A bakancslista
Gábor az édesanyja kórházi ágya szélén üldögélt. Két kezébe fogta a kezét és mosolyogva nézett rá. Nehéz volt mosolyognia úgy, hogy tudta, anyukája soha többé nem fog hazatérni. A rák, ami a testében pusztított, agresszív volt és áttéteket képzett, alattomos medúzaként kúszott be a szerveibe, hogy megfojtsa az egészséges sejteket. Édesanyja is tudta ezt, de már elfogadta. Olyan sokáig harcolt, szenvedett és reménykedett, végül belefáradt a küzdelembe. Már nem is biztatták semmi jóval, úgyhogy csak feküdt az ágyában és megadóan várta a halált. De az még kérette magát, az orvosa szerint nagyjából egy hónapja volt hátra. Már nem fájt nagyon semmi, komoly gyógyszereket kapott, hogy ne szenvedjen, csak a szíve, az fájt rettenetesen, hogy nem láthatja többé a fiát. Egyedül nevelte fel, Gábor volt a mindene, a kapocs kettőjük között erős volt és elszakíthatatlan. Erre a fájdalomra nem volt gyógyír, azt már elfogadta, hogy neki ennyi időt adott a Teremtő, csak az aggódás és a félelem, hogy mi lesz a gyerekével, ha ő nem tud már vigyázni rá, a teste hanyatlásánál is pusztítóbb érzés volt. Vékonyka karja tele volt véraláfutásokkal a sok infúzió miatt, csontos, fehér kis keze boldogan bújt meg fia erős tenyerében.
Augusztus eleje volt, hiába nyitották ki az ablakokat, fullasztóan meleg, nehéz levegő töltötte be a kórtermet. Kis ventilátor volt az éjjeliszekrényre állítva, a menye hozta be neki, hálás is volt érte. Csendben, meghitten beszélgettek, mint minden délután. A mellettük lévő ágyban fekvő idős hölgy a kisrádióját hallgatta, nem tolakodóan, de ahhoz elég hangosan, hogy a szavak érthetően csapódjanak át hozzájuk. A riporter egy celebet faggatott épp arról, hogy van-e bakancslistája és mi szerepel rajta. Gábor a vihogó, kusza válaszra már nem figyelt, a kérdést találta csak érdekesnek.
– Anya, neked mi van a bakancslistádon? Van ilyened? – mosolygott kedvesen az anyjára. Néha olyan jó volt úgy tenni, mintha…, mintha még lenne számukra holnap. Mert még ott volt, együtt voltak, nem beszélhettek a halálról állandóan, bár úgy tornyosult felettük baljóslatúan, mint a látóhatáron egyre gyűlő, fenyegető viharfelhők.
– Jaj édesem, régen hosszú listám volt, de már egyik sem aktuális. Ja, de! Van egy, arra igazán vágyom, az jó lenne, de tudod… Már nem lesz kipipálva…
– Mondd, anya, mi az? Mit szeretnél?
– Szent Lőrinc könnyei – súgta halkan, szinte szégyenlősen a fiának.
– Emlékszem, amikor gyerek voltál, minden évben kimentünk a rétre augusztus tizenkettedikén este, ha tiszta volt az égbolt. Vittünk takarót, teát, szendvicset, egész éjjel csak feküdtünk a fűben és lestük a csillagokat. Sosem aludtál el, imádtad. Számoltuk, ki lát meg többet. Az csodálatos volt, csak mi ketten és a csillagos ég. Bár még egyszer átélhetném ezt veled, kisfiam. Igazából csak erre vágyom. De ez már álom marad, azt hiszem – legyintett lemondóan.
– Igen, a Perseidák, emlékszem, varázslatos volt. – nézett elgondolkozva Gábor a mamájára.
Másnap reggel felhívta a főorvost, aki anyukája fekvőbeteg osztályát vezette. Elmesélte, édesanyja mit szeretne és engedélyt kért, hogy arra az egy estére, amikor a csillaghullás a legintenzívebb, kivihesse a mamáját a kórházból. Az orvos hümmögött, krákogott, végül elutasította a kérését.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de értse meg, Éva néni már nincs szállítható állapotban, kritikus lehet számára. Nem biztos, hogy kibírná azt az éjszakát a kórházi biztonságos környezet nélkül és ha baj történne, minket vonnának felelősségre. Nagyon sajnálom, nem engedélyezhetem, viszonthallásra.
Gyorsan, talán túl gyorsan letette a telefont.
Mindent megszerveztek. Augusztus tizenkettedike szerencsére szombatra esett abban az évben, sok látogató volt még késő délután is az osztályon. Hét órakor az ügyeletes nővér végigvonult a kórtermeken, mindenkit figyelmeztetett, hogy a látogatási időnek vége, majd visszament a nővérszobába. Gábor húzta az időt, lassan cihelődött. Ma együtt jött be a feleségével, Gabival, ami elég gyakori volt, Éva néni szerette a menyét, jól kijöttek egymással. Végül már csak ők maradtak.
