Az idő árnyékában

Valami baj lehet az idővel, mintha egyre gyorsulna, mintha egyre gyorsabban telne.
Egyik ismerősöm gyakori mondása volt: „Nincs időm semmire, még most volt hétfő és ma már szombat, az előbb volt karácsony és mindjárt itt a húsvét”. Régen a falusiak házai előtt lócák sorakoztak. Délutánonként, vasárnaponként kiültek beszélgetni, pletykálkodni. Manapság már nincs idő erre, a lócáknak már nyoma sincs. Régen alig várták, hogy megjöjjön a napilap, hogy olvashassák a híreket, manapság már hetilap van, azok is olvasatlanul porosodnak a szekrény tetején. Régen moziba, színházba jártunk, könyveket olvastunk, manapság már ezekre sincs idő. Hova jutunk ezzel a nagy rohanással? Megkergült az idő? Talán mindnyájan tudjuk, hogy nem az idővel van a baj, hanem velünk. Vagy talán mégis gyorsul az idő?

Érkezésem után érdekes találkozásom volt egy öreg nénikével. Szerény hajlékában kiabált a szegénység. A tiszta szoba és a konyha. A konyha volt a mindennapi használatra, a szoba, a ritkán jövő vendég ajándéka. Mikor beléptem a „gyógyító tea” elfogyasztására, szemembe ötlött két díszítés a szemközti falon. Falvédőnek hívták. Fiatal éveit áldozhatta rá, hogy ezeket elkészítse. Ezer színű öltések hurkaiból tündökölt elő a varázs. Minden millimétere a varrásnak dicsérte a művészi kezeket. Látszott szegénysége és látszott egyben gazdagsága is. Hársfateával kínált. Szégyenkezve mondta: – nincs cukor… Akkor, abban a pillanatban, ez a csöppnyi tea mindennel felért. Én, csuron vizesen, átfagyva, örömmel fogadtam a meleg teát, ráadásul száraz ruhát is kaptam. Ebben a koraesti órában vajon ki hívna be házába egy idegent?
-Szegény férjemé volt nagyon régen, nem volt szívem kidobni őket -mondta.

Akkor még csak szótagolva tudtam olvasni a szavakat, de már akkor tudtam, hogy ez valami más, mint amit eddig tapasztaltam. Életem egyik legszebb élménye, hogy e két falvédőt megláthattam. Nektek talán unalmasnak tűnnek soraim, mert már láttatok ilyet. Én azért mégis leírom. Az egyik címe:
Házi Áldás
Hol hit ott szeretet.
Hol szeretet, ott béke.
Hol béke, ott áldás.
Hol áldás, ott Isten.
Hol Isten,
ott szükség nincsen.
A másik falvédő, a szeretetről szólt. Bejártam a fél világot és itt kellett megtalálnom a válaszokat kérdéseimre. A nénike szemeiből sugárzott a megnyugvás, elfogadása a sorsnak, de volt valami, amit eddig még nem éreztem. Ti úgy hívjátok, hogy hit.
Tekintetem rávetült a másik falvédő hímzett betűire. Csak néhány mondatára emlékszem: „A szeretet hosszú tűrő, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem örül a hamisságnak, mindent elfedez, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy.”
Végül e két falvédő mondataiból sikerült kialakítani egy javító programot Clara számára. Nagyon remélem, hogy sikerül, mert ezen múlhat a jövőm..

Nem itt születtem! De mindig ide vágytam álmaimban. Most már haza vágyom! Oly rég nem éreztem gondolatait. Oly rég nem hallottam bíztató szavát, oly rég nem fogta fáradt kezem. Haza vágyom! Nem itt születtem! Csak köszönettel tartozom, hogy befogadtatok, hiszen semmit nem tudtatok rólam, mégis testvérként szerettetek. Hisz testvéretek vagyok! Egy idegen hatalom választott szét minket egymástól.
Tudom, megszegem a törvényt: ha idegen helyre mész, alkalmazkodj! Ne kelts feltűnést, mindig maradj árnyékban. Soha ne fedd fel valódat. Soha nem szabad beavatkozni a helyiek kultúrájába. Én mégis megszegem a törvényt. Ha tervem nem sikerül és elveszem, talán majd később keres valaki.

