Az erdő, ahol valaha jártam

Rozsonci János
Az erdő, ahol valaha jártam

Szombat hajnalban, alig derengett az ég alja, amikor felébredtem. A házban csend honolt csak az ágyukban békésen alvó családtagjaim halk, egyenletes pihegése töltötte be a szobákat. Nekem sem kellett felkelnem, aludhattam volna bármeddig, hiszen szabadnap volt és nem várt rám semmilyen sürgős feladat. Köszi, szemem, hogy amikor pihenhetnék, akkor sem tudsz nyugton maradni bosszankodtam, majd megpróbáltam visszaaludni. Azonban nem sikerült, a szemem makacsul újra és újra felnyílt. Egy ideig forgolódtam az ágyban és végül felkeltem, hogy legalább a többiek álmát ne zavarjam. Csendben felöltöztem és lementem az alagsori konyhába, főztem egy kávét. A gőzölgő csésze fölött azon méláztam, mit is kezdjek magammal ezen a csendes, korai reggelen. Aztán egyszer csak megszületett bennem a válasz – elmegyek, járok egyet az erdőben.
Felszerelkeztem, mint egy túrázó: lábamra bakancsot húztam, a lábszáramra kamáslit, hogy megvédje a bakancsom és a lábam a reggeli harmat ellen, hátamra vettem a kabátom, a zsebébe bicskát tettem, kezembe vettem a túrabotot és a gombászó kosaramat és elindultam. Nem kellett sokat menjek, hiszen a kertünk végétől alig húszméternyire már kezdődött is az erdő.
Az erdőbe érve elindultam a megszokott ösvényeken, mint beljebb és beljebb a jól ismert fák között. Elhaladtam az ezerszer látott göcsörtös vadalmafa mellet, amely, talán valamilyen betegség hatására, tele volt dudorokkal, belepték törzsét, ágait, az egész fát. Aztán egy másik ismerős fához érkeztem, megérintettem, végigsimítottam a törzsét, akár egy szeretet lény arcát. Az a hatalmas bükkfa volt, amelyen egykor egy villámcsapás nyomát fedeztem fel. A fa még mindig állt, ott volt rajta a villám okozta seb is, de az idő már valamennyire begyógyította és a heget belepte a moha, mintha a természet bekötözte volna a sérülést.
Innen a jól ismert gombászó helyhez vezetett az utam, egy eldugott cihereshez, amelyet rajtam kívül csak kevesen ismerhettek, vagy az is lehet, hogy senki más nem tudott róla, hiszen bármennyien is jártak előttem gombászni itt mindig találtam gombát. Ott nőtt a legszebb, a legzamatosabb rókagomba. A bokrok között a föld illata mély volt és nedves, olyan akár egy régi emlék, amit az ember újra és újra elővesz, hogy megvizsgálja, vajon még mindig ugyanazt jelenti-e. Majd innen lassan, ráérősen szemlélődve, érzékelve az erdő minden apró rezdüléseit egy másik gombászó hely felé indultam, a fenyvesbe, ahol a vaddisznó fürdő mellett gyönyörű nagy vargányák teremnek.
Állatokkal is találkoztam. A rókagombás csalitos közelében egy háromtagú őz csoport állt feltartott fejjel, megfeszített izmokkal, készen arra, hogy a legkisebb fenyegetettségre elinaljanak. Hosszasan bámultak, kíváncsian, mintha ismernének, és azt figyelnék, hogy mit keresek ilyen korán az erdőben és merre irányítom lépteim. Pár száz méterrel távolabb egy út melletti bokor alatt egy vadnyúl húzódott meg. Annyira fáradt és meggyötört volt, hogy meg sem próbált elszaladni, amikor odamentem közvetlen melléje. Talán érezte, hogy tőlem nem kell félnie, nem fogom bántani. Hagytam pihenni, visszatértem az ösvényre, amelyen néhány lépéssel arrébb egy foltos szalamandra vánszorgott keresztül. Kikerültem és tovább mentem, majd előttem úgy tízméternyire egy kígyó siklott át hangtalanul az ösvényen. A fákon madarak dalolva köszöntötték a nap első sugarait. Minden dallamuk úgy szolt mintha engem köszöntenének, nekem énekelnének – emlékeznének rám akárcsak az erdő maga.
