Mindenfelé ledőlt épületek. Mindenfelé romok magasodnak. Vajon van-e élet még a romok alatt? Alek kutyájával határozottan indul a mentési expedícióba. Erős földrengés rázta meg a várost. Romhalmazról romhalmazra jár. Semmi életjel, de Alek nem adja fel a mentést. Egyszer csak a kutya megtorpan, erős ugatásba kezd. Nyugtalanul kaparászik a romok tetején. Alek odaszalad, s óvatosan próbál néhány követ arrébb tenni, kisebb-nagyobb épületmaradványt felemelni. A kutya egyre jobban, egyre hangosabban ugat. Majd a hirtelen csendben Alek nyöszörgést hall.
– Halló, itt vagyok. Kitartás! Meg fog menekülni. Megmentjük, élni fog. Bízzon bennünk!
S hamar nekikezd a romok átpakolásába. Hirtelen egy kezet pillant meg, egy fiatal kezet. A kutya nyaldosni kezdi a véres végtagot, majd Alek is újra biztató szavak közepette megsimogatja a sérült kezet.
– Megmentjük! Bízzon bennünk!
Közben már a mentőautó is odaérkezett. Tűzoltók sokasága próbál segíteni Aleknek a mentésben. A férfi folyton beszél a romok alatti emberhez.
– Nem tudom hallja-e, de bízom benne – szól a mellette álló társának.
Ahogy a romokat óvatosan eltakarítják arról a helyről, egyszer csak egy fiatal lány teste látszik. Vajon él-e még? Hordágyra fektetik, a mentőorvos megállapítja, hogy van pulzusa.
– Nincs egyedül, a Jóisten ott ül a szívén, és szorítja a kezét. Bízzon bennünk! – újra megszólal Alek, míg a lányt betolják a mentőbe.
Már száguld is szirénázva a közeli kórházba. Alek fáradtan, de lelke mélyén boldogan tér haza. Talán megmentettem egy életet. Mélyen szántó gondolatok dolgoznak agyában. Maga elé képzeli a leányt, aki csodás hölggyé fejlődik. Meseszép menyasszonyként vonul végig egy templomon. Csodás gyermekeknek ad életet. Aztán mély álomba merül Alek.
Múlnak az évek. Egy évtized is továbblépett már. A leány csodálatos hölgy lett. Szőke hajzuhataga lágyan omlott vállára. Azúr kék szeme csak úgy ragyogott. Sokat utazott a hölgy, szeretett megismerni újabb s újabb városokat, szép területeket, tájakat. Egy csodás őszi napon vonatra szállt. A kupéban még ült egy férfi idős hölggyel, valószínű az édesanyjával. Sokat beszélgettek az úton. A lány szótlanul hallgatta őket. Egyszer csak szinte kővé meredt. Ez nem lehet! A vonat alagútba érkezett. Pár percig teljes sötétség volt a vonatban.
– Ne féljen édesanyám! – szólt a férfi.
A leánynak ekkor hirtelen hevesen verni kezdett a szíve. Egyre hevesebben vert, szinte majd kiugrott a helyéről. Hiszen ez a hang ismerős! Igen! Ezt hallottam már. Tizenöt évvel ezelőtt a romok alatt. Most a sötétben is tudom, hogy ő az a férfi, aki bíztatott, reményt adott. Száz vagy akár ezer hang közül is felismerném ezt a hangot. Egyértelmű ez a bíztató, reményt sugalló hang! A vonat sebes zakatolással kifutott az alagút alól. Világosság lett a kupéban. A leány ragyogó szemével a férfire nézett. Az arc nem volt ugyan ismerős, de…
– Uram, ne haragudjon, hogy megszólítom. Én ismerem magát.
– Valóban?
– Jelena vagyok.
A férfi nem mutatott különösebb érdeklődést, nem mondott semmit neki ez a név.
– Ott volt Ön tizenöt évvel ezelőtt a földrengés utáni mentésnél?
– Igen hölgyem, ott voltam.
– Hát Ön volt az, aki megmentett. Én voltam ott az a lány a romok alatt. Tudja, azóta is fülembe cseng bíztató, kitartást sugalló hangja.
A két szempár szorosan egymásba kapaszkodott.
– Jaj, bocsánat, de nekem itt kell leszállnom – szólt Jelena.
– Legyen szép napja! – szólt az ugyanolyan biztató, kedves hang, mint évtizedekkel ezelőtt.
A leány fogta csomagját és indult a vonat ajtajához. A férfi szótlanul nézett maga elé.
– Fiam, menj utána! – szólt váratlanul a férfi édesanyja. Van bőven mit megbeszélnetek.
Alek fogta a táskáját, s az utolsó pillanatban sikerült leugrania a vonatról.
– Jelena, Jelena! – kiáltott a szép hölgy után.
A leány megfordult az ismerős hang hallatára. Szeméből folyt a könny. A férfi pedig, mintha már nagyon régóta barátnője lenne a hölgy, megölelte s törölgetni kezdte a nő arcán lecsorgó könnycseppeket.
