Édesapám helyett apám volt. Ő nevelt föl engem gyakorlatilag nyolc éves koromtól. Tisztességgel, becsülettel, szigorral; és bizonyára szeretettel is… Bár utóbbit nem igazán mutatta ki sohasem irántam. Talán attól félt, hogy kevésbé lesz férfias, vagy talán megsérül a lelke, s ez utóbbit nem akarta megengedni magának; nem engedhette meg magának élete viharaiban, viszontagságaiban… Apukám tanított meg engemet felnőtt, két kerekű kerékpáron biciklizni, ő tanított meg arra, hogyan javítsam meg az éjjeli lámpát, hogyan cseréljem ki és javítsam meg a kiégett villamossági biztosítékokat, hogyan cseréljem ki és javítsam meg a vízcsapokat. Őneki köszönhetem, hogy becsületes emberré váltam. Hálásan köszönöm!
Apukám Brassóban lakott a szüleivel egyetlen gyermekként az akkori cementgyár udvarán, a Csigadomb háta mögött, egy szoba-konyhás szolgálati lakásban, édesapja bádogos volt a cementgyárban, az édesanyja pedig háziasszony. Apukám fiatalon, 15 éves korában, amint befejezte a hét osztályt, nekiállott dolgozni. Magamban utánaszámoltam, hogy ez 1956 nyarán történt. Építőtelepen, polgári építkezésen kezdte a pályafutását. Pontosabban egy olyan tömbházlakás építésénél, amelybe a befejezése után a nagyszüleim költöztek, édesanyámmal és öt testvérével együtt, miután a pártvezetés kiutalta nekik sok gyermekes család lévén. Ezt a tömbházlakást téglából emelték, és az akkori, második világháború utáni építkezési követelményeknek megfelelően alagsorral, úgynevezett menhellyel látták el. A menhelyet jó mélyre, négy-öt méterre beásták a föld alá, vastag, fél méteres betonfalakkal és betontetőzettel látták el. Erre építették cigánytéglából a földszintes, két emeletes és hagyományos, sátortetős tömbházat, legalább három méter magas szintekkel.
Hogy miért fontos számomra mindez? Azért, mert én ebben a tömbházban éltem és laktam születésemtől kezdve egészen nyolc éves koromig. Itt neveltek engem édesanyám, a húga, aki a keresztmamám volt, a nagyszüleim (édesanyám szülei), a bácsikáim (édesanyám és a húga fiútestvérei) mindaddig, amíg szerre saját családot alapítottak és elköltöztek a saját lakásukba. Itt születtek az első élményeim, benyomásaim, tapasztalataim, itt tanultam meg járni, beszélni, imádkozni, triciklizni, rollerezni, szánkózni, olvasni és írni, innen jártam napközibe és óvodába, majd általános iskolába, itt tanultam meg ásni, kapálni és kaszálni, ismertem meg a gyógynövényeket. Innen jártam sétálni és kirándulni a nagyszüleimmel és a rokonaimmal, itt ismerkedtem meg az első lánnyal életemben, a szomszéd Enikővel, itt volt az első igazi fiúbarátom, a (másik) szomszéd Lucian.
Később, valószínűleg miután itt befejezték az építkezést, apukám lakatosnak ment dolgozni szintén Brassóba, a golyóscsapágygyárba, amelyik először a traktorgyár szomszédságában működött, majd azután másfél kilométerrel távolabb költöztették, a város északi szélére, mert a traktorgyár is kibővült. Mintegy negyven-negyvenöt évvel ezelőtt apukám mondta nekem, hogy építkezésen dolgozott, de hogy lakatos is volt életében, az eddig soha nem említette.
Huszonegy évesen következett élete másik fontos eseménye, a katonaság. Erről az élményéről is csillogó szemmel mesélt nekem, mert tele volt kalandokkal. Betöltötte a huszonegyedik életévét, postán megkapta a katonai behívót, jelentkezett is a Hosszú utcában a sorozó bizottságnál a fából készült kofferjével, de… sok huzavona után még sem lett belőle katona! Történt ugyanis, hogy miközben az építkezésnél dolgozott a hideg és a huzat miatt sokszor megbetegedett, arc- és homloküreg-gyulladása lett, többször műtötték. Ezt figyelembe vették a sorozásnál is, hónapokig halasztották a sorkatonai szolgálatát, katonai kórházba is befektették kivizsgálásra és kezelésre. Végül a már szinte barátként ismerős ezredes, a brassói katonai sorozó bizottság parancsnoka úgy döntött, hogy egészségi okokból nem viszik katonának apukámat. Csak akkor kellett megint megragadnia a teli katonai koffert, amikor 1986. szeptember 9-én engem kellett kikísérnie a nagyállomásra, mert másnap jelentkeznem kellett Aranyosgyéresen közkatonának.
