Myrddin
A Mágus zavartan toporgott, hol elpirult, hol elsápadt szinte egyazon pillanatban. Hogy leplezze megilletődöttségét, finom mozdulattal elhajtott egy rakoncátlan tincset, mely az igéző szépségű arc elé hullott, s ellágyultan futtatta végig szemét a kecsesen ívelt szemöldök vonalán. Szíve heves zakatolásba kezdett, mikor a bűvös szempár reá szegeződött; lélegzete megakadt, kihagyott egy, majd két ütemet is, hogy aztán fojtott zihálást követően térjen vissza eredeti ritmusához.
Szerelmének látványa elméjére és testére egyaránt hatott, mintha valamiféle bódítószer hatása alatt állna, ami átszínezi a valóságot, és más mederbe tereli életének lassan csordogáló csermelyét. Hogy percek vagy órák teltek el így, nem tudta volna megmondani; az idő elveszítette jelentőségét, sőt, maga a tér is elhajolni látszott, kidomborítva az imádott arcot, háttérbe szorítva mindent, ami azon kívül létezett.
Ekkor hirtelen elviselhetetlen súlyként nehezedett rá a tehetetlenség. Keze reszketegen kutatott nyakában függő, titokzatos fiolája után, s mikor végre meglelte, egy ideig markolászta azt, majd határozott mozdulattal letépte onnan, felpattintotta az üvegcse tetejét, és kiitta sűrű, olajos tartalmát.
Szemeit ismét szerelmére emelte, s annak tekintetéből gyengéd beleegyezést vélt kiolvasni, mely furcsa, merengő mosolyt merevített a nagytudású ember arcára.
A következő pillanatban a Mágus holtan rogyott össze a tükör előtt.