– Nekem ez nem fog menni – kiabáltam túl a helikopter zúgását és a rémülettől tágra nyílt szemekkel néztem a velem szemben ülő Dávidra.
Mindketten a tandem ugráshoz megfelelő védőfelszerelést viseltünk, ám kiabálásomra most félbe hagyta go pro piszkálását és felemelte a fejét. Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban kerültünk ilyen szituációba. Kitaláltam valamit, lelkes voltam majd az utolsó pillanatban eluralkodott rajtam a félelem.
– Dehogynem fog! – mosolyogott rám bíztatóan.
Egy részem felnevetett volna a látványtól, a védőszemüvegben Dávid elképesztően mókásan festett és így, hogy mosolygott csak még viccesebb látványt nyújtott. Bár én se festhettem jobban.
– Komolyan nem! Meggondoltam magam – bizonygattam miközben sápadtan lenéztem a Balatonra.
Mikor még felszálltunk izgatott voltam, hogy a Balaton felett ugorhatok ki a mozgó helikopterből, ám ahogy elérkezett az ugrás pillanata legyűrt a félelem.
– Hé. Itt vagyok – ragadta meg a kezem Dávid és mélyen a szemembe nézett. – Nem hagyom, hogy bármi bajod essen!
Belenéztem a barna szempárba és próbáltam nem elsírni magam. Ekkor ő hozzám hajolt és megcsókolt. Teljesen leblokkoltam, a szemem hatalmasra tágult, érzékszerveim egyetlen egy helyre összpontosultak. A pontra ahol az ajka az ajkamra simult. Gyengéden, de mégis hevesen, úgy, mint, aki a csókjával akar megnyugtatni. A csók túlságosan hamar véget ért.
– Készen állsz?
Bambán pislogtam Dávidra és az ajkamhoz emeltem a kezem. Nem akartam elhinni, hogy az előbb megcsókolt. Bartha Dávid megcsókolt engem. Álmodom vagy elájultam zuhanás közben? Pillantásom az ajkára esett, majd előre dőltem és megcsókoltam. Fene tudja honnan szereztem a bátorságot, talán az motivált, hogy az előbb ő is pontosan ezt tette velem. Megcsókolt, csak úgy a semmiből, a Balaton felett, életem egyik leghülyébb bakancslistás pontja előtt. Ez a csók is az egyik legvalószínűtlenebb pont közé tartozott, most mégis csókolóztunk.
– Itt az idő – kiabálta az oktató, akihez én hozzá leszek rögzítve az ugrás során.
Dávidnak nem volt erre szüksége, ő már gyakorlott ugró volt. Most bíztatóan rámmosolygott majd kiugrott a helikopterből. Ellenálltam a késztetésnek, hogy rémülten a nevét sikoltsam és bódult kábulatban hagytam, hogy az oktató összecsatoljon minket, majd a mélybe vetette magát és rántott magával engem is. Hangosan sikítottam, ahogy a szél az arcomba csapott és rémülten megpróbáltam valami szilárd után kapni, ami megfékezi a zuhanást, de semmit se találtam. Csak zuhantam és zuhantam a kéklő Balaton felé. Aztán hirtelen rántást éreztem, felettünk kibomlott az ejtőernyő és megszűnt a zuhanás. Ekkor végre kinyitottam a szemem és tátott szájjal fordultam körbe. Dávid a közelünkben volt, magabiztosan kezelte az ernyőt és tudtam a mellkasára erősített go pro pontosan felvette azt, hogy teljesítettem a bakancslistám egy újabb pontját.
– Na milyen érzés? – kérdezte az oktató mögöttem.
– Elképesztő – lihegtem az alattunk lévő tájat csodálva. – és egyben ijesztő – tettem hozzá, mire felnevetett.
Hamarosan egy kis tisztáson landoltunk és őszinte örömet éreztem, amikor szilárd talajt ért a lábam. Leroskadtam a földre és percekig csak bámultam magam elé, testem rázkódott az adrenalintól, ujjaim a füvet markolták.
– Hogy tetszett? – kérdezte Dávid vidáman mire ráemeltem a tekintetem és egyenesen belenéztem a kezében lévő kamera lencséjébe.
– Ez volt életem leghülyébb ötlete – állapítottam meg, mire elvigyorodott, aztán leengette a kamerát.