Mindig tudtam, hogy én más vagyok. Gyerekkoromban többször mondták -magánakvaló. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek barátai vannak. Nekem valahogy nem sikerült. A társaság mindig kirekesztett. Különben nem is érdekelt, hidegen hagyott, idegesített. Soha nem szerettem, utáltam az iskolát. Amiket ott tanítottak, azokat én már rég tudtam. Unalmas órák feleslegesen, hiába eltelt, elpocsékolt időnek tűntek, akkor régen. Ma már bánom, hogy akkor így éreztem. Apám minden álma az volt, hogy tovább tanuljak, hisz minden tantárgyból jó voltam. De engem a gépek érdekeltek. Bármit szétszedtem, újból összeraktam, magjavítottam, vagy újítottam. Később elkapott a versenyzés szelleme, az adrenalin megbolondított. De titokban másra vágytam. Fenn, az éjszakai égen, a csillagok kajánul vigyorogtak, hívogattak. Szinte csúfoltak, mintha féltenék titkaikat. Mondogatták: maradj csak a porban.

Szerettem apámat, de egyben gyűlöltem is. Tizenkét éves voltam, mikor anyámat elveszítettük. Később, kaptam tőle egy motort ajándékba. Gagyinak tűnt és szétszedtem, javítottam rajta és jobb lett. Az első verseny, amin részt vettem, egy teljes csőd, bukás, szégyen. De itt tanultam meg, hogy bújni kell, könyökölni. Rajtad senki nem segít! Csak kihasznál, lenéz, szórakozik rajtad. A következő versenyeket már tudtam, hogyan kell megnyerni.
Alig vártam az iskola végét, még egy fél év és vége. A versenyek nyereményeiből, mind motorokat vettem és újítottam. Mindenki megcsodálta a motoraim újításait. Egy nap történése mindent megváltoztatott. Iskolai kirándulásnak indult az egész, a „Nagy sivatagba”, az ásatásokhoz. Nagyon régen, itt egy fejlett civilizáció élt. Már csak romok maradtak utánuk. Háború dúlt és kipusztultak. Romjaikból rengeteget tanultunk. Húsz méter mély homok fed be mindent. Faragott gránit tömbökből épült paloták vagy templomok sorakoztak előttünk. Negyven-ötven méter magas oszlopsorok és gigantikus szobrok sokasága keresték a válaszokat: – hogyan csinálták és miért?
Az ámulattól jóformán magamhoz se tértem, mikor megtörtént! Még soha ilyet nem éreztem, de nem is halottam ilyenről. Először csak valami recsegést hallottam, mintha a régi rádióknak a kereső gombját tekergetnénk. Félelmet éreztem. Nem tudtam mi ez. Ő ugyan így volt vele. Csak egy kérdést tudtam kinyögni, ki vagy, mit akarsz? A fejemben volt, éreztem. Éreztem félelmeit, kérdéseit. Ő is iskolai kiránduláson volt, már szálltak fel a buszra, mikor mi odaértünk. Én balga, se nevét, se címét, se számát nem kérdeztem. Csak álltam bambán. Hátrafordult, ahogy fellépett a buszra és arcát megláttam. Utána már semmi más nem érdekelt. Még néhány másodperc, ahogy távolodott, és megszűnt a varázs. Később kiderítettük, körülbelül kilencszáz méter a távolság, amikor érezzük egymást. Elment és én csak álltam bambán, értetlenül. Még soha senkiről nem hallottam, ilyen összekapcsolódást. Elhatároztam, megkeresem. Még három hónap volt az iskolából. Három dög unalmas hónap. Sebaj, felkészülök az útra. Motoraimat mind eladtam és vettem egy autót.

Az igazi áttörés az autók terén tíz éve kezdődött. Akkor fedezték fel az energiacellát. Addig szinte haszontalannak tűnt az antigravitációs tekercs, mivel sok energiát igényelt. A régi autókat átalakították, e forradalmi újítás lehetővé tette a sok régi álmot. Szárnyak nélkül lehetett repülni, suhanni hangtalanul.

