Egy régi, kopott füzet lapjait lapozgatva kezdődött minden. A borítóján csak ennyi állt: Bakancslista. Nem volt benne semmi különös, csak néhány régi, magányos álom, pár álom-hely neve, néhány őrült ötlet, amit az ember inkább csak elképzel, mint megvalósít. De nekem ez a füzet lett a világ.
Emlékszem, amikor először beleírtam: Olaszország, Görögország, Dominika, Mexikó, Thaiföld, Bora Bora. Aztán alá: Seychelle-szigetek, Tahiti, Vietnám, Singapur. Olyan helyek, amiket addig csak képeken, videókban láttam – vakítóan fehér homok, türkiz víz, és az az érzés, hogy ott talán minden egy kicsit könnyebb, lassabb, pihentetőbb. Melléjük kerültek az élmények is: ejtőernyőzés, tandemugrás, jetski, long-tail boat,és speedboat-on utazás, rizsteraszok meglátogatása, Buddha szobrok megtekintése, új ízek, és életérzések megtapasztalása, tanulás, nyugalom, pihenés. Mintha nem is egy lista lett volna, hanem egy másik élet vázlata, amit élni szeretnénk.
Aztán telt az idő. És egyszer csak elkezdtük kipipálni őket, Veled! Mert végre volt kivel! Mert lett egy igaz társam.
Nem egyik napról a másikra történt. Rengeteg spórolás, tervezés, néha félelemmel vegyes izgalom kísérte a napjainkat. Az első kipipált pontnál még remegett a kezem. A másodiknál már mosolyogtam. A harmadiknál pedig rájöttem, hogy ez tényleg megtörténik velünk, mert akarjuk, mert vágyunk rá, s mert mindent megteszünk az álmainkért.
És most ott tartunk, hogy 14 hely már mögöttünk van.
Tizennégy emlék. Tizennégy történet. Tizennégy pillanat, amikor azt mondhattuk, hogy megcsináltuk. Volt köztük naplemente egy idegen város felett, ahol senki sem ismert minket. Volt spontán nevetés egy tengerparton, ahol az idő mintha megállt volna. Volt olyan is, amikor féltem – igazán féltem – például amikor először ugrottam ki a magasból, és csak a szél üvöltött a fülemben… de amikor földet értem, tudtam, hogy ez megismételhetetlen. Ez a vibráló életérzés csodálatos.
És még mennyi minden vár ránk.
Bora Bora még mindig ott van a listán, csendesen, türelmesen. A Seychelle-szigetek is. Mintha hívnának. Mintha azt mondanák, hogy még nem ért véget az utazás, épp csak most kezdődött el. És ott vannak az újabb álmok is, amit napról napra dédelgetünk, nevelgetünk. Hozzáírjuk a bakancslistához.
De, ami a legkülönösebb az egészben, hogy nem is a helyek számítanak igazán, hanem az, hogy nem egyedül pipáljuk ki őket, hanem együtt, teljes egyetértésben, szerelemben.
Mert minden egyes kipipált pont mögött ott vagyunk mi. A nevetéseink, a csendjeink, az egymásra nézések, amikor nem kellett mondani semmit. Az, hogy ugyanarról álmodunk és aztán együtt váltjuk valóra.
A füzet még mindig nagy becsben van. Már nem olyan üres, mint régen. De még korántsem telt meg.
És talán ez benne a legszebb.
Mert még mindig van hová menni. Még mindig van mit átélni, és megtapasztalni együtt. Még mindig van mit kipipálni.
És amíg van egyetlen sor is, ami üres marad… addig az álmaink sem érnek véget.
