Fodor Gyöngyi – Usher
Sokszor elhajtott már mellette biciklivel. Egy elhagyatott villa volt Bologához közel, melyet Boszorkányvárnak neveztek a környékbeliek. Baljós hírnevét a hegyes tornyáról kapta. Olyan volt, mint egy gótikus épület, éles ellentétben a körülötte lévő egyszerűbb és modernebb házakkal. Gondozatlan kert vette körül.
Egy októberi délután, amikor a nap már kezdett nyugovóra térni, Luka lelassított a biciklijével a villa kapuja előtt, mert mozgást látott a kertben: egy sötét kabátot és kesztyűt viselő férfit, aki valamit ültetett. Sokat beszéltek a faluban a ház új lakójáról, de senki sem tudta, ki ő, honnan jött. Egy napon valaki látott egy fekete Cadillacet behajtani a kapun. Egy nyúlánk, 19.századi nemesembernek öltözött férfi szállt ki belőle, egy libériás sofőr tartotta neki az ajtót. Ilyen nagy autót még nem láttak a faluban, s olyat sem, amelyet egyenruhás sofőr vezet. A férfi rózsának tűnő növényeket ültetett a ház melletti fekete nyárfa tövébe. Luka leszállt a bicikliről, és a nyitott kapunak támasztotta, majd odalépett a virágágyásnál guggoló férfihoz.
– Jó estét – mondta, mire az megfordult. Luca furcsa csillogást vélt felfedezni annak szürke szemeiben. Észrevette arca sápadtságát is, és egy pillanatra megijedt. Úgy nézett ki, mint Drakula a Hammer-filmekből. Egy pillanatra azt hitte, hogy Christopher Lee-vel hozta össze a véletlen.
– Jó estét – viszonozta a férfi a köszönést elnyújtott, barlangszerű hangon.
– Még soha senkit sem láttam ebben a házban – motyogta Luka bizonytalanul, s arra gondolt, tán jobb lenne, ha elfutna onnan. A horrorfilmek mind szépek és jók voltak számára, szerette azokat, de nem számított arra, hogy egy ilyen életteli lüktető szörnyeteggel fog találkozni.
– Tényleg?– kérdezte a férfi, és felállt.
– Igen. Huszonkét éves vagyok, és amióta csak emlékszem, ez a villa mindig is lakatlan volt. Sőt, a szüleim fiatalkorában is már az volt, úgy hogy legalább negyven-ötven éve áll itt elhagyatottan, de az is lehet, hogy száz.
– Gratulálok, jól tudsz fejben számolni. Fogadok, hogy a barátaid nem, ugye? Mindig azt a dolgot bámulják, ami neked is a kezedben van. Megbocsáss, de végeznem kell ezzel itt, mielőbb besötétedik.
– Elnézést, hogy feltartottam – mondta Luka, és elindult a biciklije felé. Azon gondolkodott, miért nevezte a mobiltelefont egy dolognak. A férfi látszólag a hatvanas éveiben járhatott, tehát nem olyan öreg, hogy ne tudná, annak a dolognak mi a neve. 2025-ben. Az ő nagyapja idősebb, de tökéletesen tudja használni: telefonál, üzeneteket küld, de még fényképez is vele.
– Én nemrég érkeztem – szólt a férfi utána, hangja kissé mérgesen csengett, mire Luka megfordult.
– Nagyon tetszik ez a villa. Gyakran járok erre biciklivel, és minden alkalommal Stephen King horror regényei jutnak róla eszembe.
A férfi a nedves földbe szúrta az ásót.
– Mindjárt azt mondod, hogy olyan, mint Drakula vára – hangosan nevetett, ami visszhangzott a leszálló estében.
Nem, nem Drakula… De nem tudta meghatározni, hogy melyik filmes vagy irodalmi lényre hasonlított a férfi. Hiányoztak az alapvető elmek, hogy megértse. Próbálta összeszedni a gondolatait: Halotti sápadtság, szürkés szemek, hossző fehér haj, ami a vállára omlott, múlt századi ruhák. Nem jutott eszébe konkrét karakter. Hirtelen kerekek csikorgása hallatszott, egy száguldó teherautó fékezett, nehogy elüssön egy kutyát. Ekkor a férfi mindkét kezét a füléhez kapta, és felkiáltott:
– Jaj, nem bírom ezeket a zajokat. Megőrjítenek.
Íme egy újabb ismertető jel, hiperkúzia, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy beazonosítsa az illetőt.
– De ez a villa tényleg különös – folytatta Luka a társalgást, miközben az épületet nézte, mely a lenyugvó nap fényében vörös árnyalatot öltött.