Igen – elmesélem. A Nüon az én otthonom. E csodás, káprázatos bolygó ajándéka a nüonit. Ha az ebből készült tekercsekben elektromos áram kering szupervezetővé válik és lebegni kezd a felszín fölött. Már át volt alakítva az autóm, de én még újítottam rajta. Még hat tekercset és energiacellát építettem bele és még két hajtóművet is szereltem rá. Apám tudta, hogy indulni akarok, három órát vártam rá, hogy hazajöjjön. Érdektelensége elkeserítő volt, különben már hozzászoktam. Anyám halála az ő bűne. Baleset volt, de ő kellett volna rá vigyázzon. Ha szeretsz valakit, felelős vagy érte. Őt mindig csak a munka érdekelte, együtt dolgoztak anyámmal az intézményben, ott ismerkedtek meg A teleportáció kifejlesztése volt közös feladatuk . Több évnyi kísérletezés sem hozott eredményt.
Apámnak lett egy ötlete. A teleportáció során sérül a tudat, így azon is kísérleteztek, hogy szétválasszák a testtől, feltöltve valamilyen tároló eszközre. Apám soha nem magyarázkodott anyám haláláról, csak annyit mondott eltűnt, nem találjuk. Kutatásait rögtön felfüggesztették és őt áthelyezték egy másik projekthez. Titokban azért ő otthon tovább kísérletezett. Műhelyébe senkit be nem engedett. Ajtaja szinte páncélozott volt, senki nem láthatta, hogy ő mit csinál.

Holmimat összepakoltam és elindultam. Soha nem jártam még Délen. Róla csak annyit tudtam, hogy déli az autóbusz rendszáma. Két kontinens- két ország. Az Északiak mindig is lenézték a Délieket. Mi itt a tudományt, az újításokat tartjuk fontosnak. Ők, a Déliek, a művészeteket. Melyik a fontosabb? A fejlődés vagy az álmodozás? De ez már nem érdekelt, hosszú volt az út . Elhagyatott naperőművek mellett vitt az utam , ezekre már nem volt szükség , de még nehezítette utamat , hogy negyven kilométert a tenger fölött kellett megtegyek, itt volt a legrövidebb az átjáró. Arra nem számítottam, amit találtam. Csodaszép épületek, rendezett városok. A mi történelmünk csak háromezer éves, régebbről nincsenek adatok. Annyit tudunk, hogy a Déli városok lakóit Északról telepítették át büntetésből. Később sokan áttelepültek, mert ők másnak érezték magukat. Ahogy beértem a városba, a rendőrség meg is állított. Az autóm nem felelt meg a szabványnak. Bent a városban nem használhattam, mert versenyautónak minősült. Büntetést kaptam, de segítséget is. Elkalauzoltak egy, a város szélén lévő, motelhez. Itt kaptam olcsó szállást és helyet az autónak.

Én balga, hogyan is gondoltam, hogy megtalálok valakit egy ilyen nagy városban. Heteken keresztül bolyongtam a városok utcáin, hátha újra hallom, érzem gondolatait. Hiába lenne utazásom? Már a pénzem is fogytán volt. Szállásadóm, a moteles, ismerte szorult helyzetemet és adott egy címet. Tudta, hogy munkát keresek, de mindig mikor kiderült, hogy semmiről sincs igazolásom és Északi vagyok, mindenhol elutasítottak. Egy autószerelő műhelybe érkeztem, a tulaj kíváncsi volt az autómra, hát megmutattam neki. Négy munkása volt, rögtön el is neveztek Északi-szakinak. A főnök, mikor meghallotta, hogy motorversenyeket nyertem, egyből azt ajánlotta, hogy nevezzek be a következő autóversenyre, hisz van versenyautóm. Elmentünk a verseny szervezőjéhez, de pénzem már nem volt a nevezési díj kifizetésére. Különös megállapodásra jutottunk, ha én leszek az első, kapok egy csomó pénzt, ha nem, elveszítem az autóm. Belementem. Mindent vagy semmit. Legfeljebb hazamegyek apámhoz.
Már évek óta, minden versenyt megnyert, rossz arcú, pökhendi alak volt. Még az arca is tele volt tetoválással. Azt beszélték róla, hogy vonalakat tetováltat magára, minden verseny után, amit megnyer. Kíméletlen és már sokan meghaltak a versenyeken miatta. Háromszáz kilométer a verseny, ebből száz a tenger fölött. Egy szigetet kellett megkerülni és vissza. Tudtam, ki kell ismerni az ellenfeleket. A táv elején hagytam, hogy had balhézzanak egymás között. De utána előre kerültem. A volt bajnok számtalanszor nekem jött, hogy leszorítson, felborítson, öklét rázta dühében. Már a tengeren voltunk, sokszor fölém repült, hogy vízbe nyomjon. De én mindig első maradtam. A szigetet kerültük meg éppen, mikor megszólalt egy hang a fejemben: -hol voltál ilyen sokáig? -Megígérted, hogy eljössz! Ő volt Anióne.

