– Hát, ezek szerint eljött az időm – mormogtam fennhangon, amint az ágytámlámnál növekedő árnynyalábot méregettem. Szavam nem volt számonkérő vagy bánatos, a hangom meg sem remegett. Mitől kellett volna félnem? Világéletemben úgy fogtam fel a halált, mint egy szükséges rosszat, mint egy új kezdetet.
Az árnyalak, miután elérte végleges magasságát és vonásai is megállapodtak, közömbösen letekintett rám.
– Talán vártál? – kérdezte. Bár a csuklya takarásában egy koponya rejlett, szinte láttam, hogy szájának helye halvány mosolyra szalad.
Egy darabig vártam, de a híres kasza nem került elő. Felültem, hogy megsürgessem.
– Várni ugyan nem vártalak, de őszintén szólva nem bánom, hogy éppen ma éjjel kell vendégül látnom téged. – Csupasz talpam öntudatlanul is meggyűrte a szőnyeg bojtjait. A papucsomat kerestem. Ki tudja, odaát megfeddnek-e a hiányos öltözetemért. – Nem mondanám, hogy boldog életet éltem, de soha rosszabbat. Nem sikerült elérni a céljaimat, de már nem éget a vágy, hogy a dolgaim végére érjek.
– Milyen szomorú.
– Szomorú?
A „halál” bő, fekete ruházata hátul meghullámzott, mintha pernyerajzás támadt volna. Egy tekercsszerűséget húzott elő, és felém nyújtotta.
– Ez valami szerződés? – vontam fel a szemöldököm. „Hogyan adhatnám el a lelkemet, ha éppen meghalok?”
– Annál több. – És megint! Nem láthattam, de éreztem, hogy a „halál” sejtelmesen mosolyog, majd a tekercset az éjjeliszekrényem tetejére terítette. – Nem kelhetsz át, amíg nem értél a dolgaid végére.
– Ne már! Bármit is kérsz tőlem, nem akarom! – Mint holmi durcás kölyök, dobtam magam vissza az ágyra. – Be-le-fá-rad-tam! Van fogalmad róla, mennyi ideig tartott elérnem a lelki békét a kiégésem után? A nyavalya törjön belém, ha megint lángra lobbannak a régi szenvedélyek!
– Akkor sem, ha én kérem?
– Akkor sem! – Gondolatban hozzáfűztem: „Ugyan, mivel tudnál ártani nekem? Talán életben tartasz, amíg nem teljesítem a rám rótt feladatot?”
A „halál” alighanem olvashatott a gondolataimból, mert közömbös hangja ezúttal feddőn csengett:
– Éppen fordítva, barátom. Én ugyan nem tudok ártani neked, de te minden eltékozolt perceddel ártasz nekem!
Olyan hirtelen ültem fel, hogy fejem az álomfogóba gabalyodott.
– Hogy én ártsak neked? Mi a retkes fenéről beszélsz?
– Egy rossz szavam nem volt hozzád, amikor megöltél. – „Megöltelek?! Tessék?!” – De az, hogy nem hagytad a többieket gyászolni, az mindennek a legalja!
– Tö… többiek? – Rossz érzésem támadt. Felkaromon a bőröm borsódzott.
A „halál”, vagy az az entitás, akit én a „halálnak” hittem, szintén összerázkódott, mintha fázna. Többet nem szólt hozzám, csupán jelentőségteljesen a tekercsre mutatott, mielőtt az éj sötétjébe enyészett volna.
Sokáig az összegyűlt nyálamat nyeldekeltem. Mukkanni sem mertem. Aztán erőt vettem magamon és az ágyról az éjjeliszekrényig faroltam. Félve vettem kezembe a jóformán üres papírlapot, melynek csupán a fejlécén árválkodott egy hiányos mondat. Újra és újra kibetűztem az ismerősen csengő szavakat, mígnem végre beugrott: ez a félbehagyott regényem utolsó lekörmölt mondata.
– De… akkor… az éjjeli látogatóm…
Talán nem is koponya volt a feje helyén, csupán a bőre volt csontsápadt. Talán nem a köpönyege hullámzott, hanem hátán az összezárt szárnyai berzenkedtek.
– Ő nem a „halál” volt. Hanem az egyik karakterem.
Hosszas vacillálás után sóhajtottam egyet. Felkapcsoltam az asztali lámpát, majd felemeltem a földről látogatóm búcsúajándékát: egy fekete tollat.
– Anyám borogass! – morfondíroztam, ahogy annak idején a karakterem a nagy csaták előtt. A toll végét tintába mártottam. – Attól tartok, jó darabig hiába várom a mennyei fényözönt.
