Azon tűnődtem, felkerülhet e bakancslistára az, ami már a miénk, a hely, ahova eljutottunk, az élmény, amiben részesültünk, de újra és újra megnéznénk, megélnénk. Erről jutott eszembe Simone Weil méltán híres mondata: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Mert én így vagyok a piaccal.
Szeretem a piacot, a vásári hangulatot. Megunhatatlan számomra. Falusi sonka, friss tojás, persze néha otthon felejtem a tojástartót. A mi piacunk egyfajta társalgó. A társadalmi élet színtere. Talán az egyetlen hely ebben a virtuális világban, ahol még alkalom nyílik spontán beszélgetésekre, ismeretségek kötésére. Elég beállni a sorba, megdicsérni a portékát, megkérdezni honnan való, máris folyik a szóáradat a kereskedőből.
Ma kimentem a piacra, a márciusi, ragyogó, melengető, ébredő, életet adó, fényárban úszó, zsezsgő, zsibongó placcra. Amikor a nap már melegen süt, de még nem tikkaszt, a lágy szellő körbe táncol, elegendő felkapni egy rövid átmeneti kabátot, elindul a piaci szezon. Természetesen télen is járok piacra, de annak egészen más az atmoszférája. Az ember olyankor didereg, nincs kedve kimenni a ködös hidegbe, maradna inkább a meleg szobában. Olyankor listát írok, igyekszem minél hamarabb végezni, fejembe húzom a kötött sapkám, nyakamba sálat kanyarítok, kétszer megtekerem. Fizetéskor le kell húzni a kesztyűt, minden kényelmetlen. Nem lehet hosszasan sétálni a standok között, szemrevételezni a kínálatot, megdicsérni a portékát, elbeszélgetni az árusokkal, akár többször is körbejárni, ismerőssel találkozva leállni az egyik zugban és elbeszélni az elmúlt hónap történéseit, megvitatni a gyerekek számát és gyarapodásukat. Mert a piacon mindig akad egy-két ismerős.
Ma kifejezetten virágért indultam el, mert a kertet tele szeretném ültetni zsályával, leanderrel, levendulával. Tervezek mellé egy kisebb fűszerkertet, néhány tő bazsalikommal, a már jól bevált a tésztás-paradicsomos receptekhez, mellé oregano kerül és illatos rozmaring, ami nélkül a focacciat már el sem tudjuk képzelni, jól jön a tárkony a levesbe, és a menta jeges a limonádéhoz.
Az ablakba futó muskátli kerül, a lépcsőkre terrakotta kaspók, lila levendulával, az ablak mellé loncot futtatok. Meg is találtam a keresett virágárust, aki számtalan méretű és színű virágládát kínált. Kiválasztottam kettőt az ablakba kerülő futó muskátlikhoz, majd szemem a szomszédos pulton akadt meg. Megannyi fűszerpalánta mellett karfiol, bab, eperpalánta sorakozott, kicsit távolabb szeder, egres, örökké érő málna. Jó lenne mindet hazavinni, de előbb az ágyást kell kialakítani. Azért a virágokról nem mondtam le teljesen, mert megláttam kettő árussal odébb egy aranysárga, illatozó, friss nárciszokat kínáló anyókát. Húsz szál hatszáz, mondta, de ha kettő csokorral visz aranyom, odaadom ezerért. Kettőt vitt az előttem álló, és ez meggyőzött engem is, kettő csokorral a kezemben távoztam. Új szerzeményemmel büszkén lépdeltem, bódító illata elkábított, szinte beleremegtem a boldogságba, úgy szálltam a sorok között, mosolyogva, elégedetten, mintha aznap kérték volna meg a kezem. A szembe jövők csodálkozva fürkésztek, némelyek értetlenül utánam fordultak, páran szemérmetlenül megbámultak, el nem tudták képzelni, mi ez a kitörő öröm egy közönséges szombat délelőttön a vásári forgatagban. Ha őszinte akarok lenni, magam sem tudtam, mi szállt meg, csak mosolyogtam a körülöttem levőkre. Ilyen ez a tavasz, ilyen a virágok ereje. Nem véletlen írt hosszabb értekezést Hamvas Béla a virágszedés lélektanáról.
Ekkor már hazafelé tartottam, táskámban a virágládákkal, és megláttam a pékséget. Eszembe jutott, fogytán otthon a kenyér, így az kenyeres felé vettem az irányt. A pékné már jó messziről kiabált, igazán nem kellett volna ilyen szép csokor virágot hoznia kedveském, mosolygott, mintha ismerne. Szívesen odaadom az egyik csokrot, válaszoltam szemrebbenés nélkül. Hol vette? Látszik rajta, alig néhány órája szedték. Múlt héten én is tettem otthon a vázába, meghozta a tavaszt a szobába. Úgy van, bólogattam, amíg a pékné megkínált két kisfiút egy-egy szem ropogós sajtos pogácsával, akiknek az anyukája annyira megilletődött, hogy a francia kenyeret ott felejtette a pulton, úgy kellett utánuk kiabálni.
Ezután bekanyarodtam még csalamádéért a vasárnapi ebédhez. Fizetéskor nem tudtam mitévő legyek, hova tegyem a csokrot, amíg előveszem a pénztárcám, mire egy magas barna fiatalember sietett segítségemre, aki mögöttem állt a sorban. Adja csak ide, tartom, amíg fizet. Így is történt. Nagyon köszönöm, hálálkodtam, így elmondhatom, ma egy kedves fiatalembertől kaptam virágcsokrot a piacon. Határtalan kacagásban tört ki az egész sor, a piac hálás közönsége. Ilyen a tavaszi virágcsokor varázslata, és a piacé.