Vargánya is került a kosaramba és a visszaúton a szamócás tisztás felé kanyarodtam, ahol a magas fák között besütő nap mindig először érintette meg a földiepreket. Most is már messziről virítottak az apró piros gyümölcsök. Szedtem belőle, a szamócákat szárastól leszakítva bokrétába kötöttem, a kislányomnak. Ugyanitt gyönyörűséges harangvirágok és margaréták nyíltak, ezekből is szedtem egy csokorra valót a feleségemnek.
Kosaram megtelt: illatos gombákkal, pirosló eperrel, harmatos virágokkal. Az órámra néztem, mindjárt kilenc óra, biztosan már a család is ébredezik vagy talán fel is keltek. Hazafelé vettem az irányt. Nemsokára elhaladtam az erdőszéli sombokor mellett, amelynek termése már piroslott és kiértem az erdőből. Az erdő melletti réten a reggeli harmat által megöntözött, mindenütt viruló vadvirágok színe élénkebbnek tűnt, mint előtte bármikor: kék, lila, sárga, vörös, fehér váltakozott rikítóan, mintha egy álom festette volna őket túl valóságosra.
Pár perc nézelődés után tovább mentem és miközben az erdő által körülölelt réten vágtam át, a szemközti erdőszélen mozgást vettem észre. Talán ötven-hatvan méterre tőlem, egy medve ásta karmaival a földet, gyökerek után kutatva. A rögök tompán puffantak, ahogy szerteszéjjel hajigálta őket. Megálltam és egy bokor mögé húzódtam. Nem féltem, inkább valamilyen megilletődöttséggel vegyes tiszteletet éreztem — az erdő egyik csúcsragadozóját láttam, a maga természetes közegében. Hogy ne lepjem meg, és ezzel támadásra ingereljem, hangosan kurjantottam. A medve felkapta a fejét, körülnézett, majd fogait csattogtatva eltűnt az erdő sűrűjében. Egy kis ideig még álldogáltam és figyeltem, hogy nem jön-e vissza, de csak az egyre távolodó csattogtatása visszhangozott a fák között, aztán elcsendesedett minden.
Lassan, ráérősen tovább indultam. Nem siettem, nem kerestem semmit, csak bandukoltam. A fák között járva megteltem békével, mintha az erdő visszaadta volna mindazt, amit a mai rohanó világ elvesz: a lelki békét, a csendet, a madárdalt és azt a mély belső nyugalmat, amit csak azok érzékelnek, akik már valaha elveszítettek valamit, de aztán, ha csak képzeletükben is újra megtalálták.
Egyre közelebb kerültem az otthonomhoz. A házak végében lévő kertek fölött mentem végig, egy kis idő után már a saját kertünk végében jártam és már haza is értem. Bementem a kazánházba, leszerelkeztem. Túrabot, bakancs, kamásli, kabát minden a helyére kerül. Fogtam a tele kosaram és bementem a házba. A család már ébren volt, és mindenki örvendezve fogadta az apró ajándékokat: gombát, virágot, szamócát.
Mikor a kislányomnak nyújtottam a szamócákból összerakott bokrétát és a boldog mosolyát figyeltem, a kép lassan halványulni kezdett… majd teljesen eltűnt és felnyíltak a szemeim. Az első pillantásom az ágyam végébe állított kerekesszékre esett. Ott feküdtem az ágyamban, mozdulatlan lábakkal.
Csak álom volt az egész és pusztán a képzeletem vitt el az erdőbe, de mégis valóságosabbnak tűnt, mint bármikor. Nem éreztem csalódottságot, nem volt bennem fájdalom. Úgy éreztem az erdő mindig bennem él: minden fával, bokorral, gombával, virággal, szamócával és madárdallal együtt. Még ha nem is tudok járni, akkor is bármikor ott lehetek újra közöttük – az emlékeim mindig elvisznek oda. Ez a mai erdőjárás is annyira valósághű volt mintha nem csak álmomban jártam volna ott, hanem valóságban: a lábaim könnyedén vitték előre testemet, mintha sosem történt volna velem semmi. Az utak, ösvények ismerősen kanyarogtak, a fák körülöleltek akár egy védőburok, árnyékuk úgy simult rám, mint egy régi megszokott, puha és meleg kabát, amit talán még gyerekként viseltem.
Hatalmas hálát éreztem. Bár a testem sérült, de az emlékeim megmaradtak. Csak annyit kell tennem, hogy lehunyom a szemem és segítségükkel bármikor ismét ott lehetek ahol egyszer valamikor már jártam.