Leblokkoltam. A versenyzők mind elhúztak mellettem, láttam kárörvendő mosolyukat, gondolom azt hitték, hogy elromlott az autóm. Kimentem a partra és ő közeledett felém. Közben csörgött a telefonom, az autószerelő műhely tulajdonosa volt: – mit csinálsz, szerencsétlen? miért álltál ki a versenyből? megnyerhetted volna. Az egész város a versenyt nézi. A nagyfőnök állítólag rád fogadott. Nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Menekülj, ha kedves az életed-. Elsápadtam. Anióne rögtön mindenről értesült. Aggodalmamat megértette, beszállt ő is az autóba. -Tudok egy rejtekhelyet, ahol nem találnak meg. Egy barlang, fent a hegyek között, még nagyapám alakította át menedékké. Apám mindig feltölti készleteit, sokszor mondta már, lehet, hogy egyszer jól jön. Folyó vályta mély kanyon, vörös és okker színű sziklái között kanyargodtunk. Csodás hely. Három napot töltöttünk a barlangban, távol mindentől, itt nincs térerő, itt tényleg el lehet bújni a világ elől. De nem maradhatunk itt örökké, beláttam, tisztázni kell a helyzetet. Nem kellett szólnom egy szót se, Anióne már válaszolt is. Segítek, ha kell, van pénzem, tudok adni. Menjünk vissza. De ha már itt vagyunk, van egy érdekes hely a közelben, megnézhetnéd. Az ősök kútja, mások kívánságok kútjának hívják. Pénzérméket dobálnak bele, azt mondják róla, teljesíti a kívánságokat. Sokan mesélték, hogy különös látomásaik voltak a kút közelében. Ha tele van pénzzel, lehet egy zsinórra kötött mágnessel ki lehet belőle valamennyit szedni. Nézzük meg. Az autóba volt négy erős mágnes, az egyiket kivettem, egy hosszú zsinórra kötöttem, és horgászni indultunk. Egy sziklafal tövében volt a kút. Méteres kőfallal körbekerítve. Egy hatalmas sárkányfej volt faragva fölé, a sziklafalba. Szemei, mintha vörösen izzanának, vagy csak képzelődöm? Leengedtem a kötelet. Egy mély barlang lehet ez a kút. Lenn az alján, mintha tényleg pénzérmék csillognának. A kötél végét a csuklómra hurkoltam és engedtem lefelé a mágnest. Már majdnem az alján volt a kútnak, de még mindig kellett egy méter. Fél kézzel megfogtam a kút peremét és a mélybe hajoltam, hogy lennebb érhessek. Hatalmas rántást éreztem, már alig bírtam kapaszkodni. Éreztem, hogy a mélybe fogok zuhanni. Mozgás támadt a mélyből. Egy vörösen ízzó sárkányfej, kitátott szájjal közeledett felém. Pont olyan, mint a kút feletti szikla faragvány. Hegyes fogai, oly rémisztőek voltak. Éreztem, mindjárt lezuhanok, lábaim izmai megdermedtek a félelemtől. De legjobban Aniónáért aggódtam, tudtam, ő is átéli félelmeimet, hisz itt van mellettem. Mintha egy koppanás hallatszott volna a mélyből és a sárkény eltűnt, minden csak képzelgés volt? A mágnesen csak néhány aprópénz volt, de egy érdekes dolog is rátapadt. Egy almanagyságú fényes golyó. A mágnest visszaszereltem helyére , bedobtam mindent a csomagtartóba és eldöntöttük, többet nem horgászunk. Visszamegyünk a városba.
Több üzenetet is kaptam, mikor már volt térerő. Az eggyik a szerelőműhely tulajdonosa: – a nagyfőnök nem rád fogadott, nincs semmi baj, csak fizesd ki a tartozást , hisz a bajnok az ő embere . A másik apám volt: – sürgősen gyere haza, a régészek találtak a város alatti járatokban egy ezüst színű hengert, nem tudjuk mi az, már mindennel próbálkoztak, de nem tudják kinyitni. Tudom, te szereted a gépeket, most megmutathatod mire vagy képes. Különben újra indult a portál projekt, új céllal, ha hazajössz elmesélem.

