fekete négyzet
Hu-hu-hu, mennyi szót lehet összefonni egy „fekete négyzet” körül, amig az ég nem borul, és az emberek, akik nem akarnak értelmes fogyatékosnak tűnni, más állapótat pedig unnak, nem akarnak hogy azt gondolják róluk, hogy valamit nem értenek, ők nem lehetnek búrgerek, tudnak gondolkodni absztrakt és egyszerre adekvát módon, beszélnek, beszélnek, magyarázzák, folyamatosan, mintha a fák nőnének, eljutnak a kínai filozófiáig (és ez az európai neoliberális ideológiának abszolút nem kópia), aztán tovább az univerzumba, mondjuk a Marsig mennek, vajon tudják-e, hogy a Mars mögött is vannak még valami trekkek, valami anyagszerűség, valóság, számukra ez nem fontos, fontos a saját jelmez kitalálás, és – stop, ha egyszer én is csatlakoztam a Malewicz zsenialitásáról szóló fecsegéshez, akkor én is ugyanolyan a sztárparádé résztvevője vagyok közel a balfészkekhez? ó, nem, én kivétel vagyok ‒ amely nélkül nincsenek szabályok – nos, ezt én mondom, nekem természetesen senki sem fog hinni, mert nem vagyok dok, de nem érdekel, nem menekülők, befejezem, ki fogom bírni, ha már elkezdtem, és miért is kezdtem el? mert ott voltam egy fotókiállítás megnyitóján, személyesen hívtak meg oda, mert bármely kiállítás kisebb csoda, talán azért hívták meg, mert egyszer reggel rosszul ébredtem, és magyarra lefordítottam a szerelemről szóló szavakat, amelyekkel egymással cserélnek, semmiségről fecsegnek, majd még a Facebook-kloákába is feltettem (Facebookat azért találtak ki valakik, hogy az emberek időt pazaroljanak, és a munkával ne törekedjenek), és hát, az értelmiség elolvasta a szerelmek kezdeményezéseket (minden féle reményeket), és nem hitte el, hogy ilyet valaki a tetves, büdös, brinzás, örökké éhes Kárpátaljai Ruszból írhatott, elkezdődött az eredeti forrás keresése, az igazság felderítése, Homérosztól a Mennyekig, nem találtak senkit és semmit, de nyilvánvalóan nem tudtak benne hinni, és úgy döntöttek a kiállítás megnyitójára engem mégis meg kell hívni, hogy ne történjen ott valami kellemetlen, nos, elmentem, nem illik visszautasítani, bár nem akarok senkivel barátkozni, volt azonban egy gondolatom, hogy ott, a fiatalok között, egy fiatal hölggyel nem egyszerű megállapodást kötök, de csak kb három percem volt körülnézni, mert egy fürge öregasszony odatolta a székét az enyémhez, és beszélgetést kezdeményezett a művészetről, a barokkról, Botticelliről, Leonardóról és a többiekről, és elmesélte, hogy El Greco az ő bálványa, és hogy járt a firenzei, római és még a velencei múzeumokban is, valamint a Pradoban, majd nem rosszul lettem ettől a sok szövegtől, nem tudtam eldönteni, kell vagy nem kell támadnom, nem tudtam megfordítani a fejem, mert elárasztott a történeteivel, és akkor rájöttem, hogy ő talált magának egy fiatal társat, úgy mond, beszélgetőpartnert, és hirtelen eszembe jutott, hogy nekem reménytelen dolog fiatal nőt keresni, mert nagyon könnyű lehet mély gödörbe leesni, pontosan hatvanhat éves lettem, és talán ez a nő, akit nagymamának neveztem, fiatalabb volt nálam, és gondolatban nagypapának hívott, bár, titokban elárulom, ezen a héten éjjel-nappal egy fiatal cigánylánnyal keveredtem, finoman szólva beszélgettem, nem mondanám, hogy nagyon sikeresen, de nem is csúsztam le a gúnyba, a cigánylány körülbelül huszonöt éves volt, és itt, tehát, a helyzet – nem boldogit, rendben, elfogadom, nem minden nap jutunk el a Mennyországba, akkor foglalkozzunk ezekkel a művészeti kérdésekkel, és nagyon híres lélekkel, mondtam a nagymamának, de ő félbeszakított, feszülten nézte a kis színpadon a szakit, ahol a ünnepélyes pillanat, a megnyitó zajlott, gyorsan még egyszer átnéztem az összes kiállított képeket, ezek nem egyszerűen fotók voltak, hanem kompozíciók homályos alapokon, hó és köd magas Alpokon, fekete és nem mindig fehér, hanem szürke minden árnyalatában (divatos ilyen trükk), és geometriának tengere, nem Poincaré vagy Anzart úr, vagy Blum úr (ne keverjék össze, kérem, a másik Blummal), nem, a geometria egyszerű volt, amit az iskolában mindenki megtanult, Descartes-i, derékszögek, nem