Tisztán emlékszem
Tisztán emlékszem, ahogy a szánkón ülök a dombtetőn, vastag sapkában, pulcsiban és kesztyűben, annyira hideg volt. Arra is emlékszem, hogy már magasan fent volt az égen a hold, és bevilágította az előttem elterülő házakat és a lejtőt. Csillogott a fény a havon. Valószínűleg nem volt annyira hatalmas, sem olyan fényes, mint amire emlékszem, de egy 8 éves gyermek emlékei ilyenek. Színesek és elevenek, mint Ő maga. A szánkón ülve óvatosan tapostam hol az egyik, hol a másik lábammal a havat…imádtam azt a hangot, ahogy ropog a hó a talpam alatt.
A környékbeli fiúkkal mindig idejártunk télen szánkózni. Összesen 3 lány lakott az utcánkban, akiket alig láttam, úgyhogy időm nagy részét velük töltöttem. Télen tökéletes volt a hely a szánkózásra; kellőképpen meredek lejtős út és mivel családi házas övezet volt a város szélén, nem igen járták le az autók az úton a havat. Imádtam siklatni lefelé az úton. Valószínűleg nem olyan gyorsan mentem, mint amire emlékszem, és sanszosnak tartom, hogy az út sem annyi ideig tartott, mint emlékképeimben, de így tökéletesek a gyermekkori emlékek. Kicsit valóságosak, kicsit meseszerűek…amibe egy szomorú gyerek kapaszkodhat a szomorú időkben.
Már haza kellett volna mennem, az összes gyerek rég elköszönt és elindult, de nekem olyan jólesett ott a lejtő tetején ülve nézni a házakat és álmodozni. Nagyon nagy álmodozó voltam és vagyok. 8 évesen világmegváltó terveim voltak, szó szerint…ezen még írás közben is elmosolyodok.
Szerettem volna megváltani a világot, segíteni minden szegény embernek, minden szomorú embernek és állatnak. Mint a szépségkirálynők, én is világbékét akartam teremteni, és megszüntetni a rossz dolgokat.
Azt hinné az ember, hogy sok elképzelése nem lehet egy 8 éves kislánynak a rossz dolgokról a világban, de ahogy a mondás is tartja, nem mindenki születik ezüstkanállal a szájában.
Hogy mit jelent szegénynek lenni, azt apránként tanultam meg másoktól. Amikor csúfoltak az osztálytársaim a ruháim és a cipőm miatt, mert nem voltak elég drágák és márkások. Az unokatesóim kinőtt ruháit hordtam. Kiröhögtek, hogy nem tudtam elmenni moziban megnézni a Titanic című filmet, mint mások, mert anyukám azt mondta, arra nincs pénzünk. Egyszer lehetett jelentkezni egy 10 napos tanulmányi kirándulásra külföldre, nagyon szerettem volna elmenni, és azt mondták a szüleim, hogy jelentkezhetek, megoldják. Majd másnap az egyik tanárom az egész osztály előtt azt mondta, hogy úgysem fogok tudni elmenni, mert nekünk nincs ilyenekre pénzünk.
Az állatok szomorúságát a saját kutyánkon láttam “élőben”, amikor láncra verve kellett szaladgálnia egy rövid kifeszített dróton, mert nem volt kerítésünk. Apukám mindig emlegette, hogy hétvégén nekiáll, majd ekkor majd akkor megcsináljuk, de 8 év alatt nem készült el. Ezektől a majd ekkor, majd akkor mondatoktól anyukám volt mindig szomorú, majd ahogy telt az idő már én is, mert megtanultam, hogy bármit is ígért apukám, abból biztosan nem lesz soha semmi. És még csak szóvá sem teheted neki, mert felhergeli magát és kezdődik a kiabálás, ordibálás, majd jön a verekedés anyukámmal.
Hogyan fajul odáig bármilyen beszélgetés, hogy az egyik ember megüti vagy rugdossa a másikat, pláne egy apuka egy anyukát a 3 gyermeke szeme láttára. Kezdetben úgy gondoltam mások is így élnek, de mivel a rendőrautók csak a mi házunkhoz jöttek rendszeresen, máshol nem láttam ilyet soha, így hamar rájöttem, hogy tévedtem.
Most is belátok 1-2 szomszédunk házába. Az egyikben épp együtt ülnek az asztalnál és vacsoráznak, beszélgetnek közben. Vidámnak tűnnek. A másikban úgy látom együtt fog tévét nézni a család. Mindenki a kanapén ül egy kupacon. Mi nem szoktunk együtt vacsorázni, nagyon ritka. Biztos jó lehet. Gondolom megbeszélik, hogy kivel mi történt aznap. Szívesen elmesélném a csúfolódásokat, de felesleges. Volt, hogy mondtam, de nem hallották, vagy ha hallották is, semmit sem reagáltak rá.
Viszonylag koránról vannak emlékfoszlányaim a családi balhékról, de túlnyomórészt inkább ilyenekre emlékszem, hogy mi mindenre kellett figyelnem, hogy megpróbáljuk elkerülni, ha pedig nem sikerült, mire figyeltem, hogy a két kisebb testvéremnek könnyebb legyen.
Felnőttként már tisztában vagyok vele, hogy nem sok mindent tehettem a megelőzés kapcsán, de gyerekként ezt nem így láttam. Mindig szófogadó voltam, kitűnő tanuló, segítettem a házi munkában, igyekeztem jó hangulatot fenntartani, jól viselkedni, hogy béke legyen otthon. És emlékszem, hogy féltem iskolából hazafelé menet, hogy ugye nem történt semmi, amíg nem voltam otthon?!