A tartozást kifizettük, hála Aniónénak, megtarthattam az autót is és elindultunk hazafele. Alig mentünk néhány kilométert, meg kellett álljunk, szemeim előtt már sokadjára újra megjelent a sárkány. Ahogy megálltam, eltűnt. Többszöri próbálkozás után, rájöttünk, a csomagtartóban lévő, ezüst színű gömb a vétkes. Ahogy mozgott az autó, a csomagtartóban a golyó, ide-oda gurult. Miután rögzítettem, már nem volt gond.

Több száz bányajáratot tártak fel, sok a város alatt húzódott. Egy ilyen járatban találtak egy nagy helyiséget. Ez másképpen volt kialakítva, mintha valamit el akartak volna rejteni. Tíz méter hosszú, három méter magas ezüst henger, lekerekített végekkel. Mindenfajta vágóeszköznek ellenállt. Keményebb volt minden anyagnál. Ha pedig ütötték, puha lett, felfogta az ütéseket. Hetekig nézegettem, mindhiába. Engem is felvettek az intézménybe, ahol apám dolgozott. Szinte szárnyalt, hogy újra dolgozhatott a portálján. A nagy találmánya a „közös tudat”. Projekteit elnevezték „utolsó kapunak”. Nálunk ritkák a betegségek, de az élet nálunk is múlandó. Elég pontosan meg tudják határozni, a halál időpontját. De aki átmegy a kapun, annak tudata megmarad egy közös tárolóban. Már többen is jelezték igényüket. A test maradványainak mibenlétéről , tőbbféle álapot közzül lehetne választanni .

Egyik nap, különös ötletem támadt. Elővettem a fémgolyót, mintha anyaga hasonló lenne a hengeréhez. Eszembe jutott, ahogy ide-oda gurult a csomagtartóban, alatta ott voltak az elektromos tekercsek. Gyorsan csináltam egy tekercset, áramot vezettem bele és mellé tettem a golyót. Először semmi se történt, de mikor váltóárammá alakítottam az áramot, felébredt. Újra látomásaim lettek és beszélt hozzám. Azt mondta, ő egy őrszem. Rohantam be az intézménybe, hogy megoldottam a rejtélyt. Egy tekercset vontam köré és megszólalt, beszélt hozzám, ugyanúgy ahogy beszélgettem Aniónéval, gondolatban, szavak nélkül. Elmondta, hogy energiája lemerült. Hisz már háromezer éve mozdulatlanul áll. Tartaléka is vészesen fogy, hisz védekeznie kellett a vágások és az ütések ellen. Azt mondta, van egy meglepetése számomra, de ahhoz, hogy elmondja, szüksége van több energiára. Meséltem neki az energiacellákról, de ahhoz, hogy be tudjam szerelni fel kell fednie titkait. Ő megnyugtatott, könnyű lesz beszerelni és két kábelszerű nyúlvány kezdett el kinőni egyik végéből. Eddig munkatársaim hitetlenkedve hallgattak, hiszen csak én értettem szavát. De így látva, meggyőződtek állításaimról. Utasított, hogy kössek rá energiacellát. Mind többet és többet akart, olyan volt, mint egy kiéhezett állat. Nem bírt volna jól lakni, de én nem mertem többet rákötni, ki tudja mire képes? Erre ő megzsarolt, azt mondta, több száz életre vigyáz háromezer éve, de tíz éve befogott még egy életet. Az anyámét. Őt fogja a leghamarabb elveszíteni, ha nem kap elég energiát. Követeltem, hogy beszélhessek anyámmal. Tényleg ott volt, ő volt az, de hangján érződött a félelem, a rettegés. Apámról kérdezett és kérte, hogy hívjam ide, rögtön jött is. Örült, hogy „él” anyám, de le volt súlytva, hogy találmánya már több ezer éve létezik. Több száz ember tudata egyesült a mesterséges tudattal, ő Clara. Apám kérte, hogy anyámat költöztessék át, az ő gépébe, de Clara azt mondta, hogy lehetetlen. Egyrészt azért, mert már összeolvadt vele, másrészt pedig, az apám szerkezete elég kezdetleges. Az átvivés folyamán anyám tudata sérülhet, de meg is szűnhet. Csak később jöttünk rá, hogy ő ezzel bennünket mindig zsarolhat.