– Indulj – súgta halkan a lánynak. Gabi gyorsan távozott, végigment a folyosón a nővérszobával ellentétes irányba, a folyosó végén bekanyarodott az épület másik szárnya felé és belépett a legtávolabbi kórterembe. Két idős férfi feküdt odabent, de mindketten háttal az ajtónak szunyókáltak. A nővérhívóhoz lépett és megnyomta a csengőt. Egy pillanat múlva már ismét a folyosón volt, ott is volt egy kijárat, ami a lépcsőkhöz vezetett, kilépett rajta és száguldott le a földszintre. Gábor látta, ahogy a nővér elhalad az ajtajuk előtt, tudta, most kell cselekednie. A sarokban állt egy kerekesszék a falnak támasztva. Kinyitotta és az ágy mellé tolta, gyengéden felültette anyukáját és felsegítette rá a köntösét.
– Bízz bennem, anya, megyünk csillaghullást nézni – suttogta.
Éva tágra nyílt szemekkel, megrökönyödve nézett fel a fia arcába, de szó nélkül engedelmeskedett.
Könnyedén felnyalábolta a törékeny testet és elhelyezte a székben. Papucsot adott rá, puha takarót terített a lábára. Szerencsére a másik beteg csukott szemmel a kisrádiót hallgatta a fülhallgatóján keresztül, semmit nem vett észre, így kisebb volt a veszélye, hogy fellármázza a nővért. Az ágy végén lógó törülközőt gömbölyűre hajtogatta és a párnára tette, gyorsan ráterítette a paplant. Végül kihúzott a zsebéből egy papírlapot és az éjjeliszekrényre helyezte.
– Indulunk, anya, ne szólalj meg, amíg ki nem érünk.
A szíve a torkában dobogott, ahogy végigsuhantak a liftig. Nyugtalanul pillantgatott a folyosó másik vége felé, de a nővér nem tűnt fel szerencsére. A lift ajtó kinyílt, túl voltak a legnehezebb részen. A földszint még nem volt üres, pár késői látogató igyekezett velük együtt a kijárat felé. A portás egy kis tévén nézett valamit, nem figyelt rájuk. Édesanyja egyenes tartással ült, látszott, hogy felfögta, mi történik. Ahogy kiléptek az ajtón, a felesége már gurult is a felhajtó elé az autóval. Ketten emelték be édesanyját a hátsó ülésre, Gábor félretolta az üres kerekesszéket és bepattant a mamája mellé. Átölelte, igyekezett megtámasztani a vállát.
– Indulj édes, tűnjünk el innen minél hamarabb!
Csak amikor kigurultak a kórház kapuján, akkor szakadt ki belőle egy hatalmas sóhajtás. Megkönnyebbültek, sikerült! A három szökevény eltűnt az esti fényekben fürdő város forgatagában.
A hatalmas mező a Káli-medence szívében nyújtózott el a Tanúhegyek lábáig. Kis parkoló volt az út mellett, kényelmesen be tudtak állni. Már sötétedett, jótékonyan rejtette el őket a kíváncsi szemek elől. Gábor kiemelte anyukáját az ülésről és a karjában tartva elindult a talpa alá símuló kis mezei ösvényen. Gabi cipelte utánuk a polifamokat, takarókat. Oda tartottak, ahol gyerekkorában is feküdtek a csillaghullást lesve, kicsivel a domb után, ahol a furcsa, robosztus kőkatonák őrizték a látóhatárt már évtizedek óta. Az este langyos volt, a levegő mozdulatlan és nyár illatú, a csillagok már felszikráztak az égbolton. A lány leterítette a polifoamokat, Éva néniére még takarót is tett, Gábor pedig gyengéden ráfektette édesanyját. A másik pléddel gondosan betakargatták, egy aprócska párnát is tettek a feje alá. A férfi letelepedett mellé, a felesége visszament az autóhoz, hogy elhozza a teát és a szendvicseket.
Ketten maradtak, minden csendes volt, csak a tücskök muzsikáltak kitartóan, lágyan ölelte át őket az éjszaka.
Az autóban volt ideje elmesélni édesanyjának, hová mennek, hogy tulajdonképpen ellopták őt a kórházból egy éjszakára. Az asszony halkan kuncogott, amikor megtudta és megszorította a kezét. Egyáltalán nem bánta, élvezte a helyzetet, izgatott lett és boldog.
– Kényelmes, anya? Gabi mindjárt hozza a teát, ha pedig éhes leszel, a kedvenc szendvicsedet csináltuk. És itt az esti gyógyszered is.
– Ne aggódj, kisfiam, minden a lehető legjobb. Olyan boldog vagyok, nem is reméltem, hogy még egyszer itt lehetek veled. Ti olyan csodálatosak vagytok.
Átnyúlt és megsimogatta a fia arcát.
Gábornak jól esett, hogy Gabit is bevette a dicséretbe.
