Bakancslista
Egy furcsán ismerős dologra bukkantam a spájzban a költözés után: a kis lila borítójú könyvecskére! Jé, hát ez a naplóm!
Leültünk anyuval a szobában, belelapoztam, és felolvastam néhány sort. Olyan kis művészien fogalmaztam akkoriban. Nevettünk. Az én kacajomban azonban volt valami szívfájdítóan ismerős. Nem tudom, honnan jött a fájdalom, de minél többet olvastam, annál több emlék töltötte be az elmémet. Emlékek érzésekről – és noha sírni tudtam volna, nem tettem meg. A kicsi énem sírt eleget helyettem.
„2009. szeptember 5.: Sokat tapasztaltam már eddigi életem során, ami arra a következtetésre enged jutni, hogy nincs barátság, se szerelem.”
Milyen drámai voltam! Vajon hová tűnt az a régi szenvedély?
„2009. november 2.: Angliába fogok költözni. Nyitok egy pékséget, talán egy éttermet. Megtanulok gitározni. Együttest alapítok, ez lesz a hobbim, ha pedig sikeresek leszünk, akkor az étterembe veszek fel sok embert, vagy eladom.”
Erről hogyan feledkezhettem meg? Miért pont Anglia? Ott élt Thomas Hardy, az egyik kedvenc íróm, aki olyan nőket alkotott, akiket az egész világ cserbenhagyott – de legalább szerették őket. Először a könyvből készült adaptációt láttam, ami nagyon tetszett, ezután olvastam el a regényt. Ott forgatták a Harry Pottert is – istenem, de imádtam minden sorát! Emlékszem, titokban, a takaró alatt, zseblámpával olvastam. Mondjuk nagy választásom nem is lett volna, hiszen kikötötték az áramot abban a házban. Anya nagyon mérges volt, mert féltett, hogy elrontom a szemem. Mindig akartam valamilyen hangszeren játszani, de soha nem volt pénzünk oktatásra, és valahogy egy idő után ez a vágyam is eltűnt a süllyesztőben.
Mennyi álmom volt! Gyerekként az ember azt gondolja, minden úgy sikerül, ahogyan szeretné, elég csak erősen akarni. Az élet azonban nagy varázsló, és néha mindenbe belerondít.
„2009. november 2.: Még szeretnék eljutni: Kínába, Japánba, Görögországba, Amerikába, Spanyolországba, Alaszkába. Szeretném látni az északi fényt. Elmegyek a Twilight forgatási helyszínére is.”
Kínába majdnem sikerült eljutnom Erasmusszal, taníthattam volna a tiencsini egyetemen magyart. Azonban jött a COVID, és elzártak minket a világtól, a barátoktól és a családtól. Annyi ötletem volt, annyira kreatív voltam. Istenem, hová lett belőlem ez az akarat?
A Twilight lett az egyik kedvenc filmem akkoriban. Egy számítógépünk volt ott a tanyán, ahol a bátyám tizenhat éves korától kezdve dolgozott; ott legalább meleg volt és áram is. Mielőtt este játszott volna a F.E.A.R.-rel vagy a Fifával, valahogy mindig kizsaroltam belőle, hogy nézzük meg a filmet. Minden egyes alkalommal végigszenvedte velem. Talán azt gondolta, kárpótolnia kell azért, mert anya kórházban van, mert majdnem meghalt.
Mindig idéztem neki, mert kívülről fújtam a szöveget:
– „Gyönyörű vagy!” – mondtam Bella hangján.
– „Gyönyörű? Ez egy gyilkos bőre, Bella” – felelte ő Edwardot utánozva.
– „Jaj, annyira imádom!”
Ő pedig türelmesen hallgatta a kislányos fecsegésemet, olykor szemforgatva konstatálta, hogy a húga talán bolond.
Mindenki átéli a tinidrámákat, de nekem talán több is jutott, mint kellett volna, vagy mint amit mások el tudnak képzelni.
„2009. 12. 03.:
Érzek egy új fájdalmat
A lelkemben, talán ez nem árthat.
Mi ez? Miért érzem?
Olyan, mint amikor vérzem.
Amikor száz sebből vérzem.”