Eltelt tíz év, észre se vettük és Clara irányított már sok mindent. Közben született egy fiúnk, el se hiszem, mikor ránézek, hogy már a tizedik évében van. Aniónéval kapcsolatunk kicsit megromlott, nagyon sérelmezte, hogy minden időmet Clara kötötte le. Sokszor mondogatta „ebből még baj lesz”. Közben rengeteg dolgot tudtunk meg Claratól. Az Univerzum sokkal nagyobb, mint amilyennek mi gondoltuk. Közben, utasításai alapján építeni kezdtünk egy űrhajót. Fel kell kutatnunk a túlélőket -mondta. Állítása szerint, tudja hova mentek. Elmesélte bolygónk, a Nüon történetét is. Tízezer évvel ezelőtt kezdődött minden. Volt egy bolygó, aminek a felszínét egy víz szerű folyadék takarta. Három- négy méter magas, medúza szerű élőlények lakták. Itt alakult ki először a közös tudat. A napfény táplálta őket. Közösen óriási energiával rendelkeztek. Az anyag átalakulhat energiává, de fordítva is lehetséges. Gondolataikkal több fajta anyagot tudtak alkotni. Rájöttek, hogy mi vár rájuk néhány ezer év múlva. Lassan-lassan egy nagy fekete lyuk felé közeledtek. Ekkor fedezték fel a Nüont. A nüonit egy nagyon ritka anyag az Univerzumba, de itt rengeteg van belőle. Elhatározták, építenek egy védő övet, a bolygójuk köré. Az antigravitáció remélhetőleg megállítja a fekete lyuk vonzását. A bányászathoz munkások kellettek. A Földet már ismerték és ott sok munkaerő volt. Több ezer embert elraboltak, áttelepítettek, volt, hogy egész városok lakosságát elvitték. Az elrabolt emberek egy „ajándékot” kaptak, egy pár új kromoszómát. A megváltozott DNS felgyorsította a fejlődést. Több ezer éven keresztül bányászták nekik az ércet. Isteneknek tekintették őket. Talán a felgyorsított fejlődés a felelős, hogy két különböző néppé alakultak. Akik a mélyben dolgoztak, szürke színűek lettek. Szemük megnőtt. Ők lettek a szürkék. Akik a felszínen maradtak, megőrizték emberi formájukat, de nekik az agyi tevékenységük formálódott. Ők lettek az alakváltók. Elhitették magukról ,hogy ők mindenhatók , mindenki fölött állnak .

Azt már én teszem hozzá, hogy így alakulhatott ki az, hogy erénnyé vált a becsapás, a hazugság. Valósnak mutatták a hamis dolgokat. Igazságnak a hazugságot.

Hozzátok jött valaki, aki megmutatta a helyes utat . De a mi isteneink elhagytak bennünket .

A Nüonon végül fellázadtak Isteneknek tartott uraik ellen. Azt mondták, nem dolgoznak többet nekik. De már a védőöv készen volt. Nem volt szükség több nüonitra. Magukra hagyták őket, végül a két nép között háború tört ki. Aki tudott, elmenekült mást bolygókra, de nagyrészük a háborúban meghalt. Kérdésemre a választ Clara sem tudta, mi honnan származunk? újra sok embert áttelepítettek vagy az alakváltók leszármazottai vagyunk.

Clara meggyőzött mindenkit, ha kész az űrhajó, indulni kell. Természetesen ő is jönni akart, hogy a népét felkutassa. Indulás előtt találkozni akart Aniónéval. Azt mondta, megnyugtatja, hogy ne aggódjon, hamar eltelik az a pár év. Két év oda- kettő vissza. Így visszagondolva ez volt az első dolog, mikor tudtam, hogy nem mond igazat, de hallgattam. Búcsút vettem szeretteimtől és elindultunk. Clara azt mondta, hogy elég, ha csak ketten megyünk. Szerintem azért, mert tudta, hogy velem bármit megtehet.

