Hátsó udvar
Gyerekkoromban olyan körfolyosós házban laktam, ahol nemcsak, hogy mindenki ismert mindenkit, hanem mindenki meg volt győződve róla, hogy mindent tud a többi lakóról. A kicsi belső udvar éppen úgy nézett ki, mint az Égigérő fű című filmben Poldi bácsiék udvara a nyugdíjba vonulása előtt, azaz mindenhol beton. Egy boltíves belső folyosó vezetett a szomszéd házba, ahol a mindig zárva lévő kapun túl, az udvarban zöld fű virított. A mi házunk lakói azt csak hátsó udvarnak hívták, szerintük a miénk volt az első. Igaz, a másik utcai bejárattól nézve, mi voltunk a hátsó ház, de ezt nálunk senki nem ismerte be. Mi annál büszkébbek voltunk.
Kiskoromban gyakran ábrándoztam róla, hogy én is abban a hátsó udvarban játszom, a puha füvön, és csatlakozom azokhoz a gyerekekhez, akiktől a vidám zsivaj hallatszik át hozzánk. Még az sem érdekelt volna, hogy Géza bácsi az emeletről, akkor rám is mindig morgott volna. Gyakran panaszkodott, hogy milyen elviselhetetlen lármát csapnak azok a kölykök. Mondogatta a szomszéd Juliska néninek, hogy csak egyszer kapná őket a keze közé, megtanítaná nekik milyen a magyarok istene. A néni erre legtöbbször nem szólt semmit, mert már tapasztalatból tudta, hogy nem érdemes csitítgatni az öreget, az már ilyen morgós marad arra az időre, ami még hátravan neki. Géza bácsi háta mögött azt hangoztatta, hogy egy olyan ember, akinek annyi anyagi áldás jutott, igazán békén hagyhatná szegény gyerekeket, akiknek nem lehet részük semmilyen áldásban. Ezt akkor még nem értettem, csak irigyeltem azt a fékevesztett vadságot, aminek a hangjai átszűrődtek hozzánk, mert azt a teljes szabadságnak gondoltam, miközben én az összes szabályt próbáltam betartani, és minden elvárásnak megfelelni. Akkor még nem is sejtettem, hogy a hátsó udvarban játszó gyerekek mennyi korláttal vannak körbevéve.
Géza bácsi, a mi emeletünkön lakott. Juliska néni szavajárásával se kutyája, se macskája nem volt. A néni volt a közvetlen szomszédja, aki szintén egyedül élt, de hozzá néha eljöttek látogatóba. Azt pletykálták róla, hogy gonosz vénasszony, aki annyira megkeseredett a férje halála után, hogy a családja sem nagyon viseli el. Szerintük csak akkor jöttek látogatóba, ha pénz kellett nekik. Mellette az új lakók, egy fiatal házaspár, akik Géza bácsi szerint csak a karrierjükkel foglalkoznak, azért nem volt gyerekük, aminek persze az idősebbek örültek, mert így nem zavarták meg a ház nyugalmát. A fiatalok szomszédságában laktunk mi, anyával. Valójában csak egy hónappal a házaspár előtt költöztünk be, akkor még mi voltunk az új lakók. Rólam azt gondolták, áldott jó gyerek vagyok, a teljes ellentéte a srácoknak a hátsó udvarból.
Egy napsütéses kora tavaszi napon történt valami, amitől minden, és mindenki más megvilágításba került. Az udvaron a szőnyegtartóba dobáltam a labdát, kedvetlenül játszottam egyedül, irigykedtem a hátsó udvarból jövő vidám nevetésekre. Géza bácsi morgolódása még a földszinten is hallatszott, nem bírta elviselni a lármát, amit a gyerekek csaptak. Juliska néni a folyosón üldögélt egy hokedlin, és kötögetett. A két udvart elválasztó kaput, ami mindig zárva volt, aznap valószínűleg valaki nyitva felejtette. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy focilabda átgurult hozzánk, majd futólépésben közelített valaki. Mire odaért, addigra én már a kezemben fogtam a labdát. Egy velem egyidős fiú érkezett, a válla felett gyakran hátranézve. Köszönt, majd sürgetve kérte vissza a labdát. Nem nyújtottam felé, helyette játszani hívtam. Azt felelte nem maradhat, nem is lett volna szabad átjönnie. Ő sietett volna vissza, én meg marasztaltam. Nem értettem, miért nem játszik velem legalább néhány percet, ő meg valószínűleg nem értette, miért nem adom már vissza a focilabdát. Addig huzakodtunk, amíg bennem elpattant valami. Leraktam magam elé a labdát, majd teljes erőből, kiáradó dühből megrúgtam, egészen az első emeletig repült, majd nagy csörömpöléssel landolt Géza bácsi ablakában.
A bácsi az emeletről, egy férfi a szomszédból éppen egyszerre értek oda hozzák, és kiabálni kezdtek, hogy mi a csoda történt, közben mérgesen néztek a srácra a hátsó udvarból. A minden-mindegy-dacossággal bevallottam, én vagyok a hibás és a tettes. Addigra Juliska néni is odaért, és úgy állt mellém, mintha mindenkivel szemben meg akarna védeni. Géza bácsi csalódottan nézett rám, már vártam a leszidást, de ő sarkon fordult, és hazament. A szomszéd házból jött férfi veszekedni kezdett a fiúval, mert tilos volt átjönnie hozzánk. Akkor érkezett haza a fiatal házaspár, akik elkerekedett szemmel nézték a jelenetet, majd olyan védelmezően álltak a fiú mellé, ahogy nem sokkal előtte Juliska néni mellém. A férfi szabadkozott, és valami olyasmit motyogott, hogy reméli, ez a későbbiekben nem okoz majd problémát. Néhány perc múlva elcsitultak a kedélyek, és mindenki hazatért.