Miután a lány is visszajött, szépen minden a helyére került, utána már csak csendben feküdtek a felettük feszülő égbolt alatt és vártak. A Tejút tengelye lassan araszolt arrébb, a Föld önmaga körül forogva száguldott égi pályáján, a csillagok kíváncsian pislogtak vissza a három pici emberre és ők elmerültek, beleolvadtak ebbe a nagy, harmonikus, kozmikus egészbe.
És egyszer csak elkezdődött. Az ősidők óta magányosan száguldó üstökös darabkái ismét elérték a Föld légkörét és öngyilkos, tehetetlen zuhanásba kezdtek. Hirtelen ragyogó fénypötty szikrázott fel és szédítő sebességgel szelte át az eget.
– Ott van, ott van, láttad? Az első! – kiáltottak fel egyszerre. Egyre sűrűbben jöttek. Kisebbek és nagyobbak, volt, amelyik menet közben több ragyogó darabra esett szét, de volt, amelyik kitartott egészen a horizont széléig, hogy lassan elhalványulva fejezze be hosszú vándorlását a bolygó felett.
Gábor és édesanyja egymáson túllicitálva számolták őket, gyermeki örömmel üdvözöltek minden újabb égi vándort.
Az asszony hosszú idő után ismét boldog volt. Itt feküdt a nyári éjszakában a füvön, mellette a fia, az ő édes, kicsi, gyerekillatú kisfia hozzábújva. Gábor odafordult édesanyjához, hogy megpuszilja és megérezte a könny sós, nedves ízét az arcán.
– Anyukám, édes, drága anyucikám – becézte halkan, miközben nagy kezével törölgette le a könnycseppeket a mamája arcáról. Óvatosan az asszony vállára fektette a fejét és próbálta magába zárni, örökre megőrizni a pillanatot.
– Gyere majd ki máskor is, meg a gyerekeddel is, én itt leszek minden lehulló csillagban és integetek neked – suttogta Éva mérhetetlen szeretettel.
Tudták, hogy búcsúznak egymástól, ez a pár pillanat olyan megrendítő és fájdalmasan erőteljes volt, a két ember szíve egy ideig egy ütemre dobbant.
– Kijövök, anya, amikor csak tudok, ígérem. Majd bemutatom neked a gyerekeimet – a hangja fátyolos lett és elcsuklott.
Az asszony oldalra nézett Gabira, aki tapintatosan kissé távolabb ült tőlük. Kicsinek és magányosnak tűnt, kívül azon a körön, amibe ő és a fia tartozott.
– Gabika, húzd ide mellénk a helyedet, nagyon távol vagy, te is hozzánk tartozol – szólt hozzá meleg hangon. A menye boldogan költözött mellé, ahogy ehelyezkedett, az asszony azonnal átnyúlt és megszorította a kezét.
És a meteorok csak jöttek, jöttek, hogy a Föld légkörébe belehullva, felragyogjanak pár pillanatra, beteljesítve ezzel egy haldokló asszony utolsó kívánságát. Később ettek szendvicset, hozzá teát kortyoltak, a két fiatal ügyelt rá, hogy az asszony bevegye a gyógyszerét. A levegő hűlni kezdett, a füvek és virágok párás illatot sóhajtottak, a meteorzápor lassan ritkulni kezdett. Az éj mélykék bársonya fokozatosan lilára változott, lassan indulniuk kellett. Tudták, ez az éjszaka, ezek a pillanatok az övék maradnak örökre.
Éjjel tíz óra körül fedezte fel az éjszakás nővér, hogy Éva néni nincs az ágyában, amikor bevitte neki a gyógyszerét. Észrevette a papírlapot is az éjjeliszekrényen, ez állt rajta: elvittem anyukámat csillaghullást nézni, reggel ötre visszahozom. A nővér elhűlve nézte a papírlapot pár pillanatig, majd elrohant az ügyeletes pult irányába.
Öt óra előtt pár perccel Gáborék autója megállt a kórház bejárata előtt.
Már elég világos volt ahhoz, hogy tisztán ki lehessen venni, ahogy az ügyeletes orvos és a főorvos kínai agyag katonákhoz hasonló mozdulatlan, merev testtartásban, komor arckifejezéssel várakozik az ajtóban.
Gábor óvatosan átemelte anyukáját a kerekesszékbe és háta mögött a díszkísérettel visszaszállította az ágyába. Még volt egy nem túl kellemes beszélgetése a főorvossal, szerencsére megúszta a dolgot egy alapos fejmosással, nem akartak ügyet csinálni a dologból, talán mert rájuk sem vetett volna jó fényt. Amikor vöröslő fülekkel visszament édesanyjához, a főorvos a folyosón fáradtan nézett utána.
– Kár, hogy nekem nincs ilyen fiam – jegyezte meg kissé keserűen a mellette álló kollégájának.
– Anya, délután jövök hozzád, pihend ki magad – simogatta meg Gábor a mamája arcát.
– Kisfiam, mindent köszönök, ennél szebb bakancslistás ajándékot nem adhattál volna nekem.
Az arca kisimult, a szemében csillagok ragyogtak fel, ahogy tekintetével az ajtóig kísérte fia imádott alakját.