A szívem nagyot dobbant; szinte láttam magam előtt a kicsi ént, aki sírva írja ezeket a sorokat. Átölelném, és elmondanám neki: a közhely, miszerint az idő minden sebet begyógyít, valóban igaz. Csak várni kell rá tizenöt évet. Emlékszem, mennyire ijedt voltam akkor. Emlékszem, ahogy a mentősök azt mondták, adjanak neki adrenalin-injekciót. Anya első öngyilkossági kísérlete volt.
De a bátyámmal kitalált gyerekes zoknifoci és a közös nevetés elfeledtette velünk a baljós jövőt. Talán már akkor elkezdtünk eltávolodni egymástól. Megértem, de akkor is és most is csak egyet akartam.
„2010. február 17.: Azt szeretném, ha P. boldog lenne. Megérdemelné, olyan sokat tett a családjáért, olyan sok rossz történt velünk. Istenem, ha létezel, segíts neki olyan munkahelyet találni, ami jól fizet. Ha nagy leszek, szeretnék neki segíteni, mert amit értünk tett, az nem kis dolog. Remélem, kifog magának egy lányt, aki nagyon szeretni és tisztelni fogja. Ritka az olyan srác, mint Peti. Melegszívű, önfeláldozó, kedves, aranyos. Lehet, nem becsülöm meg eléggé, de a bátyám, és nagyon szeretem. Szeretném, ha lenne lehetősége tanulni, bár tudom, nem lesz. Pedig hármunk közül ő a legokosabb.”
Miközben évekkel korábban ezeket a sorokat írtam, véresen komolyan gondoltam. Egy tanyán dolgozni kemény munka: éjjel-nappal, hidegben és melegben egyaránt. A keze mindig sebes volt és érdes – egy gyerek keze, egy tinédzser fiú esetlen keze. Bár több száz kilométerre menekült a múlt elől, a kívánságom első része valóra vált. Talált egy jó feleséget, született két csodálatos gyermeke. Viszont a mi kapcsolatunk sohasem lesz már olyan, mint azé a két gyereké, akik együtt zoknifociztak a szobában.
„Szeretnék mindig, mindig írni. Szeretném lenyűgözni az embereket, csak az írás által érthetnek meg. Megmutathatom, ki is vagyok valójában.”
A kicsi én hitt abban, hogy az álmai valóra válhatnak. Hinnie kellett, mert az volt az egyetlen hely, ahová menekülhetett. Mennyire másként alakult az életem…
Egyetemet végeztem, de nem jutottam el Angliába, nem lett bandám, és éttermet sem vezetek, mert az élet közbeszólt. A kicsi én két gyermeket szeretett volna, de végül az sem lett, és nem is lehet. Az endometriózis alattomos betegség: mire felfedezték, már késő volt. Pedig könyörögtem az orvosoknak tíz éven át. Négyórás műtét és bélrezekció lett a jutalmam. Meg persze az, hogy nem lehet gyerekem, annyira szétterjedt a kór. Még vár rám egy második műtét, de csak húzom-halasztom.
Tanár lettem, de olyan tanár, aki a gyerekekkel együtt nevet. Aki mesél nekik történeteket az utcán talált kis Lulujáról, és minden egyes alkalommal, amikor megteszem, a tanulóim ezt jutalomnak tekintik. Nem lehet saját gyerekem, de lett helyette több száz kicsi ember, akiket bátoríthatok arra, hogy megéljék az álmaikat. Azokat az álmokat és vágyakat, amik a szívük leghőbb kívánságai. Azért teszem, mert én nem tehettem meg. Mert nemcsak az élet szólt közbe, hanem én is lemondtam róluk – teljes természetességgel –, mert hittem benne, hogy ha feláldozom magam a családért, az elég lesz ahhoz, hogy egyben tartsam őket. Kevés voltam. Tévedtem.
Becsuktam a naplómat, elrejtettem a kis fiókban a kimondott és kimondatlan szavakkal együtt. Még változtathatok. Még utazhatok én is. Hacsak egy pillanatra is, de újra az a tinédzser lehetek, aki hitt benne: ha erősen akarja, minden valóra válhat.