Mottó:
„Álmodd, hogy vakít a fény,
Tombol a nyár e földtekén,
Ne érdekeljen, ha esik a hó,
Mert nyaralni visz az álomhajó.”
(Carpe Diem: Álomhajó)
Egész életemben arra vágytam, hogy olyan gyönyörű családom legyen, mint amilyen volt a nagyszüleimé, édesanyámnak a szüleimé. Számomra ők voltak a példakép a családot, a párkapcsolatot illetően. Egyrészt azért, mert 8 éves koromig neveltek, mint a legnagyobb unokát (vagy akár azt is mondhatnám, hogy mint a hetedik gyermeküket), másrészt mert tőlük láttam először milyen az igazi, meghitt családi béke.
Nagytatám minden hétköznap (akkoriban szombaton is) korán reggel, hajnali öt órakor kelt, mert hat órára munkába kellett mennie. Nagymamám, a felesége szintén minden hétköznap öt órakor ébredt, bár neki nem kellett dolgozni mennie: ő „csak” a hat közös gyermekeküket nevelte, engem meg hetedikként: legnagyobb gyermekük, édesanyámnak a gyermekeként, aki szintén dolgozni járt. Tehát nagymamám is korán kelő volt: reggelit készített és tízórait csomagolt nagytatámnak, aki ezután elment az 5-ös trolibusszal Brassó másik végébe a munkahelyére, a házgyárba, ahol lakatosként dolgozott, a napi nyolc óra lakatosmunka után pedig ugyanúgy hazajött. Miután nagytatám elment dolgozni, nagymamám előkészítette a reggelit és a tízórait a gyermekeinek, majd sorra fölköltötte őket, hogy ki-ki dolgozni, illetve iskolába menjen. Legvégül én következtem, akit reggelente fél hétkor költöttek, s miután megmosdattak, fölöltöztettek, reggelit adtak stb., elvittek a napközibe, az óvodába, illetve az iskolába, ami legalább félóra gyaloglásra volt nagyszüleim lakásától. Délután, illetve délben meg hazavittek, megebédeltettek, meguzsonnáztattak, később pedig a házi feladataimat kellett megírnom és a leckéimet megtanulnom; aztán szabad voltam estig. Akkor összeült a nagycsalád, és elfogyasztotta a vacsorát, két részletben, mert sokan voltunk, nem fértünk egyszerre az egészen a konyhaasztal köré. Következett a tévézés, az esti mese, felnőtteknek a híradó esetleg a filmnézés, majd az éjszakai pihenés.
Nagymamámnak általában vasárnap volt pihenője, de nem mindig. A reggelit, ebédet, vacsorát elő kellett készítenie mind a kilenc személynek, akkor is, ha már előre meg volt főzve. Ünnepnapokon, születésnapokon viszont tésztasütés, vendégek fogadása, és így tovább… Hétköznapokon meg akadt egyéb dolga is a gyermekek, majd később az unokák nevelésén kívül. Bevásárlás (néha órákig sorbaállás), főzés, mosás, ruhateregetés és -szárítás, vasalás, takarítás. És így teltek a napjaink, a napjaim egy boldog, nagy családban.
Sajnos nyolcéves koromban el kellett költöznöm a nagyszüleimtől, édesanyámhoz és a nevelő apukámhoz, akihez időközben édesanyám férjhez ment, s akitől egy húgom is született. Sajnos itt, a szüleimnél már nem volt az a meghittség, az a melegség és az a boldogság, amellyet a nagyszüleimnél megismertem. Édesanyám és apukám is minden nap kora reggel fölköltött, mert iskolába kellett mennem, ők pedig már korán reggel, esetleg néha délután munkába, a húgomat pedig napközibe, később iskolába kellett vinniük, illetve vinnem. Bár minden nap volt ebéd főzve, amikor hazakerültem az iskolából, csak meg kellett melegítenem a gáztűzhelyen és megennem, de… Édesanyám messze nem volt olyan jó háziasszony, mint a nagymamám, nem igazán ízlett a főztje, ezért sokszor nem ettem meg, inkább elöntöttem, ha tehettem. Persze, ezért is megkaptam apukámtól a magamét… A tanuláson kívül a húgomra is kellett vigyáznom, főleg a vakációkban, de én mindig szívesebben játszottam a pajtásaimmal, a szomszéd fiúkkal, lányokkal, mint a húgommal. Főleg hogy elég nagy, öt év volt köztünk a korkülönbség. S ha pedig én eltekeregtem, a focipályára például, vagy elmentem biciklizni a szomszéd lakótelepekre, akkor lett belőle hadd el hadd, amikor estére kelve előkerültem…
