Őszintén be kell vallanom, hogy mindig bajban vagyok, ha egy-egy ember portréját kell írásban megrajzolnom. Mert lehet- e egy emlékidéző beszélgetést kinyomtatni? Lehet-e hűen visszaadni a szavak közti sokatmondó szüneteket, az örömtől csillogó, a méregtől vagy dühtől vibráló hangokat, az élő szó hangszínét, a gesztusokat és sok minden mást is, amivel a nyomda nem nagyon tud mit kezdeni. Különösen akkor nem, amikor emberi sorsot, vagy sorsokat szeretnék fölfejteni és papírra vetni.
Ilyesféle gondolatok kavarognak most is bennem, amikor nekigyürkőzöm, hogy írjak egy fiatalemberről, aki eleinte minden szónál óvatosan körbenéz, mintha félne, hogy meghallja valaki. Aztán mégis oldódik egy kicsit. Persze végig érezni, látni, hogy minden nehezen kipréselt mondat után összes porcikája megremeg, de mégis igyekszik fegyelmezett maradni. Látszik rajta, hogy iszonyú erőfeszítésébe kerül, hogy lebontsa maga körül a hallgatás falait, hogy azokról a dolgokról illessze egymás mellé szavait, amik megtörténtek vele, ám eddig még senkinek sem mondta el. Mert úgy gondolta, nem tartozik másokra és ne csámcsogjon senki sem sanyarú sorsán.
Ám most mégis kivételt tesz és belevág: – Vannak emberek, akik ha megtudják, hogy állami gondozott voltam, máris másképp néznek rám és úgy bámulnak, mintha egy másik bolygóról bukkantam volna elő. Egyfajta negatív bélyeg ez. Bélyeg még ma is – ismétli meg a szavakat –, így aztán, ha bármilyen beszélgetésben a szülői, vagy családi háttérre terelődik a szó, mindig próbálom valami mással elütni a dolgot.
– Nem szeretnék sem vád, – sem pedig védőbeszédet tartani – folytatja –, de az biztos, ha megtudják, hogy intézeti gyerek voltam, rögtön másképp beszélnek velem. Az okokat persze mindannyian tudjuk, mégis hiszem, hogy kevesebb tusolgatással, néha tán fájó őszinteséggel és szókimondással jobban segíthetnénk magunkon. Mert közülünk sem mindenki csibész, hisz jó néhányan vagyunk, akik önhibájukon kívül jutottunk odáig. Én például tizenhárom éves koromban lettem állami gondozott. Előtte családban éltem, de elromlott minden. Ugyanis a szüleim elváltak, az anyám nem sokkal utána összeállt egy emberrel. Akkoriban kezdődtek igazán a gondok, mivel el kezdett inni, és a mostohaapámban jó partnerre talált. Kemény, kegyetlen világ következett. Arra élesen emlékszem, nem telt el olyan nap, hogy józanok lettek volna. Ha megkapták a fizetést, addig ittak, amíg a pénzükből futotta. Így aztán mi – két féltestvéremmel együtt – elég mostoha körülmények között tengődtünk.
– Pedig sok ember számára a szülőhely és a szülőanya szent és sérthetetlen. Mert, hogy hol jön világra az ember, meghatározza gondolkodásmódját, ízlését, egész magatartását és erkölcsét – vetem közbe –, ám úgy tűnik, hogy nem mindig van ez így.
– Nem bizony – bólint egyetértően és ennek bizonyítására elmeséli, rengetegszer előfordult, éjszaka fölkeltették, hogy induljon és szerezzen valahonnan valamilyen italt. De nemcsak emiatt zavarták fel álmából, hanem olyankor is, ha telente kialudt a kályhában a tűz. Kiverték az ágyból és ráripakodtak, hogy menjen gyújtóst csinálni. De mindig hozzátették, hogy ha elvágja a kezét, akkor agyonütik.
– Sosem felejtem el – meséli –, tél volt, tíz éves lehettem, és úgy hajnali két – három óra körül megint fölráztak, hogy be kéne gyújtani. Szinte már automatikusan vonszoltam magamat kifelé és ahogy hasogattam a vastagabb kuglikat, véletlenül belevágtam a fejszével az ujjamba. Bevittem a tűzrevalót, nem szóltam semmit, ám anyám mégis meglátta, hogy vérzik a kezem. Jól fölpofozott és a lelkemre kötötte, nehogy el merjek menni vele a doktorhoz, mert baj lesz. Másnap az iskolában az egyik tanárnő észrevette a sebet, vele elmentünk az orvoshoz, aki bekötötte a kezemet és beutalt az SZTK-ba. Otthon meglátták a fáslit, a táskában pedig megtalálták a beutalót. Megfenyegettek. De hiába, mert az iskolaigazgató másnap elvitt a szakrendelésre és kaptam egy tetanuszoltást. A szüleim, ahogy ezt megtudták, megint jött a verés.