– Most megbocsásson, fiatalember, de tényleg be kell mennem – szólt a férfi olyan hangon, ami nem tűrte a vitát.
Luka a virágokra nézett. Nem igazi virágok voltak, hanem műanyagból készültek. Miért ültet valaki műanyag rózsákat a kertbe? Tán nem szereti a virágok illatát? Jobban megnézte, a talaj sem föld volt, hanem szintetikus zöldes mohaágy.
– Azt kérdezem… – próbálkozott újra Luka –, hogy meglátogathatnám-e valamikor, szívesen megnézném a villát belülről is. Persze, csak ha nem zavarok.
– Nem, és most mennem kell – válaszolta mérgesen, miközben levette a kesztűjét, és bement a házba.
Luka észrevette, hogy a kerti kesztyű alatt egy másik, egy selyemszerű anyagból készült kesztyű is volt a kezén. És ekkor hirtelen világossá vált számára a dolog, ami azóta motoszkált a fejében, amióta beszédbe elegyedett a férfival. Edgar Allan Poe “Az Usher-ház bukása”. Egy szereplő ebben a történetben. Bizonyos Roderick Usher, aki ugyanezektől a kórképektől szenvedett: zajérzékenység, tapintásérzékenység, nem szerette a virágok illatát, túlzott sápadtság. De hát ez ostobaság, hogyan lehetne ez az ember Roderick Usher, amikor a történet 1847-ben játszódik? Nem jöhetett át 2025-be csak úgy? Vagy igen? Párhuzamos idősávok… hipp-hopp, ugrálni egyikből a másikba. A szerző nem árulta el egyértelműen a helyszínt, csak annyit tudni felőle, hogy egy európai nemes arisztokrata családról van szó, tehát bárhol lehet Európában. Akkor akár Bologna közelében is lehet. Irodalomtörténetet hallgatott az egyetemen, és egy zárthelyi dolgozat témája Edgar Allan Poe munkásságának bemutatása volt. Akkoriban olvasott az Usher-házról is.
Néhány nappal később, amikor ismét arra járt, látta, hogy a férfi és a sofőrje beszállnak a Cadillacbe, és elhajtanak a város felé. A szíve hevesen vert, ez volt az egyetlen esélye arra, hogy bejusson a Boszorkányvárba. Végigcsúszott az oldalfalon, felfedezett egy ferde ablakot, melyet félig borostyán takarta. Határozott erőfeszítéssel felemelte a rozsdás rácsot, betörte az üveget, és lemászott a pincébe. A levegő hideg volt a sűrű penész és a nedves föld szagától. Alig szűrődött át a fény, baljós árnyékokat vetett a rothadó ládák és hordók közé. Egy hirtelen susogás megijesztette, két nagy patkány vágtatott a törmeléken, farkuk a padlón csúszott. Luka összeszorított foggal ment előre, míg nem egy kőlépcsőre bukkant, amely egy félig nyitott ajtóhoz vezetett. Belökte, és belépett a villa szívébe. Egy hatalmas teremben találta magát. Nehéz, vörös bársonyfüggönyök takarták az ablakokat, csak vékony csikként engedték belépni a késő délutáni fényt. Egy hirtelen mozdulattal elhúzta az egyiket. A terem világosabb lett, közepén egy sötét, fényes csembalót tárva fel. Mögötte az egész fal mentén könyvespolc húzódott tele nagyméretű, antik kötetekkel. A hangszer kottatartóján egy régi, megsárgult kotta címe borzolta az idegeit. “Az elvarázsolt palota”. Ugyanaz a zene, amelyet Edgar Allan Poe történetében Roderick Usher játszott az elátkozott házában.
Olyan hihetetlen volt az egész. Belecsöppentem volna a regénybe? Távolról egy tompa női hang énekelt, s követve ezt a hangot, felment a lépcsőn, kinyitotta az első ajtót. Egy kicsike és szerény szoba, egyszemélyes ággyal, egyszerű szekrénnyel, valószínűleg a sofőré volt. A következő két szoba hasonlóan volt berendezve: tömörfa baldachinos ágyakkal, nehéz függönyökkel, antik bútorokkal. Miért kell két hálószoba, ha a férfi egyedül él, gondolta Luka. Az egyik biztosan egy nőé lehet, mert volt ott egy rózsaszín fésülködőasztal nagy tükörrel, rajta néhány ecset, véletlenszerűen elrendezve, mintha egy perccel előtte használták volna őket. A bevetetlen ágy takarójára nézett, ami azt mutatta, csak most hagyták el, és mielőtt a nő kilépett a szobából, megigazította a haját. Az ének a toronyból jött, és logikusnak tűnt, hogy ugyanaz a nő énekel, aki abban a szobában lakik. A folyosó végén egy csigalépcsőt látott. Szíve a torkában dobogott, miközben felment a poros lépcsőn, mígnem egy sötét faajtó előtt találta magát. A hang most tisztábban szólt. Épp a kilincshez nyúlt, amikor meghallotta a Cadillac dübörgését az udvaron. A ház ura visszatért. Menekülnie kellett.