Később Apukám megismerte első szerelmét, egy román ajkú nőt, és feleségül vette. Néhány évig házasok voltak, de nem született gyermekük, ráadásul apukám észrevette, hogy a felesége nem hűséges őhozzá, ezért elvált tőle. Hiába kérdeztem, ennél többet nem akart elárulni az első komoly kapcsolatáról…
Apukám (édesanyámtól tudom, hogy) trolibuszsofőrként is dolgozott akkor, amikor megismerte édesanyámat. Hogyan történt az ismeretség? Apukámék egyik szomszédasszonya, Szabó Kati néni (aki már régóta özvegyként élt a cementgyári lakótelepen, mert a férje korán elhunyt,) mondta, hogy ismer a városból egy szép és magas, fiatal, egy fiúgyermekes nőt, aki a Complexnél dolgozik. Ő mutatta be őket egymásnak 1971-ben. Édesanyám akkor 26 éves volt, én 3 éves, és néha magával vitt a munkahelyére, az úgynevezett Complex üzletbe, amely Brassó dél-keleti szélén épült az 1960-as években, egy új, négy- és tízemeletes tömbházakkal teli lakótelepen, korszerű, emeletes, vegyes üzletként. Édesanyám a zene- és hangszerrészlegen dolgozott elárusítónőként. Ahányszor ott jártam, állandóan a frissen megjelent hanglemezeket hallgathattam, románokat és külföldieket egyaránt, mert az üzlet hangszóróiból folyamatosan a legújabb zene szólt.
Arra is emlékszem, amikor 1972 nyarán volt édesanyámnak és apukámnak az esküvője. Nagy esemény volt, az egész nagy Béres és Kapitány család (édesanyám szüleinek a rokonai) részt vettek rajta. Én is ott voltam alig négy évesen, és most is felidézem magamban, amikor a szüleim aláírták a házasságkötési jegyzőkönyvet a Nagykönyvben, amikor apukám megcsókolta édesanyámat, amikor ott, majd egypár perccel később kint, a városi nagyparkban fényképeket készítettek a fiatal házasokról és a vendégseregről. Én is rajta vagyok a fekete-fehér képeken, nagytatám kezét fogom és nagyon meg vagyok hatódva!
A szüleim apukám szüleinél laktak: apukám szülei a hatalmas konyhában aludtak, ott volt egy francia ágyuk, a szüleim pedig a szintén nagy szobába költöztek be: ott volt az ágyuk, az asztaluk, a ruhás szekrényeik. Emlékszem, amikor néha vasárnap náluk és velük együtt ebédeltem, finom tyúkhúslevest ettem, másodikfélének meg ízletes disznósültet krumpli pürével és savanyú uborkával, olyan tyúkból és disznóból, amelyet apukám szülei tartottak, neveltek, olyan zöldségekből és krumpliból, amit a saját kertjükben termesztettek a lakásuk közelében. Egypár hónappal később, 1973 áprilisában született meg a húgom, és attól fogva vele is játszottam, amikor már akkorára nőt. Mindez így zajlott 1976 nyaráig, amikor megépült az a tömbházlakás, amelyben a szüleim kiutalásra kaptak egy három szoba-konyhás lakást, 30 éves részletfizetésre. Ezen a nyáron töltöttem be a nyolcadik életévemet, és mivel előzőleg egy kicsit szófogadatlanul viselkedtem az édes nagyszüleimmel, számomra úgy tűnt, hogy büntetésből kell(ett) ekkor a szüleimhez költöznöm. Utólag rájöttem, hogy ez az én tévhitem volt.
Na, de elkalandoztam egy kicsit. Amikor nyolcévesen a szüleimhez költöztem, akkor apukám már gumiabroncs-javító szakember volt a brassói tömegközlekedési vállalatnál, pontosabban a trolibusz részlegen, ahol korábban trolibuszsofőrként dolgozott. Állítólag édesanyám féltette őt, ezért a kedvéért lemondott a gépkocsivezetésről, és váltott egy kevésbé veszélyes szakmára. Az is maradt végig, gumiabroncs-javító, szakmai előmenetel lehetősége nélkül, és ebből a foglalkozásból vonult nyugdíjba 2001-ben, amikor betöltötte a hatvanadik évét.
A fenti történetek nagy részét nemrég ismertem meg, mintegy öt héttel ezelőtt, 2025. szeptember 27-én délután, amikor a sors újabb fintoraként alkalmam adódott jól elbeszélgetni apukámmal. Vele eléggé rideg volt a kapcsolatom, szinte féltem tőle egész gyermekkoromban. Egyrészt azért mert nem ő volt az édesapám, csak ő nevelt föl engem, miután feleségül vette édesanyámat; másrészt szigorú és zárkózott természetű ember, akitől jó óvakodni… Most viszont rájöttem arra, hogy apukám is ember, még akkor is, ha nem olyan közvetlen, mint mások.
Életének fenti igaz történeteit ebéd után, pihenten és jóllakottan mesélte el nekem; legtöbbjükről eddig nem hallottam sem tőle, sem édesanyámtól. Olyan lelkesen mesélt és én olyan örömmel és szeretettel hallgattam, hogy mindkettőnk szemébe könnyek gyűltek a meghatottságtól, mire befejezte mondanivalóját. Ekkor mindketten fölálltunk: megköszöntem neki, hogy megosztotta velem élete legfontosabb történeteit, majd megöleltük egymást. Hosszasan és szeretetteljesen, ahogyan talán még soha eddig, amióta megismertük egymást ezelőtt 53 évvel. Most, utólag értettem meg, miért kellett nekem tovább maradnom odahaza a szüleimnél, mint ahogyan eredetileg szerettem volna. Bizony a sors sokszor valóságos csodákra képes!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2025. november 04.