derékszögek, félkörök, néhány hullámzó vonal – és ennyi, a többi kiállítás is ehhez fog felnőni, de most, gondoltam, elmagyarázzák nekünk, honnan van a világ és a föld, és honnan van ennyi szerencsétlenség, és miért, és hogyan, és mire, egy fiatalember lépett a mikrofonhoz, olyan hippi, mint a hetvenes években (talán újra divatba jön – nem tudom), elmondott néhány adatot a művésznő életrajzából, és nem lépet be valami komoly témába, aztán megjelent egy sörhasú fotós, aki kijelentette, hogy három pontba összpontosítani a beszámolóját szeretne, erre még emlékszem, de tovább nem emlékszem semmire, hát, nem vagyok profi, maga a szerző nem lépett fel a színpadra, és az egész megnyitó hét percet és pár másodpercet vett igénybe, és itt rájöttem, hogy igazi víziló lett volna belőlem, ha ebbe a nyugodt egyszerű atmoszférába betaposom mint medve, a saját szférával, azért azonban valami beszélgetésre, valami friss gondolatra számítottam, legyen az akár női nemű, elfogadtam volna valami kamut, de kaptam csak egy kis pipát a megtervezett programba, ez hatott rám mint a bomba, azonnal kedvem támadt bemenni a szemközti étterembe, ott meginni valamit és valamit enni, de a nagymama, a megbízható társam, rögtön bekapcsolódott, amikor a jelenet véget ért, bekapcsolódott és majd nem sírni kezdett, hogy most mit fog mondani az újságíró lányának, aki anyukáját küldte ide színtelen kémként, hogy rögzítse, mi volt ott és hogyan, nos, mondtam, váratlanul és tehetetlenül bemerülve a nagymama problémáiba, tanácsoltam hogy fényképezze le ezeket a montázsokat, és a lánya majd belőlük készit szókalázsokat, a nagymama azt mondta, hogy van telefonja, csak nem tud fényképezni, nos, segítettem, és a kérésére a telefonjával lefényképeztem néhány kiállított darabot, aztán ő megint elárasztott mindenféle információval a művészet területéről, amit látott, én pedig elmondtam neki, hogy a kedvenc művészem Claude Monet, ami nagyon megnövelte a presztízsemet, mert ő semmit sem tudott róla, a Szépművészeti Múzeumban, tájékoztattam őt, Budapesten, van egy kis szoba, ahol három eredeti műve található ennek a művésznek, és amikor a múzeumban járok, mindig meglátogatom azt a termet, és amit látok, elájulok, így értem Monét, ha nem értem, akkor is elájulok, és az ő világában elmerülök, és felmelegszek, mint a hajnali levegő a Nap sugároktól, és olyan jólesik nekem a zseni érintése, hogy még egy festményt is megvennék, ha lenne rá pénzem, de nem, nem vagyok olyan kaliberű ember, és ez egyáltalán nem bosszant, van, ami van, nem nagyon akarok öregedni, ebbe nem vagyok kivétel, és ahogy a mások is nem tudom ez ellen semmit tenni, nos, ideje volt menni, odamentem a kiállítás szervezőjéhez, és nem tudtam megállni, tekintettel a koromra, amely szerint bármit is mondok, úgy fognak értékelni, hogy az öregnek összevissza valami kavarog a fejében, szóval, dicsértem a munkákat, ez volt a legkevesebb, amit tehettem azért, hogy meghívtak és mintha valami művészeti körbe felvettek volna, de én, szamár lélek, hozzátettem, hogy lenne néhány kérdésem, nem csekélységek, de nem adtak lehetőséget, hogy feltegyem őket, ezért visszamegyek velük a házamba; tegye fel őket most, javasolta Anett, most már nem akarom, fáradt vagyok a művészeti beszélgetésektől, nos, a Facebookon akkor valahogy, Anett, meg kell mondani, nem volt egy átlagos nő, a lábai karcsúak voltak, de nem vékony, az alakja ötös volt, és a mellei mint ananászok a helyükön voltak és az embereket varázsoltak, szóval bárki lecsapott volna a lehetőségre hogy egy ilyen női beszélgetőpartnere legyen, de egyértelmű volt, hogy a beszélgetésen túl semmi nem fog továbbmenni, és az üres fecsegés a Facebookon engem idegessé tesz, mint mikor elbukom egy parti chesst, udvariasan visszautasítottam, és halkan azt mondtam, hogy felteszek egy kérdést, asszonyom, a munkái fekete-fehérek, érdeklődnék, hogy ezekre a művekre kevés vagy sok a „fekete négyzet” hatása? fiatal arca ráncokba húzódott, és húsz másodpercig valamin gondolkodott, miféle négyzet ez, kérdezte hirtelen, és akkor rájöttem, hogy bolondot csináltam