Egy delejes álom volt az egész út, nekem néhány hétnek tűnt, a valóságban sokkal több. Még mondtam is Claranak, milyen hamar meg is érkeztünk. Szinte a semmiért mentünk oda, már messziről látszott, hogy alig van légköre a bolygónak. Felperzselt, kietlen, megfeketedett pusztaság volt az egész. Clarat is elkeserítette a látvány, látszottak a háborúk nyomai. Mi történhetett itt? Itt is kiirtották saját magukat? Clara észlelet valami jelet. Egy űrállomás volt, elég alacsony pályán. Még mondtam is, hamarosan be fog csapódni a bolygóba. Át kellett menjek, mert ott is volt egy hasonló tároló. Ki kellett mentenem, át kellett hoznom. Energiája ennek is le volt merülve teljesen. Clara kapcsolódott vele, hogy energiát adjon át. Ekkor hallottam meg újra anyám hangját. Gondolom lankadt a felügyelet és egy kicsit szabadult a kötelékből.

Gyerekkoromban sokszor énekelt nekem. Nekem nem altató dal kellett, hisz hamar elaludtam, de az ébredés az nehezebb volt. Ezért nekem anyám mindig ébresztő dalt dalolt. Most is ezt a dalt hallottam, tényleg hatott. Mintha mély álomba lettem volna, csak összerezzentem és felébredtem. Anyám meg azt kiáltotta -Rejtsd el! – Visszafordultunk hazafelé. Clara hangja megváltozott, már nem volt kedves. Durva volt és parancsoló. Azt mondta, sikeres volt küldetésünk, megtalálta amiért jött. A másik tároló több ezer lelket tart magában és egy alkalmazást , ami vissza tudja telepíteni a tudatot a régi testbe vagy egy újba. Eszembe jutott anyám tanácsa -Rejtsd el! – talán a gondolataimra célzott. Tudtam, ha valami szépre gondolok erőltetetten, becsapom Clarat. Nem lát bele a fejembe. Így hát Aniónéra gondoltam, Clara ki is csúfolt: -honvágy? Tervem kész volt, de el kell rejtenem, meg kell állítsam Clarat. Ha hazaérünk át fogja ültetni az alakváltókat az emberek tudatába. Háború lesz újra. Pusztítás, ámítás hazugság. Még emlékeztem, hogy az őrszemet a mágnes megállította, mágneseket kell szerezzek, sokat vagy erőseket. Az űrruhák csizmájának talpa mágneses. Csak ki kell szedjem és rátegyem Clarara. Megcsináltam. Először az én fejemre kötöttem mágnest így nem látott bele gondolataimba. Utána, a többi már gyerekjáték volt. A mágnesek megtették hatásukat, Clara elnémult. Sajnos anyám hangját se hallottam. Ahogy közeledtünk hazafelé, egyre jöttek a meg nem kapott üzenetek, mivel gyorsabban repültünk, mint ahogy az üzenetek utolértek volna ,visszafele sorjába érkeztek . Anióne volt és a fiúnk. Ahogy jöttek be az üzenetek, szinte szemem előtt nőtt fiúnk férfivá.
Tíz év telt el mióta eljöttem és ők csak vártak és vártak, hogy megérkezzek. Elmesélték, hogy az intézmény titokban két űrhajót épített. A fiam örökölte a gondolatátvitelt, így ő lett a másik űrhajó irányítója. Egy elhagyott aknában még találtak egy csomó őrszemet, ezek a hajón összekötődtek és megalkottak egy új szuper-számítógépet. Fiunk elindult felkeresésemre. De már hónapok óta nincs kapcsolat vele, nem tudják, hogy hol van.
Tizenkét mágnes volt Claran a hat űrruha csizmáiból. Beszélnem kellett vele. Egymás után szedtem le róla a mágneseket, az ötödiknél tartottam, amikor megszólalt:
-Miért csináltad ezt?
-Ugye te tudtál a másik űrhajóról?
-Én mindent tudok.
-Akkor mond meg, hol van, hova tart?
-Miért mondjam meg ? azt, hogy most hol van különben sem tudom.
-Visszateszem a mágneseket és elveszem az energiát.
-Akkor az anyád meghal! – a háttérben anyám sikolyát hallottam és kiálltását.
-Ne hallgass rá, én már úgyis halott vagyok.
-Megmondom, a Föld felé megy. Úgy programoztam a hajót.
-De miért oda?
-El kell vinni az őrszemeket.
-Mi van bennük, ami olyan fontos?
-Azt én sem tudom, de van valaki itt bent, aki tudna fogja. Kérdezd meg tőle, adom őt. Egy kellemetlen, recsegő hang felelt:
–Hogy merészelsz álmomban zavarni?
–Mi van az őrszemekben?
-Nem mondhatom meg, háború volt. Úgy harcoltunk, ahogy tudtunk. Mindent bevetettünk , halálos viirusokat alkottunk . Csak a győzelem volt afontos . Elhallgatott, szerintem Clara letiltotta.
-Mondd meg Clara, van e rá mód, hogy a fiamat megelőzzem? Hogy előtte érjek oda? – Közben egy mágnest visszatettem rá, mint egy nyüszítő álat, kit folytogat a hurok, válaszolt.
–Egy lehetőség van, de kockázatos. Van egy nagy fekete lyuk a közelben, annak megkerülése felgyorsíthatja az űrhajót, de veszélyes. Ha túl közel megyünk hozzá, elnyelhet. Pontos számítások kellenek.
-Akkor tegyük meg.
Közelítettünk a fekete lyuk felé. Fény árban úszott az egész égbolt. A nagy fényesség közepén, egy fekete folt. Itt minden elvész, minden megszűnik. Megszűnik az anyag, megszűnik a fény és megszűnik az idő. Valami apró folt volt, a nagy semmi előtt.
-Clara, mi az a folt, a lyuk előtt?
-Meséltem neked az Isteneknek hitt lényekről. Az az ő lakhelyük. Lebegnek a lét és a nem lét határán. Náluk még az idő is megállt.
A mágnesek takarásában elég normálisnak tűnt, de ki tudja mire képes. Mire megtettünk két kört a lyuk körül, akkora lett a sebességünk, hogy eltűntek fények. Csak Clara hagjára eszméltem
-Megérkeztünk a naprendszerbe ahova vágytál , lelassítok. A Földre nem szállhatok le, nem kelthetünk feltűnést, bújjunk el a Holdon. Rengetek vulkanikus járat és barlang van itt , gigantikus üregek ,itt nem láthatnak meg, te leszállhatsz egy mentőkapszulával a Földre, ha megtalálod fiadat, visszatérhetsz.
-A fiamnak milyen évben kell megérkeznie? Számoljuk csak ki. Földi évben 2031-ben indult, két év az út, akkor 2033-ban fog megérkezni.
-Most vajon milyen év van?
-Nem tudom, a feketelyuk mindent összezavart.
Mielőtt elindultam a Földre, Clararól lekapcsoltam az egész energiát. Ki tudja mire lenne képes.

