Kis szobám ajtaja ugyanúgy nyikorgott, mint ahogy akkor itt hagytam. Harminc hosszú év telt el. Úristen! Kimondani is szörnyű. Az emlékek, mint egy rég nem látott ismerős, törtek elő a tudatalattimból, és az összes információval egyszerre szembesítettek. Mindennel, amiről azt hittem, hogy eltemettem magamban. Szemben velem az öreg fakeretes ablakom alatt az ágyam pihent, amelyen éjszakáról éjszakára gyermekfejem álomra hajtottam. Rajta ugyanaz a huzat. Mintha a porlepte dunyha az illatot is megőrizte volna. Raktározta, csakúgy, mint az emlékeket, amiket én egy mély ládába zártam, mélyen magamban, de most azok ott bent meglelték a kulcsot, és kiszabadították magukat börtönükből.
Megsimogattam a poros takarót, majd leültem az ágyra. A vastag matrac rugói ugyanúgy felsikoltottak, mint az utolsó éjszakán, amikor meghoztam végleges döntésem. A por felszállt, mint legbelül minden érzés. A falon a képek, poszterek. A kérdő tekintetek, melyek mind engem bámulnak, tűnődnek, hogy vajon ki lehet ez a megviselt ismeretlen férfi ott az ágyon. Ismerős, de mégis honnan? Aztán, ahogy íróasztalom fiókját nyitom, szépen lassan felismernek engem, de látom az arcukon a haragot, a megvetést azért, amiért egyik pillanatról a másikra itt hagytam őket. Mindent. Az ágyamat, a szobámat, a családomat. Az életemet.
A fiókok egy gyermek kalandjaitól hemzsegnek. Az öreg katona, aki mindig dicsőn ment a harcba, bal karján sérüléssel, arcán hordozva az idő vasfogának gyötrő nyomait. Még mindig büszkén szalutál, megismer, tisztel engem. Egy hős. Az én hősöm. Egy igazi jó barát. Bajtársai már az örök vadászmezőn lépdelnek, de ő még viszi tovább a lángot. Leporolom, majd az asztalra teszem. Szolgálata még nem ért véget. Most új küldetést kap tőlem, és ő, mint mindig, most is felemelt fővel, büszkén indul a harcba.
Egér rágta füzetek, kifakult képregények ez idáig ott pihentek a fiókok mélyén. Egynémely, ahogy kiveszem, szétfoszlik az évek romboló munkájától. Gyermekkorom hősei elhamvadnak. Ők, akik felejthetetlen kalandokra vittek engem. Sóhajtok. Kár értük. Egyszer minden elmúlik. Minden.
Öreg gitárom az asztal mellett pihen. Porlepte teste érintetlen. Akár egy szerzetes, aki némaságot fogadott, harminc évig ő is néma maradt. Megfogom, letisztogatom. A húrok vörös rozsdafoltoktól betegek, de hiánytalanul vártak. Az ágyamra ülök, ölembe helyezem, és mutatóujjam végigsiklik a múlt hangjain, amelyek hamisan csengenek. Akárcsak a gazdájuk, aki elmenekült, itt hagyva azokat, akik életet adtak neki, óvták őt, nevelték. Cserbenhagyta őket akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rá. Önző volt, csak magára tudott gondolni, de most már késő. Minden mulandó.
A hangolókulcsok forognak, az emlékek dolgoznak. A hangszer újra dallamra fakad, és a legelső dolgot játszom rajta, ami az eszembe jut. Három évtized, és még mindig emlékszem rá. Mintha tegnap játszottam volna utoljára. Ujjaim ízlésesen lépkednek a hangszer nyakán, fogásról fogásra, hangról hangra ugranak, és közben magam előtt látom apámat, aki büszkén nézi fiát, és magabiztosan tanítja azt a dalt, amivel sikert aratott. Aztán a dallam hirtelen félbeszakad. Az egyik húr hangosan elpattan, és ezzel a műsornak vége. Gyomrom összeszorul, és érzem, amint végigfolyik arcomon a kínzó múlt. Letörlöm, és megízlelem a só keserves ízét. Azóta nem találkoztam a könnyeimmel, amióta összepakoltam, a cetlit a konyhaasztalon hagytam, majd búcsú nélkül kiléptem a nagyvilágba. Egyszer sem. Valami viszont megváltozott. Az élet múlandó.
Csak ültem ott a néma gitárommal, és szánkóztam az emlékek havas, jéghideg tájain. Szemem megpihent a ruhásszekrényen. Emlékszem, sohasem szerettem, ha turkálnak benne. Oda mentem, majd ösztönösen nyúltam a kilincshez. Zárva volt, akárcsak gazdája eddig a percig. Felnyúltam, és a falon lévő polcon, a portengerben ott volt a kulcs, ott, ahol hagytam is. Érintetlenül. A zár negyed évszázados nyugalmát hangos kattanással megzavartam. Molylepkék hada támadott rám, aki békéjüket háborította, amint lyukas ruháim között kotorásztam. Minden ott volt, minden úgy volt, ahogyan hagytam. Legféltettebb kincseimet mind itt tároltam. Ez volt az én szentélyem, ahova soha senki nem nézhetett be. Az én kis külön világom. Tizenhat évem.