– Milyen érzés?
– Micsoda?
– Hogy kipipáltuk az összes pontot a bakancslistádról!
Elkaptam róla a tekintetem majd a felém nyújtott kezével mit sem törődve felálltam és a kocsi felé indultam. Zakatoltak a gondolataim, de úgy, mint azelőtt soha. Őszintén megvallva nem vártam ezt a napot, nem akartam, hogy véget érjen a kaland, ami másfél évvel ezelőtt elkezdődött. Életem legszebb napja volt, amikor Dávid egyszer csak rámüzent, hogy bele akar kezdeni egy új projektbe és rólam tudja, hogy van egy bakancslistám és szeretné dokumentálni azt, hogy én teljesítem azokat. Gondolkodás nélkül igent mondtam, önző módon abban reménykedtem, hogy az együtt töltött idő majd közelebb hoz minket egymáshoz. Ami igazából meg is történt. Nagyon jó barátok lettünk, de én többre vágytam, amit most meg is kaptam fent a helikopterben. De fogalmam sem volt arról, hogy az csak a megnyugtatásom miatt történt, vagy sokkal több húzódott meg a háttérben.
Dávid semmit sem kérdezett, gondosan elpakolta a felszerelést majd beült a volán mögé és a közelben lévő étteremhez hajtottunk. Már előre foglaltunk asztalt, így nem kellett sorban állnunk, csak elfoglaltuk a helyünket és némán tanulmányozni kezdtük az étlapot.
– Laura – törte meg a csendet Dávid, mire felemeltem a tekintetem és ránéztem.
Nem egyszer ültünk már így egymással szemben, most mégis minden teljesen más volt. Pedig voltunk már ennél romantikusabb szituációban is, például fél évvel ezelőtt Párizsban, amikor élő zenét szolgáltattak a vacsoránk mellé. De akkor sokkal lazább voltam, mint most. Az még a csók előtt volt, most meg itt voltunk a csók után és nem tudtam mit mondhatnék.
– Köszönöm neked ezt a másfél évet – mondta végül, mire az ébredező reményem, azonnal semmivé foszlott.
Dávid mindig ezt csinálta. Néha adott, máskor pedig elvett. Egyszerre bókolt és kioktatott, ami eleinte még rendben is volt, de aztán kezdett sok lenni. Nem csak az elmúlt időszakban, hanem évekkel ezelőtt, amikor még elképzelhetetlen volt, hogy valaha közös projektünk lesz. Régen az ő hangulata befolyásolta az enyémet, ha rossz kedve volt énis rossz kedvű voltam, ha vidám volt az én napom is szebb lett, de elképesztően fárasztó volt arra figyelni mikor mit mondhatok.
– Ne csináld ezt – kértem, mire kérdőn megemelte a szemöldökét.
– Mit ne csináljak?
– Nagyon jól tudod – mosolyodtam el szomorúan. – Összezavarsz, állandóan.
– Hát, ha már itt tartunk ez az érzés kölcsönös – dőlt hátra és összekulcsolta a kezeit a tarkóján.
Követtem a tekintetemmel a jól ismert mozdulatot, majd lesütöttem a szemem. Elismerem rajtam sem volt egyszerű kiigazodni, de amit iránta éreztem az a kezdetektől egyértelmű volt, még, akkor is, ha próbáltam eltitkolni.
– Miért? – kérdeztem bután, mire egykedvűen felnevetett.
– Nem is tudom. Néha azt érzem, hogy akarsz engem, máskor meg azt, hogy csak helyettesíteni próbálsz valakit azzal, hogy engem keresel.
Dávid szavai ostorcsapásként értek és a szemem könnybe lábadt. Fájtak a szavai, de nem azért, mert tévedett, hanem azért mert igaz volt. Eleinte valóban csak a lehetséges kiútként tekintettem rá, csak egy jófej srác volt, aki személyiségben egyszerre hasonlított és tért el Kornéltól. Ez pedig egyszerre volt ismerős és ijesztő. Ismerős, mert pontosan tudtam, hogy semmi esélyem így elkerülhetem azt, hogy megint darabokra törjön a szívem és ijesztő, mert azt is tudtam nálam ez nem fog egykönnyen elmúlni. Mint egy beakadt lemez, úgy az érzelmeim is újra és újra ugyanoda tértek vissza.