Már este volt mikor megérkeztem. Már nem tudtam jól kormányozni a kapszulát, csak zuhant le a Földre, bekapcsolt a fékező rendszer, így körül tudtam nézni. A kapszula oldaláról ekkor levált egy fényes, alma nagyságú gömb. Hogyan került egy őrszem hozzám? Csak Clara műve lehet . Nem tehettem semmit, különálló pályára állt. A kapszula számítógépétől megkérdeztem, hogy hol fog megérkezni az őrszem. Azt mondta, az ország neve Kína. Még megkértem, hogy telepítsen a multifonomra fordító programokat, azokról a helyekről ahova megérkezek.
A hajó számítógépei már minden elérhető adatot lemásoltak a Földről, így a nyelveket is beazonosították.
A mentőkapszula egy mély vízgyűjtő tóban landolt, ajtaját kinyitottam és úszni kezdtem ki, a partra. Mikor kievickéltem még egy beton gáton fel kellett kapaszkodnom, majd le a másik oldalon.

Pislákoló, halvány fény szűrődött ki egy kicsiny ház ablakán. Talán két kilométerre lehetett, segítség kellett, bekopogtattam. Egy öreg nénike nyitott ajtót, első kérdésem az volt, milyen év van most?
-Hogy hogy milyen? Hát 2019. Te meg honnan pottyantál ide, hogy nem tudod?
Fejemben üvöltöttek a kérdések, hiszen 2033 kellene, hogy legyen. Már eltelt újabb három év .Eleinte azt hittem ,hogy könnyű lessz vissza feljutnom a holdra . Bolondnak hittek , ki kellett emelnem a mélyből a mentőkapszulát . Persze titokban és megjavitsam . A javító program kész, holnap indulok vissza a Holdra. Ha Clarat átírom, talán még meg tudjuk előzni fiam érkezését. Hajóján az ötven őrszem ki tudja mire képes. Nálam csak egy volt és vélhetőleg ez is besegített a2o19-es járvány kitörésében. . Talán megérkezek fiam indulása előtt és mindent megfékezek.
A tanítást mit itt tanultam, viszem magammal.