Munkagépek lepték el a külvárost. Az építkezés gyorsan haladt, s mire a lakosság feleszmélt, már nagyjából húsz – szinte teljesen egyforma – családi ház állt egymástól alig néhány lépésnyire, precízen megnyírt sövénnyel elválasztva. Mindegyikük előkertjében gondosan ültetett virágágyás és néhány éves facsemeték leltek új otthonra.
Ahogy teltek a hetek és hónapok, egyre több ház talált gazdára; a családok örömmel vették birtokba az épületeket. Azonban egyetlen egy lakatlan maradt.
A nappali ablaka előtt növögető díszcseresznyefa vonzotta a környék madarait, akik örömmel lakmároztak rajta a finomabbnál finomabb lárvákból.
Egyik nap egy kis cinke szállt a cseresznyefára, hátha talál magának egy kis eleséget. Ágról-ágra reppent, s már épp lecsapni készült, amikor szipogásra lett figyelmes. Apró fejét felkapva kémlelt körbe, de nem jött rá, honnan is jön a hang. Kis csőrével az egyik levél alá bújt kukacot kereste, mikor újra sírdogálást hallott. Ekkor már egyenesen a házat nézte: ablakai mint szomorú tekintetetek, ajtaja mint a sírásra görbült száj.
A kis cinke tanakodott pár pillanatig, majd az ablakpárkányra röppent.
– Itt a tavasz, a nap fénye melegíti a kis kert virágait, hogy illatukkal elárasszák a környéket. Mindenhonnan száll a „Nyitnikék”. Te pedig itt szomorkodsz? – szólt a házhoz.
– Mert engem senki sem szeret – válaszolta a ház.
– Ugyan már, ez biztosan nem igaz. Láttam, milyen odaadással építettek és rendezték az udvarodat. A legszebb színekkel festették ki szobáidat. A sok ablak fénnyel tölti meg tereidet. Nem örülsz neki?
– Hiába mind, ha senkinek sem kellek.
– Nos, az igaz, hogy a testvéreid már mind elkeltek, de nem mind mondhatja el magáról, hogy igazi otthonná lett. Egyikük kertje gazos, mert a tulaj állandóan dolgozik. Ez nekem például hasznos, hisz könnyen el tudok rejtőzni, ha szükséges, és számos táplálékot találok benne. Egy másiknak az ablakát nemrég betörték egy labdával, és azóta se javították meg. Sok épületre nem mondhatnám, hogy gondos kezek közé kerültek.
– Talán igazad van. Ilyenkor tényleg jobb, ha egyedül vagy, mint valakivel, aki ártana neked. De akkor is rossz érzés. Pedig már nem kívánok sokat – szontyolodott el újra a kis ház.
– Én bármikor szívesen meghallgatlak – felelte a cinke.
– Amikor építeni kezdtek, nagyon sok mindent álmodtam magamnak. Hogy palota leszek, csillogó bútorokkal, márványpadlóval, száz szobával, és egy nagy teremmel, ahol minden hétvégén bált rendeznek. Tele leszek hercegekkel, hercegnőkkel, grófokkal, akik hintón érkeznek… Persze rá kellett jönnöm, hogy ez csupán álom marad, hiszen mikor ablakaim is a helyükre kerültek, láttam, hogy nem abba a korba születtem. Aztán láttam, hogy szépen sorban beköltöznek a többiekbe, és a sok-sok álmomból mára alig maradt.
– Mesélj hát – kérlelte a cinege. Már el is felejtette a fa levele alatt gubbasztó hernyót, aki időközben biztonságos menedéket keresett magának, és onnan figyelte a két új barát beszélgetését.
– Szeretnék az élet első jeleinek tanúja lenni – kezdett bele a ház. – Ahogy felsír a kisbaba éjjel, és a szülők fáradtan próbálják újból álomba ringatni. Látni szeretném, ahogy cseperedvén az ajtószárfámba vésik magasságának vonalkáit. Hogy elkezdi önállóbb életét az iskolában. Szeretném, ha a konyhám nagy családi vacsorák helyszíne lenne. Mennyei illatok szállnának, az étkezőasztal körül önfeledten beszélgetnének a rég nem látott rokonok, a gyerekek pedig rohangálnának.
– Ez nagyon szép! – mondta a cinke. – És még?
– Titok őrzője szeretnék lenni. A fiatalé, akit titkon félszegen csókolnak meg az ajtóban. Vagy az eltört születésnapi csészéé, amit az ötéves ejtett ki a kezéből, mikor segíteni akart. Az apa halk sírását, mert retteg, hogy bezár a munkahelye. Az anya vívódását, hogy elég jól anya-e. Hogy halljam, valaki azt mondja: végre hazaértem. Hogy ne csak épület legyek, hanem valódi otthon.
A kis madár a ház sarkában álló itatóhoz repült, majd miután szomját csillapította, visszaszállt az ablakba.
– Gyönyörű álmaid vannak. Remélem, egyszer valóra válnak.
– Köszönöm – felelte a ház. Még sokáig beszélgettek, de ahogy a nap lebukni készült, a kis cinege is hazaszállt. Fészke melegében arról ábrándozott, hogy egy nap felrepül a világ legmagasabb fájára, ahol még cinke nem járt. Elhatározta, hogy meg fogja találni a világ legfinomabb hernyóját – amit meg is oszt majd a családjával. Legelső pont a listáján azonban ez volt: Megtalálni a legjobb barátot.
Ahogy az est ráborult a lakóparkra, a ház megint magányosnak érezte magát. A többiek mind a saját lakóikkal voltak elfoglalva, s némán beszélték ki egymás között, melyikükkel hogy viselkednek az emberek. Hallgatta, ahogy balra a harmadik ház panaszkodik, hogy a rosszcsont gyerekek telefirkálják a falait. (Bár az én falamra rajzolna egy kisgyerek.) Jobbra az ötödik meg azt sérelmezte, hogy lakója folyton valami furcsa zenét hallgat, amitől beleremegnek a falai. (De jó is lenne, ha valaki az én szobáimat töltené meg dallamokkal.) Feltekintett a kerek holdra, majd álomba szenderült.
Reggel kocsiajtó csapódására ébredt. Álmosan pillantott fel, és nem hitte el, amit látott. Egy kisebb autóból háromfős család szállt ki. Az apa arca megviselt volt és fáradt, az anyáé reményekkel és könnyekkel teli. A kislány vastag könyvet fogott, és kíváncsian tekintett körbe. Mögöttük nagy furgon állt, melyből munkások pakoltak ki kisebb-nagyobb dobozokat.
– Ez csodaszép! Még mindig alig hiszem el, hogy a miénk. Mit gondolsz, kicsim? – kérdezte a házat csodáló gyermekét az édesanyja.
A kislány boldogan, csillogó szemekkel nézett szüleire, s azt felelte:
– Az hiszem, végre hazaértünk.