– Ahogy azt se értettem, hogy egyik pillanatban teljesen nyitott voltál, a következőben pedig hidegen elzárkózol – folytatta, mire összepréseltem a szám. – Ahogy most is teszed.
– Én? – kerekedett el a szemem.
– Igen te – vágta rá és mélyen a szemembe nézett.
Pontosan ugyanúgy nézett rám, mint évekkel ezelőtt, amikor készen állt arra, hogy felsorolja mit rontottam el és mikor. Nem jól tettem fel egy kérdést, véletlenül félre mondtam egy szót, vagy túl hosszúra írtam meg valamit, esetleg túlságosan hadartam.
– Egyszer közel engedsz, a következő pillanatban meg falat húzol magad elé.
Lesütöttem a szemem. Két kezemen meg se tudnám számolni hányszor ültem így a monitor előtt arra várva, hogy ítéletet hozzon felettem. Hányszor tördeltem a kezem arra várva, hogy ezúttal vajon megdícsér vagy kioktat. Az ő véleménye a legtöbb esetben fontosabb volt, mint a sajátom és ezt hittem, hogy többé nem kell ezt éreznem. Azt hittem, hogy már egyenrangú felek voltunk, hogy kiharcoltam magamnak a tiszteletét. De ő még az érzelmeink kitárgyalásánál is képes volt kioktatni engem.
– Talán mert féltem attól, hogy mit reagálnál – szólaltam meg, mire megemelte a szemöldökét.
– Sosem adtam neked okot a félelemre – mondta védekezve, mire elhúztam a szám.
– Régen az egyik barátom azt mondta, hogy te túlságosan nagy falat lennél nekem. Hogy nem tudnám kezelni azt az életerőt, ami benned van. Azt válaszoltam neki, hogy bebizonyítom az ellenkezőjét.
Dávid pár percig csak hallgatott és az előtte lévő alkoholmentes sört bámulta.
– Szóval ennyi vagyok én? Egy kihívás?
Összezavarodva meredtem rá, majd hitetlenkedve felnevettem.
– Komolyan csak ennyit sikerült kiragadnod? Persze az nem jelent semmit, hogy én hittem abban, hogy működhet – csóváltam meg a fejem.
– Nem tudlak követni – rázta meg a fejét.
– Dávid – kezdtem és egy pillanatra behunytam a szemem. – Szerinted én nem ezt érzem? Soha nem tudtam, hogy mit akarsz! Akárhányszor rámmosolyogtál vagy egy másodpercnél tovább a szemembe néztél reménykedni kezdtem és persze, hogy inkább elfordultam, mert nem akartam az a naiv kislány lenni, aki beáll az imádóid sorába.
– Imádóim sorába?
Dávid úgy tette fel ezt a kérdést, mintha most hallaná először és ízlelgeti a szavakat.
– Látod pontosan ezért nem léptem – billentette oldalra a fejét. – Mert fogalmam sem volt róla, hogy mit akarsz.
– Akkor mi volt az? Odafent!
Dávid pillantása az ajkamra esett majd a szemembe nézett és a sértettséget fokozatosan átvette a gyengédség.
– Tudom, hogy te csendben pánikolsz Laura és én nem akartam, hogy megint elmenekülj. Féltem, ha akkor nem teszem meg, akkor soha.
A vallomása után hosszas csend telepedett ránk. Az az évek alatt, de legfőképpen az elmúlt másfél évben annyi alkalmunk lett volna ezt megbeszélni, annyiszor adott volt a szituáció, hogy átlépjük azt a bizonyos határt, de sose tettük meg.
– Miért most? – suttogtam.
Dávid előre hajolt és megfogta az asztalon pihenő kezemet.
– Mert megrémített, hogy nincs több kipipálandó pont a bakancslistádon és okot akartam a maradásra – suttogta.
– Ott van még az utómunka – suttogtam.
– De az nekem nem elég – jelentette ki a szemembe nézve. – Téged akarlak.
– Mindig is a tiéd voltam – vallottam be elpirulva, mire szólásra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen.
Nem engedtem neki. Ideje volt új szokásokat találni és a csókolózás kellemesebb volt, mint azt hallgatni, hogy megpróbált oktató lenni.