Este őszintén elmeséltem anyának a délutánt, azt sem hallgattam el, hogy senki nem szidott, és nem kiabált velem, amit még akkor sem értettem. Anya sem büntetett meg, csak szomorúan megsimogatta a fejem, kézen fogott, és azt mondta, megyünk bocsánatot kérni.
Géza bácsi éppen egy kartont készült odaragasztani a betölt üveghez, Juliska néni ott állt mellette segítségre készen. Én tiszta szívből bocsánatot kértem. Anya úgy érezte magyarázattal tartozik, ezért tömören elmesélte a reggeli beszélgetésünket. Akkor kérdeztem meg anyától, apa mikor jön már vissza hozzánk. Emlékeztettem, milyen régóta viselkedem jól, és igyekszem a suliban. Elsőként tanultam meg olvasni is. Ha érkezne levél apától, már egyedül olvasnám el. Anya elmondta, hogy apa már egy másik városban lakik, egy másik nővel, és nem jön vissza többet. Bizonygatta, hogy nem az én hibám, mert én egy remek fiú vagyok, az ő legnagyobb öröme.
Géza bácsi megértően bólogatott, mikor anya ezt röviden elmesélte neki, majd halkan beszélni kezdett. Ő is többször volt távol a családjától fiatal korában, sokat dolgozott. Az egyik kiküldetése idején a felesége és a kislánya autóbalesetet szenvedett, mindketten meghaltak. Ő úgy érezte, cserbenhagyta őket, fejébe vette, ha otthon lett volna, nem történik tragédia. A veszteség óta nem viseli jól a gyermekzsivajt. Nem fogadta el anya pénzét az ablak javítására, ő már megrendelte az üvegest a következő napra, úgy mondta, neki úgyis több volt, mint amennyit el tud költeni. Sajnáltam Géza bácsit, amiért elveszítette a családját, és azt is sajnáltam, hogy az ő ablaka bánta, amikor már nem akartam többet jól viselkedni, és kitört belőlem a csalódottság.
Juliska néni elfordult, szerintem a szemét törölgette. Odalépett a hokedlin hagyott kötéshez, és megkérdezte, hozzám mérheti-e a félkész mellényt. Az unokájának szánta, aki elmondása szerint olyan magas, mint én. Szomorúan mesélte, hogy messze élnek, és csak ritkán tudják látogatni, ő meg gyakran érzi magát magányosnak. Felajánlottam, hogy bármikor vehet rólam méretet.
A beszélgetés hangjára a fiatal házaspár is kijött a folyosóra. Megdicsértek, amiért bátor voltam, és vállaltam a felelősséget. Elmondták, milyen régóta vágynak kisbabára, de amikor ideköltöztek, a gyermekotthon szomszédságába, eldöntötték, hogy újszülött helyett, inkább egy nagyobb kisfiút fogadnak örökbe. Jancsikával már kétszer találkoztak, csodálkoztak, amikor délután meglátták itt az udvarban. Nemsokára egy próbanapot töltenek együtt, és ha minden jól megy, hamarosan háromtagú családdá válnak majd. Jancsika három éve megárvult, azóta lakik a gyermekotthonban. Már megszokta a szigorú szabályokat, de szerintük ő is várta, hogy ismét szabadabban élhessen, és legyenek szülei.
Elszégyelltem magam, amiért irigykedtem a srácokra, pedig nekik rosszabb a sorsuk. Nekem ott volt anya, aki mindent megtett értem. Ámultam, amiért nem csak megúsztam a rombolást, hanem csupa kedves reakciót kaptam. Lelkiismeret furdalást éreztem. Elhatároztam, ha apa nem akar látni minket, én akkor is inkább normálisan viselkedem, mert akkor érzem jól magam, nem a rosszalkodás az én utam.
Az eltévedt labda okozta bonyodalmak után, nem csak én gondolkodtam másként. Az első emeleti lakók jobban összetartottak, mint előtte, kevesebb pletykát, és rosszindulatú megjegyzést lehetett hallani. Géza bácsi kicsit kevesebbet morgott, Juliska néni kicsit többet mosolygott.
Apa hiánya még hosszú évekig fájt, de enyhítette a szomorúságom, hogy lett egy pótnagypapám, egy pótnagymamám, és egy nagyon jó barátom, a hátsó udvarból, akivel először csak kerítésen keresztül beszélgettünk. Azután sokat játszottunk együtt, amikor fél év múlva lezárult az örökbefogadás, és beköltözött a házunkba, ahol nemcsak, hogy mindenki ismert mindenkit, hanem mindenki meg volt győződve róla, hogy minden, amit a többi lakóról tudni vélt, szinte semmi, és az igazán fontos, lényeges dolgok meglátásához olykor szükség van a hangos kölykökre a hátsó udvarból, és egy nyitott kapura is.
Az írást a Korál együttes „Kölykök a hátsó udvarból” (Horváth Attila – Balázs Fecó) dala ihlette