Nagyszüleimnél, nagyszüleimmel együtt nyolc évet éltem, szüleimmel és húgommal együtt tizennégyet. De alig vártam már, hogy elvégezzem a középiskolát, a katonaságot, hogy dolgozni menjek, majd megnősüljek, és saját családot alapítsak. Nem volt könnyű, az első nagy csalódások után, de végül is sikerült. Végre, 1990 nyarán, egy év udvarlás után megnősültem, Székelyudvarhelyre költöztem, saját feleségem, majd később közös gyermekeink lettek. Két szép fiú. Teltek-múltak az évek, nekem meg egyre-másra új meg új munkahelyeim lettek. Egyik jobb a másiknál. Végül oda kerültem, hogy hét év kemény munka után az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségében, abba kellett hagynom az újságírást. Eleinte minden jól ment, remek és könnyű volt a munka, mindig akadt valami érdekes írnivaló, a feleségem a városi könyvtárban dolgozott, a gyermekeink is egyre nőttek: előbb napközibe, majd iskolába mentek, hétvégén templomba, kirándulni, sétálni, látogatóba a barátokhoz, a rokonokhoz Brassóba és Magyarországra stb. Szépen gyarapodtunk: előbb háztartási gépeket vásároltunk, apránként kicseréltük a bútorainkat, színes tévét, videót, személyi számítógépet vettünk. Egy év kemény munka kellett volna még és kitartás, hogy saját lakást is vásárolhassunk, de…
Sajnos sok minden közbejött. A munkahelyemen egyre többett kellett dolgoznom, egyre kevesebb szabad időm jutott a családomra, mert a heti kétszeri megjelenésből, heti háromszori, majd heti ötszöri megjelenésű lett az újság, amelyiknél elsősorban újságíró, de néha korrektor, olvasószerkesztő, tördelőszerkesztő is voltam, szükség szerint. Bár a szombat hivatalosan is szabadnap lett, nekem mégis dolgozni kellett mennem, sőt az ünnepek és a különböző események miatt városon és falun, Székelyudvarhelyen és környékén, később pedig Csíkszeredában, illetve Gyergyószentmiklóson és vidékükön néha vasárnap is odavoltam. Egyre többet dolgoztam, egyre fáradtabb voltam, egyre kevesebb időt tölthettem a családommal. Alig vártam már, hogy elteljen az az egy év, ami még hátra volt, hogy saját lakásunk lehessen, és végre alaposan kipihenhessen magamat, és nem egy tíznégyzetméteres szobában tengődjek a családommal, feleségemmel és két kiskorú fiúnkkal. Erre már sajnos nem került sor, mert a nagy rohanás, stressz, hajsza miatt megbetegedtem, négy évig így dolgoztam, de aztán már végképp nem bírtam és abbahagytam. Nem a munkát, hanem a rohanást: elköltöztem egy csendes helyre, a feleségem pedig beadta a válópert és elvált tőlem. Nemcsak a közös gyermekeinket vitte el külföldre, hanem a közös vagyonunk is ráment: mindaz, amit tizenkét év házasság alatt gyűjtöttünk a közösbe: bútorok, háztartási gépek, pénz stb. Nekem meg az egészségem is…
Mindennek már huszonhárom éve. Azóta sem sikerült a feleségemhez hasonló nőt, társat, párt találnom magamnak. Olyat, amilyen a feleségem volt. Hogy milyen volt a feleségem? Csodálatos! Bár nem hasonlított sem az első barátnőmre, sem az első szerelmemre, de mindenben pont olyan volt mint a nagymamám, az, amelyik nyolcéves koromig nevelt engem a nagytatámmal közösen. A feleségem, nevezzük most és itt Amynek, volt az első nő, akivel szeretkeztem életemben, huszonegy évesen (ő akkor tizenkilenc volt). Vele fürödtem először, vele jártam össze és ismertem meg Székelyudvarhelyt és környékét, ő volt az első lány, nő, akit bemutattam a szüleimnek, majd akit tizenhárom hónap udvarlás után feleségül vettem. Ő volt a mindenem, amíg együtt voltunk, összesen tizenhárom évig!