magamból, miért kell ilyesmiről kérdezni, amit nem is kellet neki emlékezni, ezért a témát ejtettem, de csodálkozni nem szűntem, ez a négyzet most húszmilliót ér, a Louvre falon él, és egyáltalán – hol van az Ezüstkorunk, hol vannak az írók és költők, Mandelstam, Gumiljov, Blok, Akhmátová, és a többiek, hol vannak a Szt.Pétervári millió rubeles villamosjegyek, mindezt nem tudva, persze, az oroszokat véletlenszerű csordának lehet tekinteni, Malewicz, emellett, orosz sem volt, de Néva sem unalmasan folyt, persze, itt a virágzó Európa felé orientálódnak, de ennyire – ez csoda, rendben van, legyen, elsétáltam a nagymamával a buszmegállóig, mama nem kért jegyet, és nem ajánlottam fel neki az autómat, valahogy nem akartam időt vesztegetni, aztán vesztett időt sehol sem lehet találni, ezért beültem a Fiestámba, és a két első kereket hazafelé irányítottam, míg a hátsó kettő lelkesen követte az elsőket, nem nézve maga elé, a fekete este, a fényszórók fehér fénye – a fekete négyzetről hirtelen ismét bemásztak a gondolataimba néhány tények, nos, semmit sem kell tennem, még a Fiestát se kell vezetnem, mert tudja magától, hogyan kell menni és százharmincra gyorsulni, először magára a művészre gondoltam, és megsajnáltam őt, ahogy egy öreg megsajnál egy másik öreget, sok pletyka kering róla (a pletykák körülötte teljes zűrzavar), de a pletykákat a gyökérig megvetem, mindazonáltal vannak bizonyos tények, mint erős fények, megbízhatóak, tehát igazak, pontosan ismert a próbálkozása a professzionális festészeti nyelv elsajátítására, ez az egy, vannak festményei, láttam őket, ez a kettő, ismert, hogy kitalált még egy izmot, ez a három, itt van ez a fekete négyzet (vannak más színűek is, de a világ csak ezt fogadta el), és van még egy nem jelentéktelen körülmény, nagyon izmos tény: Kazimierz befurakodott az állami szervezetekbe valamely rokon úriember révén, ez az öt, és többet nem fogok kitalálni semmit, hanem azonnal a nagy felhajtás okozójához térek itt, magához a festményhez, amely két félre, vagy inkább háromra osztotta a népeket, mert kit érdekel Afrikába és valahol máshol egy fekete geometriai alakzat fehér alapon, biztos vagyok benne, hogy ezt a négyzetet teljesen véletlenül festette meg, és innen ered az a mondás, hogy a festékek különböző színűek voltak, amelyekből valami fekete látványosság született, nem kell a négyzet szögéről beszélni, mert mindenki, akinek nem borsó van a fejében, tudja, hogy minden mérés csak némi hibával lehet elvégezni, abszolút pontos mérés nem volt és nincs, és Michelson élete végéig küzdött azért, hogy bebizonyítsa, hogy az éterszél sebességének hibája megengedett, és a tudományos közösség mindent megbocsátott neki, megköszönve hatalmas munkáját, amelynek az eredménye nincs, de nem egyenló nullával, nem erről van szó, nem kell ott keresni a bölcsességet, ahol nem folyik és nem áramlik, és nincs semmi féle go, a lényeg, hogy megjelent egy négyzet, Malewicz nem örült neki, de akkor véletlenül Tesla szikrája belé csapott, és ő, mint nagy kalandor, elkezdte elméletté alakítani azt a jelentéktelen képet, amiről egyáltalán nem értette, milyent kell népszerűsíteni elméletet, a tények ismét bizonyítják, próbálkozások a négyzetek más színekkel való létrehozására, hát akkor van itt valami értelme vagy nincs? az intuíció azt súgta Kazimierznek, hogy van ebben valami értelme, és a népnek egy része is érezte ezt, csak nem úgy és nem azt, és elkezdtek vékony fűszálakkal keríteni a kerteket, és én, azt hiszem, rájöttem ennek a csodának az igazi értelmére, természetesen tévedhetek is, de ha már elkezdtem, akkor befejezem ezzel: volt egy festő, Goya, egy abszolút realista, és egy katonát akart ábrázolni egy mezőn, katona messze volt, és valamiféle füst mögött, és Goyának hirtelen eszébe jutott, hogy csak egy sziluettet lát, és ha mindent részletesen megfestene, vagyis a katona alakját és fegyvereit, az nem azért lenne, mert lát, hanem mert tud róla, ily módon a kép az elmével rajzolódik, hát, de akkor az nem rajzolás, hanem valami más, a festészetben felesleges, a festészet e