző, és te csak állsz ott, két különböző zokniban, és nem tudod eldönteni, a kávé, a csend vagy a kihűlt remények miatt sírsz. Az élet egy elcseszett lakógyűlés. Ott vagy, fizeted a közös költséget, de közben senki sem hallgat rád. Én például marketinges vagyok egy olyan cégnél, amit még a vezetőség sem tud egy mondatban bemutatni. Vannak különböző gépek, egy kávéautomata, és egy középszerű élet. A büféautomatából néha megkapod, amit szerettél volna, máskor meg csak nézed, ahogy másokhoz kerül, ami után te sóvárogtál. Mintha az élet is így adagolna mindent.
Párkapcsolat? Az is volt. Mármint egy ideig. Gergőnek hívták. Szerettem őt, talán azért, mert ő volt az egyetlen dolog, ami nem változott. Ő miatta döntöttem úgy, hogy most már rendes leszek… Tudod: nem flörtölök másokkal, és heti kétszer főzök valami insta-friendly-t. Gergő volt az a pasi, akihez haza lehetett érni. Vagyis: haza lehetett tűrni. Meleg paplan, halk sóhajok, ismétlődés, rendszer. Mint egy jól működő gázkazán. Csak hát… ki vágyik egy gázkazánra?
Az ember szórakozásból mindig mást szeretne, nem igaz? A miénk? Á, az itt van. Az olyan… adott. Mint a mosógép. Mint az anyajegy a bal térdeden. Mint a kenyérmorzsa a billentyűzeted alatt: mindig is ott volt, nem?
Aztán egy reggelen közölte velem, hogy térre van szüksége. Mondtam neki, hogy menjen a Holdra. Nevetett, én nem… De ő elment. Ott maradtam a kávéfőzőmmel, amit még mindig nem tudtam működésbe hozni.
Napokig semmit sem csináltam, de tényleg. Ha valaki akkor megkérdezte volna, ki vagyok, azt válaszoltam volna, hogy egy félig összeszerelt szék, amiből hiányzik néhány csavar.
Sokáig azt hittem, hogy majd egyszer minden a helyére kerül. Ha majd lesz saját lakásom, ha lefogyok tíz kilót, ha végre leszek valaki. Aztán mindig valami más jött el helyette. A „majd ha” csak egy kifinomultabb elutasítása annak, hogy szembenézzünk a „most” -tal.
Én is sokat próbálkoztam. Egyszer például elmentem a Balatonra egy teljes hétvégére egyedül. Azt hittem, hogy ott majd megtalálom magam, de csak sajtos-tejfölös lángost találtam, és egy bérelhető nyugágyat, amire valaki már odaszárította az árnyékát. Ott döbbentem rá, hogy nem tudok elutazni önmagam elől… Akárhogyan is csomagolok, mindig is benne leszek a bőröndben. Minden selfie mögött ott leszek – csak más háttérrel… de ugyanazzal a hiánnyal.
Aztán egyik este, amikor épp egy újfajta gluténmentes granolát ettem közvetlenül a zacskóból, rám írt Gergő. Egy emoji volt csupán, egy semmitmondó ikon, amit bárki bárkinek elküldhet. Nem válaszoltam. Nem azért, mert büszke voltam, hanem azért, mert rájöttem: én sem kaptam meg azt, amit akartam. De nem csak Gergőtől, magamtól sem…
Az önszeretet nem jön el attól, hogy új rúzst veszel, vagy végighallgatsz egy podcastet a női erőről. Akkor jön, amikor először nem kérsz bocsánatot azért, hogy fáradt vagy, hogy létezel. Az önszeretet nem egy látványos forradalom. Inkább egy lassú, halk reform. Apró döntések sorozata, amiket senki sem tapsol meg.
Ezen a ponton vettem észre, hogy nemcsak én nézem az életet kívülről, hanem valaki más is velem együtt gyakorolja a csendes jelenlétet. A macskám képes órákon keresztül bámulni a madarakat az ablakból. Nem mozdul, nem támad, csak néz. Sóvárog. Azt hiszi, hogy az a madár jobb, mint a konzerv, amit otthon kap. Pedig, ha kinyitná a konzervet, rájönne: benne van minden, csak más formában.
Én is így voltam. Mindig mást kerestem… Más várost, más életet, más testet. Aztán egy reggel kimentem a teraszra, és csak néztem az eget. Aznap nem volt kék, inkább csak szürke, szórt fénnyel. De szép volt…. Én pedig ott voltam vele. Aztán rájöttem, hogy nem azt kell keresni, ami nincs, hanem végre észrevenni, ami van. A vágyakozás nem mindig a hiányról szól. Néha pont arról, ami már a tiéd, csak eddig elfelejtetted értékelni. Mert túl közel volt.
Mindenesetre vettem egy új kávéfőzőt. Nem, nem egy új Gergőt. Egy valódi gépet. Azt, amelyik zúg és fúj, és minden reggel tudja a dolgát. Én pedig közben megtanultam, hogy nem attól lesz rendben valami, hogy hibátlan. Hanem attól, hogy létezik, és mellette én is benne létezem.
Reggelenként már nem a telefonomat nézem meg először, hanem az eget. Milyen színű? Van-e benne valamilyen történet? Ha ködös, az is jelent valamit, ha tiszta, az is. Vezetek egy listát… Nem a hibáimról, hanem azokról a dolgokról, amik megvannak. De nem a birtoklás a lényeg, hanem a jelenlét.
És most itt ülök a teraszon, a macskám épp egy muskátlit terrorizál, és én kivételesen nem vagyok frusztrált. Inkább csak figyelek. Nem akarok több lenni. Nem akarok mást, csak ezt: a reggelt, a kávét, a csendet és azt a pillanatot, amikor először nem mások tekintetében keresem magamat, hanem a sajátomban.
És ha legközelebb valaki rám ír egy nyomorult emojit, tudni fogom, hogy nem az számít, aki elment, hanem az, aki maradt.
Én.
És a kávéfőző.