Főzni és sütni az édesanyjától, az én anyósomtól tanult, én pedig vígan segítettem neki mindenben, hisz én nagyamamámtól tanultam a háztartás csínját-bínját kamaszként. Ha főzni kellett, akkor segítettem Amynek megpucolni a zöldségeket, a krumplit, csomómentesre kikavarni a rántást és az eresztéket, a puliszkát, ha sütni kellett, segítettem megkavartam a tésztánakvalót, a csokoládémázt, és így tovább. Segítettem neki mosogatni, mosni, takarítani, együtt jártunk sétálni, kirándulni, a templomba, a barátokhoz és a rokonokhoz, együtt jártunk nyaralni, együtt meszeltünk, vásároltuk a bútorainkat, csinosítottuk az otthonunkat. Első gyermekünk három és fél év házasság után született, a második meg öt év házasság után. Tehát ezt is alaposan végiggondoltuk, nem siettük el. Nem volt ahová sietnünk, hisz általában boldogok voltunk. Csak a túl gyakori, jó munkahely keresése és megtalálása okozott némi gondot, de közösen ezeken is hamar túljutottunk. Pont úgy éltünk, ahogyan gyermekkoromban elképzeltem magamnak, pontosan úgy, mint a brassói nagyszüleim, kivéve, hogy nem volt saját lakásunk. És sajnos nem is lett… Pedig még csak egy évet kellett volna, hogy kibírjunk az éppen időszerű nehézségek között mindketten, együtt, közösen…
A válás után, 2003 őszén saját jószántámból eljöttem az Udvarhelyi Híradótól, és kerestem-találtam magamnak egy nyugodt munkahelyet. De már hiába, késő volt mindenre. Késő volt, hogy megmentsem a házasságunkat (én már a válás előtt meg szerettem volna menteni, de sajnos már nem volt, akivel megbeszélnem az időszerű, a párkapcsolati kérdéseinket…). Lehetséges, hogy túl sokat dolgoztam, hogy kissé elhanyagoltam, főleg az utóbbi négy évben a családomat, de férfiként azon igyekeztem, hogy pénzt gyűjtsünk, saját lakást vásároljunk magunknak és gyermekeinknek. Bár voltak jelek, amelyek arra utaltak, hogy talán kevés időt töltök a családommal: például az, hogy a feleségem az egyik kolléganőjével töltötte a szabadidejét, azt a szabad idejét, amikor én dolgozni voltam. Sőt, házasságunk utolsó évében még a tengerparti nyaralásra is elhozta velünk, pedig én ezt nem tartottam helyesnek… De úgy látszik akkor szinte késő, szinte minden mindegy volt már. Nem nekem, hanem a feleségemnek, Amynek.
Az eltelt huszonhárom évben próbáltam többször is megismerkedni és barátkozni különböző nőkkel, főleg olyan magyar házias nőkkel, akik hasonlítottak és emlékeztettek a nagymamámra, aki időközben, a házosságom alatt elhunyt, de sajnos nem sikerült hosszú távú kapcsolatot kiépítenem velük. Hogy miért nem, nem tudom biztosan, csak sejtem… Egyrészt talán azért, mert nem pontosan olyanok voltak, mint nagymamám, illetve mint a volt feleségem, másrészt meg talán azért, mert a gyermekük (amelyiknek netán volt), nem akarta a kapcsolatot énvelem. Mindez lehet az én hibám is, mert talán több időt kellett volna szentelnem rájuk, nekik; bár az egyik barátnőm azt mondta, hogy bármely párkapcsolatért mindkét fél, férfi is, nő is egyaránt felelős, a sikertelen párkapcskolatért mindketten egyaránt hibásak.
Ennyi idő elteltével sem változott a bakancslistám. Ha néha össze is írtam a céljaimat, mindazt, amit el akartam érni, meg akartam valósítani, mostanában már nem írok bakancslistát. Egyrészt mert nincsenek különösebb vágyaim, céljaim: az egyetlen, amit szeretnék elérni, az egy olyan család, amilyen volt egykoron a feleségemmel közösen. Másrészt pedig minden bennem van, amit szeretnék újra elérni, megvalosítani: bármikor tudom, érzem, hogy milyen nőre, társra, párra vágyom, tudom, érzem, hogy mit kell tennem, hogyan kell viselkednem, cselekednem, hogyan kell élnem, hogy újra saját családom legyen, hogy elkerüljem a hibákat, s ha netán néha hibázok, akkor tudom, érzem, mit kell tennem, hogy jóvátegyem azt. Közös gyermek(ek)re már nem vágyom (közös unokákra viszont igen), de közös családi életre, együttlétre, közös időtöltésre annál inkább.
Nemsokára tizennégy éve, hogy újra nekiálltam írni, főleg novellákat, elbeszéléseket, verseket, de néha meséket is, főleg magyarul, nagy ritkán románul és angolul is. Hetedik éve, hogy jelennek meg írásaim a székesfehérvári Holnap Magazin honlapján, de a legtöbb esetben mindig ugyanarra az egy dologra vágyom (és mindig ugyanarról az egy dologról írok a legszívesebben, főleg prózát), mint annak idején, gyermekkoromban, amikor még a nagyszüleim neveltek. Ez az egyetlen dolog a bakancslistám, ha nevezhetném ezt így annak ellenére, hogy többé már nem írom le, és hogy csak egyetlen célom van: saját családot szeretnék létesíteni, olyat, amilyen az egykori feleségemmel közösen volt, illetve amilyenre emlékszem gyermekkoromból nagyszüleimnél: saját boldog családot! És ezért kész vagyok mindenre! Hálásan köszönöm a lehetőséget!
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2026. március 22.