Mary gyerekkorában a szél tanította álmodni.
A szemétből felkapott, gyűrött újságlapokon kék tengerek, fehér homok, mosolygó emberek voltak. Ő pedig ott állt mezítláb a poros udvaron, és nézte, ahogy a lapok elszállnak előle, mintha az álmai menekülnének.
Szegény családban nőtt fel. Nem volt saját szobája, sem új ruháia, csak csendben dédelgetett vágyai. Az iskolában az osztálytársai egzotikus nyaralásokról meséltek. Repülőutakról. Hotelekről. Mary hallgatott. Ő csak a szél hozta képeket ismerte.
Volt egy kép, amit nem tudott elfelejteni: Hawaii. A tenger olyan kék volt rajta, mintha az ég leolvadt volna a földre.
Sokáig úgy tűnt, az álmai nem haladnak sehová. Mintha láthatatlan falba ütköznének minden egyes nap.
Aztán felnőtt.
Dolgozni kezdett. Küzdött. Tanult. Nem volt könnyű, de egy napon munkát kapott. Jó munkát. Amikor aláírta a szerződését, remegett a keze. Ez volt az első dolog az életében, amire igazán büszke volt.
Vett egy füzetet. Az első oldal tetejére ezt írta:
Bakancslista.
Alá pedig:
Eljutni Hawaiira. És írt pár sornyit a listához. Titkon remélte,hogy eljut szerre mindenhová.
Gyűjtötte a pénzt. Lassan.
Aztán jött egy váratlan kiadás. Egyetlen pillanat, és a félretett pénz nagy része eltűnt. Egyedül volt. Nem volt, aki kisegítse. Ott állt szinte reményt veszve,de belül még fújt az a gyerekkori szél ami elé fújta azt a gyürödt újságot.
Aznap este sokáig nézte a füzetet. A tinta nem halványult. Az álom sem.
Mary nem adta fel.
Tovább dolgozott. Tovább gyűjtött. Mert rájött valamire: a bakancslista nem csak arról szól, hova szeretnél eljutni. Hanem arról is, hogy ki vagy hajlandó lenni közben.
És ő az a lány maradt, aki a szélben is meglátta a tengert.