Elnyűtt cipőim a fogasra akasztott kabátok alatt sorakoztak. Az első cigicsikkem is ott lapult. Felvettem. Egy félig elszívott talpas cigaretta. Száraz, mint a puskapor, de az idebent lévő biztonság tartósította. Emlékszem, hamar el kellett oltanom, mielőtt szüleim észrevették volna, miben is sántikálok. Mindig is dohányzásellenesek voltak. Ez a hagyomány viszont nálam szakadt félbe, egészen harmincnyolc éves koromig. Tekintetem tovább vándorolt. Kopott, házilag gyártott gitárpengetők sokasága szerteszét, ujjnyi porban pihentek. A kabátok felett a polcon az első gördeszkám. Emlékszem, mindig tervben volt, hogy csapágyas kerekeit megjavítom, de végül sohasem álltam neki. A deszka mögött a dugi söreim, amiket kisebb hétvégi munkákból vásároltunk a barátokkal. Legtöbbje érintetlen. Akárcsak gyermekkorom legszentebb tárgya, ami azóta ott pihen a polcon.
Óvatosan leemeltem a kis ládát, majd teleszívtam tüdőmet, és lefújtam róla a vastag porréteget. Sehol egy sérülés, de még egy apró kopást sem látni. Az idő megkímélte titkaim őrzőjét. Az ágyra tettem a gitár mellé, és csillogó szemekkel néztem a kincsemet. Kis lakat óvja még mindig az enyves kezektől, melynek kulcsát hamar eldobtam, ugyanis én tudtam egyedül, hogy másképpen is ki lehet nyitni. Megfogtam a kis fémzárat, majd egy erősebb mozdulattal megmozgattam, meghúztam, és a zár már kattant is. A mozdulataim annyira ösztönösek voltak, mintha csak tegnap nyitottam volna utoljára.
Nagyot nyeltem, miközben feltártam. Kapkodva kotorásztam benne, majd a legalján megtaláltam azt, amit kerestem. Kis kockára hajtott barna papír, amit szándékosan hajtogattam ilyen apróra, hogy az illetéktelen turkálók azt higgyék, hogy jelentéktelen szemét. Pedig ez érték volt. Az egyik legnagyobb értékem. Kihajtogattam, a lehető legnagyobb óvatossággal, és elém tárult tizenéves macskakaparásom. Még mindig el tudtam olvasni. Tizennégy tétel, melyet egy kamasz megálmodott magának. Az élet nagy vágyai felsorakozva. Nagyratörő álmok, melyekből végül tizenhárom valósult meg. Az utolsón megakadtak a szemeim, majd éreztem, ahogy a hideg végigfut a hátamon.
13. MENJ! HAGYD ITT ŐKET!
Tétel kipipálva. Büszkén virít a barna papíron egy kamasz legrosszabb döntése. A szívem hevesen kalapált a mellkasomban. A rideg, kegyetlen érzés két vaskos markával szinte fojtogatott, ahogyan ezt újra és újra elolvastam. Lelki szemeim előtt tisztán láttam a jelenetet. Édesanyámat, amint vöröslő fejjel, magas hangján, torkaszakadtából ordít, de én rá sem hederítek. Meg sem hallom szavait. A sokadik alkalom volt, és szegény odáig bírta. Jót akart nekem egészen addig a percig, de ott már ő sem bírta cérnával. Ezt akkor nem értettem. Nem is akartam megérteni, de most tisztán hallom, füleimben csengenek a szavai, ahogy utasít, mutatóujja mereven az ajtónak feszül, irányt mutat, hogy takarodjak onnan.
Apám addigra már feladta. Nem vett rólam tudomást, egészen három héttel ezelőttig, amikor megkaptam levelét, melyben leírta, hogy találkozni akar velem. Már tudta, hogy nincs sok vissza számára. Tudta, hogy nemsokára már anyámmal lehet, másfél év után újra láthatja őt. Egy kívánsága volt csupán. Egyszem fiát szerette volna utoljára látni. Napokig harcoltam a büszkeségemmel. Álmatlan éjszakák, végtelen nyomasztó érzések gyötörtek, melyeket szinte már társaimnak tekintettem. Végül elengedtem őket, és eleget tettem apám kérésének. A kórházi ágyon fekve tíz perc jutott számunkra csupán. Harminc év haragja tíz percbe besűrítve. Megbocsátott nekem, mint ahogyan én is nekik. Békével ment el, de számomra még maradt egy elrendezendő feladat, hogy magam is megleljem a békémet.
Zakómból előhúztam a tollamat, felkattintottam, majd a papírra véstem az utolsó tételt.
15. AZ ÉLET MÚLANDÓ. ÉLJ HELYESEN.
*