Nehéz, de szeretetteljes gyermekkorom volt. Már korán elköteleződtem az iskola, a tanítás-nevelés mellett. A komoly, felnőttkori terveimben is ez szerepelt az első helyen. A természet, az erdő, a növények, az állatok voltak sorrendben a következők.
Volt néhány – ma bakancslistának nevezhető- tervem is: feltalálni valami hasznosat, maradandót alkotni, Rómát látni, tengerben fürödni… Ilyen volt Amerika is. Többször is lett volna alkalmam odautazni, (ott élni), de nem tettem. Ma már tudom, ez a nem teljesült vágyak közé tartozott. Talán nagyképűen hangzik, nem akartam elhagyni a hazámat.
……kitántorgott Amerikába
másfélmillió emberünk…”
(József Attila: Hazám)
A 19.század második felében legtöbben Amerikába vándoroltak ki. Egy részük vissza szándékozott jönni, mások letelepedtek. A kint születettek amerikai állampolgárok (is) lettek.
A mi családunkban is van erre példa. Mindkét nagyapám járt kint, Amerikában. Egyiküknek talán könnyebb dolga volt, hiszen a testvére már ott élt. Van olyan fényképünk, ahol ez a testvér egy aratóbrigáddal van a képen, és várja az öccsét is az aratásra.
Egy ideig nagyanyánk is kint volt. Őt ismertük, és szerettük, de kicsik voltunk ahhoz, hogy érdeklődjünk erről. A két legidősebb lánya odakint született, akik felnőttként , valamikor a századforduló idején visszaköltöztek Amerikába.
Egyikük kétszer hazalátogatott (1934-ben és 1963-ban), de a másik nagynéném (egészségügyi okok miatt) sohasem.
Az idősebbik nagynénémnek nem született gyermeke, egy dohányfarmjuk volt, és az itthoni hét unokahúgának felajánlotta, hogy megörökölheti a farmot, aki hozzájuk költözik. A hét, akkoriban középiskolás, érettségihez közeledő lányból senki sem vállalta az újvilági életet.
A másik nagynénémnek volt egy lánya és öt unokája. A lánya jól beszélt magyarul, és egyszer, felnőttként eljött Magyarországra, megnézni, hol éltek a szülei gyermekkorukban.
Néhány megható pillanatot őrzünk ebből a látogatásból.. Ilyen a találkozás Budapesten, a Hotel Flamencoban. Nagyon hasonlított édesapám húgára, így rögtön felismertük, tudtuk, hogy ő a rokonunk. Ő is pedagógus volt, sokban egyezett a véleményünk a világ dolgairól.
Egy másik emlék: Édesapám üzent a testvérének, mivel videónk még nem volt, hangüzenetet küldött. Szívet melengető fotókat őrizünk erről a találkozásról. Nézem a fényképeket, egyetlen egyszer együtt volt mind a kilenc unoka.
Minden évben rendezünk unokatestvér találkozót, a legidősebb, és a legfiatalabb (egy szem fiú) sajnos nincs már velünk.
Mostanában, az internet segítségével,s a nyelvi nehézségeket is leküzdve ,a gyerekekkel tartjuk a kapcsolatot…
Azon gondolkodtam, milyen nehéz lehetett a szüleinknek : a kivándoroltaknak idegenben, az itthon maradottaknak idehaza.
A történelem sok csúnya időszakot tartalmaz.
Sajnos, a jövőnk sem kecsegtet sok jóval.
Bárcsak tévednék!