De ennél még kegyetlenebb dolgok is történtek vele. Akadozva, könnybe lábadt szemmel idézte fel azt, amikor a mostohaapja szabályszerűen fölakasztotta.
– Egyszer, mivel éjjel nem tudtam alkoholt szerezni, az az ember részegen kicipelt az udvarra. A fészerben keresett egy kötelet átvetette az udvaron álló egyik akácfa vastag ágán, a nyakamra hurkot tett, a kötél másik végét pedig ő húzta. Végső kétségbeesésemben belekapaszkodtam a fa egyik ágába. Az volt a szerencsém, hogy olyan részeg volt, mint a csap, így aztán megunta és elengedte a kötelet.
Szinte egy marokra fogható, olyan aprócska az a falu, melynek innenső végén kanyargó sáros utcájában kucorog az a ház ahol éltek. Kő és deszkakerítés zárta el a kíváncsiskodók szeme elől a portát. Jobb is, mert ha valaki belépett a nyikorgó kiskapun, leírhatatlan rendetlenség tárult elé. Eldobált kólás flakonok, ládák, üres nejlonzsákok, rozsdás vödrök, kádak hevertek szanaszét. Az ólban két jókora disznó röfögött, kicsit odébb libák gágogtak. De a házban sem volt nagyobb rend, sőt kosz uralkodott mindenfelé. A kopott ruhák egymásra dobálva, a konyhában, az ágy mellett vödrökben és lavrokban több hónapos emberi ürülék. Pedig a házban angol WC is volt. A fürdőszobát sem használták az utóbbi egy-két évben. A padló sem látott seprűt ki tudja mióta.
De nem kell csodálkozni ezen, hisz állandóan részegek voltak – vonja meg a vállát, és még hozzáteszi: – még a disznók is bejártak a házba.
Állami gondozásba pedig úgy kerültem, hogy egyszer megint este tíz után zavartak el alkoholért, de sehonnan sem tudtam szerezni. Amikor üres kézzel tértem vissza azt mondták, hogy takarodjak a portáról. Ez egy februári késő estén történt. Tél volt, esett a hó, nem tudtam hová menni, így azon az éjszakán céltalanul bolyongtam a fagyba dermedt utcákon. Másnap reggel átfázva, csurom vizesen állítottam be az iskolába. Úgy reszkettem, mint a nyárfalevél. Kérdezték, mi történt, de nem mertem elmondani a teljes igazságot. Tanítás után persze hazamentem, de azzal fogadtak, hogy már tegnap megmondták: nekem ott nincs helyem. Akkor éjjel az udvaron aludtam. A rákövetkező napon nem bírtam tovább és szóltam az egyik osztálytársamnak, hogy befogadnának- e éjszakára. Elmondtam mi a helyzet, és az ő szülei meg a tanáraim intézkedtek, így kerültem intézetbe.
Elnéztem ezt a fiút, aki nem a kocsmák pultjai mellett álldogálva lapozgatta eddigi gyötrelmesen nehéz életének képeskönyvét és sorolta tragédiáktól hemzsegő mindennapjait. Azt például, hogy neki kellett azonosítania több napja halott édesapját, aki családi házuk padlásán akasztotta fel magát, és már a szomszéd portán is érződött a szaga.
Ám úgy tűnik, hogy ez a fiú a sok szörnyűség ellenére mégis révbe jut. Persze mindig is próbált példát mutatni és állandóan bizonyítani. Pedig hányszor, de hányszor álltak elé sátáni vigyorral mások, de mint mondta köszönettel tartozik nekik is. Mert azok a valakik vagy inkább senkik nem csupán arra voltak jók, hogy feltárják előtte az emberi lélek szemetes és mélységesen mély bugyrait, hanem arra is, hogy egy életre elundorítsák tőle.
Más akart lenni és úgy tűnik sikerült neki. Hiszen felöltötte magára a mundért és döntött: katona lesz.
Lehet, azért választotta a sereget, mert ott igaz, hogy elvárnak egy bizonyos fajta viselkedést az embertől, de nem vájkálnak a múltjában és nem kell kitárulkozni senki előtt. Nem kell elmondania honnan jött, nem kell kimutatnia mit élt át, és eddig mit csinált, hanem az ottani cselekedetei alapján ítélnek meg mindenkit. Lehet töprengő, zárkózott, halk, ritkaszavú, könnyed, gondtalan, villámgyors, esetleg ilyen is, meg olyan is, senkit sem érdekel. Persze nem szabad egy embert sémákba gyömöszölni, mert jól tudom, hogy mindenféle általánosítgatásnak megvannak a maga gyenge pontjai.
Lehet, hogy így próbálja lezárni végérvényesen a múltat? De azért úgy, hogy közben szembe tudjon nézni önmagával és a jövőjével is? Ki tudja?
Mindenesetre örültem, hogy találkoztam vele. Annak pedig még jobban, hogy beszélt a fájdalmairól, mert ez már biztos jele annak, hogy a sebek –, ha nem is gyógyulnak be sohasem teljesen, de – legalább halványulni kezdenek.
