A szánkó
írta: Cseh-Dálnoky Zsófia
Egy téli nap, kora reggel kinézek az ablakomon, s látom, hogy sűrű pelyhekben hull a porcukorfehér hó. Havazik. Szívemben melegséget érzek, hisz eszembe jut a gyermekkorom. Akkor is ilyen sebesen szállingóztak az égből lefelé a pihe-puha ,,vattacukor szerű” nagy hópelyhek. Megállapítom magamban, hogy a hópelyhek oly egyenletesen szállnak, mint Időapó homokórájában a homokszemek.
Nagyon szeretem a havat, mert ilyenkor minden egyformán fehér színben pompázik az utcánkban a drága mercedes autó és a kicsi ,,bogárhátú” fiat is.
Kimegyek a szerszámoskamrámba, hogy ismét elővegyem a hólapátomat, s miközben azt keresem kezem ügyébe akad egy réges-rég elfeledett emlék, egy számomra különleges nagy értékkel bíró tárgy:
Édesapámtól kapott szánkó.
,,Nem is olyan nagy, mint akkor”-tűnődök magamban.
,,Mikor is?”-kérdem magamtól.
,,Hát, akkor, mikor”-s elkezdek töprengeni egy réges-régi kedves emléken:
Hat éves lehettem, mikor testvéreimmel egyik nap arra ébredtem, hogy kicsiny kertünket mindenhol hatalmas hótakaró borította.
-Gyerekek! Éjjel esett a hó. Ma kimegyünk ródrizni /szánkózni/-mondta Édesapám és hirtelen mindannyian nagyon izgatottak lettünk. Gyorsan megreggeliztünk és kiszaladtunk a kertbe.
-Hű! Milyen gyönyörűen hófehér minden!-álmélkodva álltunk az ajtóban és csak néztük, csak néztük a tájat:
a bokrokról, a fákról és az ereszről is csak csüngtek a hatalmasra nőtt, ezüstösen csillogó jégcsapok. A gyenge napfényben mindenütt szikrázott Tél ura keze suhintása nyomán a hó.
-Gyere, Frici, megyünk szánkózni!-kiáltottuk a hatalmas, hófehér bundájú kuvasz kutyánknak, aki boldogan csaholt körülöttünk ugrándozva.
-Gyerekek! Játszatok egy kicsit, addig bejáratom a hóban a szánkót-mondta Apám és azonnal elkezdte azt ide-oda húzni a hóban, hogy a szán talpairól a tavalyi rozsdaréteg eltünjön.
-Jó Papa, akkor megyünk hógolyózni!-kiáltotta határozottan a nővérem, Erzsi.
Erre gyorsan szétszaladtunk a kertben és elkezdtünk hócsatát vívni a hógolyóinkkal. Frici gyorsan ide-oda szaladgált körülöttünk. Kis idő elteltével Édesapám jelt adott nekünk:
-Erzsi, Zsófi, Mari jöhettek, kész a szán!
Boldogan szaladtunk vissza. Mindhárman felfértünk a nagy ródrira, mire Apám elkezdett minket húzni.
-Gyorsabban! Gyorsabban!-kiáltottuk egyszerre.
Csak úgy szállt a szán alattunk, kezeivel megsimogatta az arcunkat Szél úrfi és mindnyájan úgy éreztük, hogy minden csak ránk mosolyog, Nap anyóval az élen.
Ezután hatalmas hóembert épített nekünk a mi drága jó Apánk. Édesanyám szép, piros lábasa volt a kalapja, kezében egy nagy seprű, szénből lettek a szemei és a kabátkája gombjai, s egy nagy, piros répából meg az orra.
-Ez nagyon szép lett-mondta meghatódva Anyukám, aki időközben befejezte az ebéd készítését.
-Álljatok a hóember köré. Készítek egy fényképet.
Elkészült a kép, melyet azóta is különleges alkalmakkor megnézünk az album rejtekéből és ilyenkor eszünkbe jut az a boldog, réges-régi gyermekkori nap.
Meleg könnycsepp gurul le az arcomon. Hideg van, érzem, hogy ismét szinte észrevétlenül elkezdett nagy szemekben hullani a hó. Bezárom a szerszámos kamrát, s kezemben a hólapáttal visszamegyek a jó, meleg házba.
Vége