nélkül is teljes, látod például egy nőt a távolban, a testtartását, a fejmozgását, a keze mozdulatait és a járását, és nem látsz többet, a nő nem görbe, de intuitíven tudod, hogy ez a nő méltó legalább egy vázlatra, és akkor megfested, az arcát, a szemeket és az ajkait, a tekintetét, a testtartását és a frizuráját, de ezt megfesti az elméd, az érzelmeid, a képzeleted és az élményeidet, azonban érzelmeket, élményt és képzeletet kell felidézned abban, aki a vásznadra néz, és pontosan itt van, itt rejlik mindennek a hibája, és ebből a gondolatból Francisco José eltűnődött, azt hiszem, kételkedett benne, hogy helyes-e az, ahogyan korábban festett, hogy így volt-e vagy sem, nem tudom, mert soha nem találkoztam sem vele, sem Malewicz úrral személyesen, egyszerűen így történt, és egyáltalán nem száz százalékig biztos, hogy ezt Goya mondta ki először, a történelem egyenlőtlenül helyezi el az oszlopait, de valaki mégis mondta, és elkezdődtek a festészetben a párhuzamosságok, mindenféle furcsa -izmusok, és itt, tekintettel a sötét időre és Fiesztának valamiféle elégedetlenségre, ráadásul azért, hogy ne vesszünk el, illetve azért, hogy ne vegyünk részt értelmetlen vitákban, kifejezem saját véleményemet egy egyszerű matematikai maggal, tehát a folyamat elindult, és ezt a folyamatot például leírhatjuk egy matematikai függvénnyel, amelynek lényege az egyszerűségre való törekvés, és vesszük ennek a függvénynek a határértékét, amely a végtelenhez tart, és mit fogunk látni? a végtelenben a vásznon magát a legegyszerűbb egyszerűséget kell majd ábrázolni, és ez a fekete négyzet, vagy csak láthatatlan nézet, nem háromszög, ahol Püthagorasz tétel kavar, nem is beszélve a körről, ahol a Pi szám az embereket zavar, tehát egy fekete négyzet fehér alapon, színtelen, még csak szürke sem, az összes legegyszerűbb egyszerűség egyszerűsége, a művészet vége, a művészekre már nincs szüksége, a festők tömegesen mennek a célhoz, amelyet Malewicz egyedül és egyetlen ugrással érte el, és ez ennek a mély képnek a lényege, és a művészet egyáltalán nem tekervényes, és Malewicz olyan csendben, szerényen, minden bravúr nélkül, létrehozott egy másik izmust, és Szuprematizmusnak nevezte el, nem értette, hogy ez a vége, ezután már nem szabadna semmi többnek lennie, ezért magához csábított egy íródalmistát, és az csábított egy zenészistát, és így hárman létrehoztak egy operát, nem tudom, milyen minőségű, mert valahogy nem volt időm utánajárni ennek, teatralitás, mindhárman valami összetettebbet alkottak, mint egy fehér alapon elhelyezett négyzet, és már nem a szaxofonról szólt, önmaguknak is ellentmondtak, mert nem tudták, mit is jelent pontosan Malewicz alkotása, ha lett volna elég türelmük és gondolkodásuk, akkor a zenész két órás koncertet adna, amelyen végig a „do” hang szólna, és a hallgatók teljesen szabadon gondolkodtak, a fantázia szárnyán szárnyalva kiegészítették volna magukban, hogy mit akar kifejezni az egyvonós hegedű, az író pedig kiadta volna a kötetet „O” címen, és egész könyvben, mondjuk a regényben, csak egyetlen „o”- nak lett volna a helye, mindenféle csavargatás nélkül háromszázhetvennyolc oldalon, az olvasó pedig a saját tapasztalata, bölcsessége és ugyanaz a fantáziája alapján kiegészítette volna mindazt, amire éppen szüksége lett volna, és ezek méltó alkotások lettek volna a valódi szuprematizmus stílusában, ez legalább megmutatta volna, hogy tudatában vannak annak, amit a mester alkotott, de ellenkező esetben – csak előre, előre, látjuk, hogy egy másik hatalmas „-izmus” van, neve szocializmus, Kazimierz az új „–izmus” irányába ment, és semmi kétség nem lehet afelől, hogy ez segített neki a jövőbeni útján az emberek elméjén keresztül; a kis Fiesta már az udvaron volt, csendesen magában dorombolt, nagyon kedvesnek találta, hogy egy kicsit kiszellőztetett, még a motort leállítani is sajnáltam, de mondjátok meg, jó emberek, mi a kapcsolat Lev Nyikolajevics Tolsztoj egyik hőse, Pierre Bezukhov*, neve között azzal, hogy Vincent Van Gogh levágta a fülét?
*Bezukhov – oroszul „fül nélküli”
Fordítás: Edith Szligán