Ma délután is nagyon izgultam, de nem volt szerencsém. Nem tudom mi történt, de már akkor kiabáltak, amikor hazaértem. Gyorsan átöltöztem, és kijöttem szánkózni. Hála az égnek ma nincsenek otthon a testvéreim, barátoknál alszanak. Szerintem észre sem vették a nagy ordítozásban, hogy eljöttem otthonról, ahogy valószínűleg azt sem, hogy még nem értem haza, pedig mire felkapcsolódik a lámpa a villanyoszlopon, haza kell érni. De ma ez nem érdekli őket. És igazából engem sem, mert jó itt a lejtő tetején üldögélni egyedül a szánkón és álmodozni.
Arról ábrándozom, hogy ha lesz saját családom, mi nem így fogunk élni. Az én férjem nem fog üvöltözni sem velem, sem a gyerekeinkkel. 5 kislányom lesz, 2 fiam és mindig nagyon boldogok lesznek. Sokat fogunk együtt társasjátékozni, kártyázni és kirándulni. Bejárjuk majd az egész világot együtt, elutazunk az összes országba. Lesz egy szép nagy autónk, hogy ne kelljen a szakadó esőben bicikliznünk és ne ázzunk el. Szép nagy házunk lesz, és sohasem fog szirénázó rendőrautó parkolni elénk. Olyan magas kerítésünk lesz, hogy a kutyáink szabadon szaladgálhatnak majd a nagy udvaron a gyerekeimmel. És az én gyerekeimnek másnap nem kell magyarázkodni az iskolában, hogy már megint mi történt nálunk. Halálomig gondoskodni fogok róluk, és vigyázni foguk rájuk és annyira nagyon fogom őket szeretni, amit el sem tudnak képzelni. Mindennap meg fogom kérdezi, hogy telt a napjuk, és ha valaki bántja őket, meg fogom védeni mindannyiukat. Soha nem kell majd félniük hazajönni, mindenben segíteni fogom őket, és ők lesznek a világ legboldogabb gyerekei, sosem lesznek a szüleik miatt szomorúak.
Ha majd felnőnek és nekik is lesznek gyerekeik, akkor nekik nagyon jó nagymamájuk leszek. Velük majd újra bejárjuk a világot a szép nagy autónkkal. És velük is nagyon sokat fogunk játszani. És rájuk is mindig nagyon fogok vigyázni, senki sem bánthatja őket soha. Rengeteg süteményt fogunk sütni együtt. És soha nem kell majd az éjszaka közepén egy szánkón üldögélniük, mert félnek hazamenni…
Kint állok az utcán, szemben a házunkkal és idáig elhallatszik a kiabálás. És azt hiszem valami összetört. Tányér vagy pohár, anyukám azt szokta hajigálni. Azon gondolkodom, ha a garázsajtón megyek be, és nagyon csendben vagyok, talán fel tudok osonni a lépcsőn az emeletre, anélkül, hogy észrevennének. Aztán felveszem a pizsamámat, és bebújok a paplan alá. Ha jó szorosan a fejemre húzom, akkor kevesebbet hallok, és talán sikerül hamar elaludnom. Majd álmodozom a felnőtt életemről. Ahol nincsenek ilyen veszekedések, törött tányérok, törött poharak és verekedések.
Már ágyban vagyok, félig fejemen a paplan. Innen is látom a holdat az ablakon keresztül. Még mindig hatalmasnak tűnik és bevilágítja az egész szobámat. Biztonságban érzem magam, hogy nincs sötétség. Mindent hallok a földszintről, ha teljes sötétség lenne, ennél sokkal jobban félnék. Kezdek elálmosodni, annak ellenére, hogy megkordult a gyomrom. Nem vacsoráztam, de biztosan nem megyek le most, inkább megpróbálok hamar elaludni.
Lehunyom a szemem, és látom magam 100 évesen. A férjemmel, a gyerekeimmel és az unokáimmal egy hatalmas házban lakunk, együtt. A képzeletemben is éjjel van, és tél, és vakítóan ragyog a hold fénye. Mindenki alszik, kivéve engem. Elfáradtak az egész napos szánkózásban. A vacsora alatt rengeteget beszélgettünk, és nagyon sokat nevettünk. Újra felidéztük, hogyan borultam fel a szánkóval délután, és hogy mekkora hóembert építettünk az udvarra. A legkisebb unokám szerint ez a legnagyobb a hóember az egész világon. A gyerekeim elmesélték a kedvenc történeteiket az utazásainkról, hogy mennyi mindent láttunk a kirándulásaink alatt. Viccelődtek az apjukkal, hogy néha alig bírta a tempót, annyira pörögtünk.
Egymás után jelennek meg a lehunyt szemem előtt a jövőbeli emlékképek, boldognak érzem magam.
Idős asszonyként bámulok kifelé az ágyban fekve az ablakon, és nagyon büszke vagyok magamra. Mindent elértem, amit akartam. Pontosan úgy éltem, ahogy azt ott a lejtő tetején a szánkón ülve elterveztem. És most is ugyanolyan fényesen ragyog a hatalmas hold, mint akkor.
Elcsendesedett a ház. Én is megnyugodtam. Minden rendben lesz.