Át sem öltözik. Ösztönösen nyúl a válltáskáért, a kapukulcsért, és máris az utcán találja magát. Üres tekintettel, elkínzott lélekkel, de határozottan lépdel az aszfalton. Végre elszánta magát, többé nem tántoríthatja el semmi, nem akadályozhatja senki, hogy megtegye.
Mióta tervezi már? Idejét sem tudja. Az állandó robot, a kiszolgáltatottság, a veszekedések, ahogy próbálja megértetni a családjával, hogy nem bírja már tovább. Mindenkinek fontos, halaszthatatlan dolga van, senkinek sincs ideje odafigyelni rá. Ő csak szolgálja a család érdekeit, ne törje a fejét, gondolkoznak ők helyette is. Csak tegye a dolgát, ne szóljon bele semmibe, és főleg ne kiabáljon! Mert azt kibírhatatlan elviselni, ahogyan csapkod, dúl-fúl mosás, főzés, sőt takarítás közben is. Halkan, észrevétlenül tegye a dolgát, elég, ha akkor szól, ha készen van az étel.
Most szót fogad. Szó nélkül teszi a dolgát. Az annyiszor eltervezett utat, a precízen kiszámolt menetidőt a vonatig. Még elég ideje van. Itt hagy maga mögött mindent, azt a húsz évet, ami szeretet és gyengédség nélkül telt el, a magának való férje oldalán. Hiába töri a fejét, idejét nem tudja, mikor ölelte át vagy csókolta meg őt a párja, mikor kapott utoljára virágot, mikor bújt melléje szerelmesen az ágyba.
– A nappal munkára, az éjszaka alvásra való – mormolja magában férje unalomig hallgatott szavait. Fásultan lépdel, ezt az egy mondatot hajtogatja, miközben elerednek a könnyei. Sajnálja magát, az elpazarolt, felaprózott életét, mert nem mert változtatni, nem mert új irányba menni. Most itt van, megy a saját feje után, vissza sem néz. Minek? Nem hiányzik senkinek. Még nem.
A zebra téríti észre, majdnem egy kocsi elé lép. Átsiet a túloldalra, megigazítja a ruháját, kezével a hajába túr, kicsit igazít a frizuráján. Letörli a könnyeit, nagyot sóhajt és elindul. Kimért egyenletes léptekkel. „ Csak az az út hosszú, amig kiérünk a vonatig, onnan már minden könnyű” – jut eszébe egy tizenhat éves lány utolsó mondata, a minap hallotta a tévében.
– Milyen igaz! – nyugtázza elégedetten, ahogy odaér az átjáró hídhoz, mely a zajos várost köti össze a túloldalon zöldellő, csendet és békét sugárzó parkkal. Lenéz a híd alatti völgyben fénylő sínekre, a két domb közt közlekedő InterCityt várja. Már nem gondol semmire. Keresi a legjobb helyet, ahonnan ugrani fog. Itt még nagy sebességgel közlekednek a vonatok, pillanatok alatt lesz vége mindennek. Kiszámolta, leellenőrizte már ezerszer, amikor sírva állt itt, a szabadulását tervezve.
– Végre! Pontosan jön, nem késik, gyorsan túl leszek rajta – és szemét lehunyva, lábát ügyesen átteszi a híd peremén. Még kapaszkodik, éppen elengedni készül a korlátot, amikor csikorogva fékez a vonat. Csalódottan nyitja ki a szemét, a szemafor tilost mutat, a vonat nem sokkal a híd előtt áll meg. Ahogy lenéz, szeme találkozik a mozdonyvezető rémült pillantásával, aki ijedten néz felfelé, arcán torz rettegés, vajon leugrik-e az a szerencsétlen nő odafentről. – Mit érezhet odalent az az ember? Én nem vagyok normális! – kiált fel hangosan. Ha nem állítják meg a vonatot, és ő alákerül, mennyi vizsgálat, kérdés és kétely merülne fel. Ki a hibás? Amig ki nem derül, ez az ember nem vezethet vonatot, kimarad a munkából, a családja pénz nélkül marad. Az az arc mindent elárul. Féltést, félelmet, rettegést és haragot. Istenem!
– Meg tud nekem bocsátani? – sugallja szemével a mozdonyvezető felé. Az még mindig mogorván néz, de arca hirtelen felderül, ahogy egybekapcsolódik a tekintetük. Lelkesítő reménysugár, még mindent rendbe lehet hozni, újrakezdeni. Még lehet! Ez égi jel, nem szabad eldobnia az életét. Keze görcsösen kapaszkodni kezd, bizakodva néz a mozdonyvezetőre, aki már megkönnyebbülten mosolyog rá. Ám a szemafor zöldre vált, a vonatnak indulnia kell. A vezető integet és valamit kiált felé, de nem érti a csikorgó kerekek sivító hangjától. Reszketve kapaszkodik, amig a vonat elrobog alatta. Fél, hogy leesik. Minden megváltozott egy pillanat alatt, felértékelődött az élete. Mit keres itt? Jó családja, dolgos férje van, nekik is megvan a maguk baja. Lehetne elnézőbb velük, talán mégsem kellene minden hibájukért kiabálnia. Már fehéredik, gémberedik a keze a görcsös kapaszkodástól. Nem tudja, hogyan másszon vissza, ha megfordulna, a mélybe zuhanna, de így háttal a korlátnak dőlve sem tud sokáig állni. Kétségbe esve, zokogni kezd, annyira sajnálja saját magát. Mekkora butaságot csinált!
– Kapaszkodj belém – szól halkan mögötte egy hang. Most érti meg, mit mutogatott, mit kiabált felé olyan hevesen a mozdonyvezető. Szelíd, de szoros öleléssel a férje karolja át, és emeli át a korláton. – Csak nem gondoltad, hogy hagylak elmenni? Utánad jöttem, féltelek! Bocsátsd meg, ha nem figyeltünk rád eléggé, ezután másképp lesz, ígérem.
Nem akar a férjéhez bújni, dacol és duzzog, nem hiszi a változást. De a mozdonyvezető tekintetétől nem tud szabadulni. Ott vibrál, beleégett a szemébe örökre, és most pont így néz rá a férje is! Higgyen neki? Lehet még folytatás, lesz még közös jövőjük?
– Leszünk még boldogok – hallja kimondatlan kérdéseire a választ. – Ez a híd rá a tanunk. Az egymásba kapcsolódást, az összetartozást jelképezi nekünk. Gyere! Veszek neked egy négygombócos fagyit, attól jobb kedved lesz, és hazáig sok mindent megbeszélhetünk.
– A gyerekeknek el ne mondd – súgja engedékenyen, és végre átöleli férje derekát, elbújik a szerelmes karok lágy ölelésébe.