Ekkor azonban hirtelen fémes csattanás hallatszott a nappaliból, egy régi paraván hangos csattanással leesett, talán a huzat lökte fel. A zaj elterelte a férfi figyelmét, akit Luka egy pillanatra meglátott, amint a nappali felé futott. Ez volt az egyetlen esélye. Habozás nélkül kitárta az ajtót, ami a padlásra nyílt, melyet tejszerű fény fürdetett, amely egy piszkos tetőablakon keresztül szűrődött be. Középen egy faasztal állt, rajta régi gramofonnal, amely lassan forgott, és azt a melankolikus dalt játszotta, mely felcsalta az emeletre. A gramofont tartó asztal mellett nyitott utazóláda tele volt ruhákkal, estélyik, selyemkesztyűk, tollas kalapok kandikáltak kifele. A székre támaszkodva egy portré sápadt arcú lányt ábrázolt, aki hihetetlenül hasonlított a férfira, ugyanazok a szürke szemek, ugyanazok a vonások. A keret előtt egy megsárgult cetlin ezt olvasta: “Felejthetetlen nőverem emlékére, akit örök hallgatásra ítéltek. Szeretett testvéredtől, Roderick Ushertől.”
Luka szíve hevesen vert. Nem szellem volt, hanem egy halott nő kísérteties emléke, akit zenével és a róla készült festménnyel próbált életben tartani.
– Te mit keresel itt? – hallotta a férfi szinte gúnyos hangját, aki ott állt az ajtóban.
– Maga… maga Usher? – dadogta Luka, mintha a név kiejtése valósággá tenné az elképzelhetetlent.
A férfi kissé megdöntötte a fejét, vad csillogás villant a szemében, és kísérteties mosoly jelent meg az arcán.
– Ahah… Én nem vagyok ő, de mindent megtettem, hogy azzá váljak. Roderick minden szavát, minden gesztusát, elméjének minden árnyékát éveken át tanulmányoztam, és magamévá tettem. Az ő őrületében akartam élni. Csak e maszk mögött van számomra élet ezen a világon.
A szoba mintha kezdett volna összezsugorodni, a falak lüktettek, a levegő egy olyan jelenléttel telt meg, amely belopakodott Luka testébe és elméjébe, mintha megpróbálná beburkolni, magával rántani a delíriumba.
– Maga… maga megőrült – suttogta a férfira meredve.
– Őrült? Talán… De az én őrületem igazi művészet. Minden nap Roderick Ushernek látom magam, idejövök, megemlékezek a nővéremről, Lady Madelaine-ről. Ez az igazi élet, teljes szimbiózisban egy olyan karakterrel, aki hála nekem, most valóban létezik. A véremnek, a bőrömnek, a szerveimnek köszönhetően életre keltettem őt.
Luka megbénulva hallgatta, a megszállottság lehelete jeges szélként megcsapta a nyakát. Nem volt menekvés, az arc, amit nézett, már nem pusztán emberi volt, hanem egy elme torz tükörképe, amely úgy döntött, hogy egyesül a legendával, hogy saját rémálmává váljon.
– De most már túl késő… Felfedezted a titkomat, ezért nem engedhetlek el! – mondta a férfi, kinyújtotta a karját, megpróbálta megragadni Luka torkát, de az kitért előle. Sikerült elérnie egy gyertyatartót, melyben három gyertya égett, és az őrült teremtmény felé dobta.
Kiszaladt a szobából, nem vette észre, hogy a nehéz gyertyatartó fejbetalálta a férfit, aki a földre esett, a függöny pedig lángra kapott. Amikor már kint volt a Boszorkányvárból, akkor látta a toronyban tomboló tűz vöröses tükröződéseit. Csak néhány perc kellett, hogy az egész villa lángra kapjon. Mire a tűzoltók kiértek, már porig égett.
Luka sokat gondolt a történtekre. Végül ez a férfi minden színész álmát beteljesítette. Tintából és papírból született karakter hús-vér másolatává változott. S ha már az ő életét élte, balsorsát sem kerülhette el. Az Usher-ház megsemmisült.* A tűz magával vitte Roderick Ushert éppen úgy, mint a toronyban női dalt játszó gramofont, vagy Lady Madelaine portréját is.
* Edgar Allar Poe írásában az Usher-ház tornádó által pusztult el.