Ebben az évben is elérkezett a november. Éva, aki már jócskán benne van a hatvanas éveiben, konyhájának ablakából nézi a lakótömböt körbe vevő kinti világot. Észreveszi, hogy a ködös félhomályban alig látszó fák kopárak, az ágaik szinte alig bírják már tartani a megmaradt, elszáradt leveleket. Éva már többször is felfigyelt arra az egyszerű tényre, hogy a természet és az emberi élet között mennyi kimondatlan párhuzam húzódik. Fiatal korában mindig tavasz volt, rügyező álmokkal és heves érzelmekkel teli napok, amikor minden szín és forma harsányan élt benne. Életének nyarán, az ő középkorú éveiben, a nap egyfolytában ontotta melegét és minden órának megvolt a maga súlya, minden lépése céltudatos volt. Akkoriban a munkája, a családja és a kötelességei egy pillanatra sem hagyták, hogy megálljon és belegondoljon, hogy ez a lendület egyszer is alábbhagy majd.
Azután jött a baleset… „Elérkezett az ősz az én életemben is”- gondolta már akkor. És most, a konyhaablak előtt ülve és szemlélve az ősz utolsó hónapjának látképét, rájön, hogy mennyire hasonlít ez az ő életének jelenlegi szakaszára. Amikor a természet már nem akar mást, csak megnyugodni, levetni a régi, színes köntösét, és visszavonulni a csendbe. A november arra figyelmezteti őt, hogy az életünk is megváltozik, egy idő után más értelmet nyer. Elérkezik valami, ami nem kevesebb az eddigieknél, inkább más, csendesebb és egyszerűbb. A november lecsendesíti a napokat, és ezzel együtt minden lecsendesedik, ami azelőtt annyira élénk és eleven volt. Ahogyan a testünk is lassan változik, Éva úgy érzi, mintha a világ is egyre inkább visszavonulna, lehalkulna körülötte. Pont, mint ő, aki mostanra elengedett mindent, ami korábban annyira fontosnak tűnt. A fiatalság lázas álmait, a nagy szerelmi csalódások okozta könnyeket, a munkával és gyerekneveléssel járó örökös izgalmakat és aggódásokat, az önmagával szembeni állandó elvárásokat. Próbálja elengedni a régi, berögződött félelmeket, amelyek már régen elhagyhatták volna, de a nyomok… a nyomok ott maradtak valahol foltokban lelkének bensőjében. Novemberben a fény köddé változik, a napok megszürkülnek, és Éva megérti, hogy ez a csendes nyugalom, ez a szürke nap nem más, mint az idő ajándéka. Ekkor meglátja, hogy az egyik szemközti fáról épp most esik le az utolsó száraz levél. A fa már teljesen csupasz lett és őszi feladatát nemesen teljesítve, igyekszik ráhangolódni a hosszú, téli hónapokra. Ahogyan Éva lelke is próbál. Még csak sejti, hogy novemberben az embernek is le kell csupaszítania a lelkét, nem azért, hogy kevesebb legyen, hanem hogy közelebb kerüljön ahhoz, ami valóban számít. Rátörnek szorongásai. Már semmi sem számít…
Éva hirtelen megijed és összerezzen a túl hangos csengőszótól. Éppen jókor, még mielőtt elmerülne az önsajnálatban. Lassan, nehezen gördül ki ajtót nyitni a kerekesszékében, de már mindenki megszokta, hogy az ő ajtaja előtt egy kicsit tovább kell várni.
– Hoztam a csomagot – mondja kedvesen a futár és átadja azt Évának.
– Milyen csomagot? Most nem rendeltem semmit – csodálkozik Éva.
– Azt én nem tudom, milyen csomag, de az Ön nevére és címére küldték. Fizetni nem kell érte.
– Ó köszönöm – feleli vidáman Éva, mert nagyon megörül a váratlan küldeménynek, akármi is van benne. A futár elköszönve jó egészséget kíván és elsiet, hiszen minden perce ki van számolva, mint a munka világában mindenkinek.
Éva visszavezeti kerekesszékét a nappaliba és jól szemügyre veszi a csomagra ragasztott cetlit. A barátnője küldte a nemrég elmúlt születésnapjára. Alig várja, hogy megláthassa, mi van benne. Közben arra a régi, megvalósulatlan álomra gondol, amikor el szeretett volna utazni Rómába. Már minden meg volt szervezve, egy utazási iroda által ajánlott utat választottak maguknak, ő és a barátnője. „Minden út Rómába vezet” – így tartja a régi mondás, hogy lehet akkor, hogy az ő útja még sosem vezetett el oda? Az ő útja a kórházba vezetett a balesete után, amikor egy autó nem adta meg neki az elsőbbséget. Mégpedig szirénázva vitte a mentőautó. Azután minden elsötétült… Éva kezében megáll az olló, ahogyan bontogatja a csomagot és elmélázik. Megsérült a gerince, de annyi ereje még maradt a műtét és a sok fájdalmas rehabilitációs gyakorlat után, hogy maga körül el tudja látni a dolgokat. Sajnos egyre több időt tölt a kerekesszékében és az utazás már csak álom maradt számára. Végre a csomag tartalma láthatóvá válik és Éva azonnal hozzá is kezd a festéshez az íróasztalánál kényelmesen elhelyezkedve. Két számos kifestőt rejtett ugyanis a csomag. Az egyik a Piazza Navona-t a Folyók kútjával, a másik Éva római kedvencét, a Spanyol lépcsőt ábrázolja, gyönyörű virágokkal, színes ruhákba öltözött emberekkel. „Mire elérkezik a tél, be is fejezem mindkettőt” – mondja magának. Minden nap csak annyit fest, amennyit a teste megenged, utána pedig olvasgat, leveleket ír és intézi az ügyeit online. Jól érzi magát. Álmában utazik, nappal is képzeletbeli utazásokat tesz.
Közeleg a december, nagy hideget és havat hozva magával. Éva a konyhája ablakából nézi a tájat. Eszébe jut a hó eleji mélabús elmélkedése. Már nem szomorkás gondolatok járnak az eszében, hanem szinte gyönyörködik ebben az elmúlásban, amit a természet közvetít. Már nem ijeszti meg. A konyhájából éppen rálát a nappaliban, a fehér falra felakasztott csodálatosan szép két színes festményére. Szívét megtöltik a színek, a fények, az a varázslat, amit mindig is érzett a képek festése közben. „Íme, eljutottam Rómába” – ujjong a képek nyújtotta lehetőség miatt. És akkor rájön, hogy az a régi mondás nem is azt jelenti, amit gondolnánk. Azok az utak nem fizikai értelemben értendők, és nem egy földrajzi pontba vezetnek, hanem a lélek útját jelentik a hithez. Ám Éva képzeletét még ennél is jobban megragadja La Fontaine meséje, „A Békebíró, az ápoló és a remete”, amelynek az a lényege, hogy mindhárom szereplő más-más úton jut el Rómába. Éva azonnal megérti az átvitt jelentést, mely szerint különböző módszerekkel is eljutunk ugyanahhoz a célhoz. Ekkor újra kinéz az ablakon. Látja a természet lassú és méltóságteljes átváltozását, azt a csendes elfogadást, amellyel a téli hónapokra felkészül. „Eljutottam Rómába, felkészültem a télre” – ejti ki csöndesen a szavakat. Éva bizakodva néz előre, hiszen, ahogy minden évben újra megérkezik majd a november, és hirtelen rájön, hogy az élet mindig új lehetőségeket kínál, még akkor is, amikor azt gondoljuk, hogy már minden elveszett.
