Veresegyházi Károly
Bakancsosok
A tág terű könyvesboltban, nem volt nagy tolongás. Hogy is lett volna, hiszen vásárlóként egyedül volt jelen az idősödő, erősen őszülő férfi. Így hát nyugodtan hátralépethetett, hogy teljes egészében belássa a polcsor kínálatát.
– Segíthetek valamiben? – szólalt meg mögötte kisvártatva valaki. A férfi meglepetten fordította hátra a fejét. A segítségét felkínáló hang az üzlet fiatal női alkalmazottjáé volt. Hangjának visszafogott, támogató tónusa válaszra ösztönözte a megkérdezettet. – Ó, hogyne! A bakancslistámat szeretném kielégíteni.
– Én is imádok utazni – ragyogott fel az eladónő szeme. – Tavaly Spanyolországban voltam a barátnőmmel. Barcelona, Madrid, Toledo, aztán le egészen Granadáig. Persze, – tette hozzá fejét egy kissé féloldalt hajtva, mintha egy nyakon legyintés elől próbálna kitérni – csak amolyan fapados turistaként. Vonat, másodosztály, stoppolás, meg ha úgy hozta, zu Fuss. Szóval gyalog. Alvás leginkább diákszállásokon. Tudja, kezdő könyvesbolteladói fizuból…
Félbehagyta a gondolatsort. Mintha egy pillanatra elszégyellte volna magát az idegen előtt, amiért így nagy hirtelenjében ennyire kitárulkozott egy számára ismeretlen ember előtt. Bele is pirult egy kicsit. Alkalmi beszélgetőtársa, megértő félmosollyal reagált rá, és némi, amolyan gondolatébresztő-féle csendszünet után azt mondta, irigyli a szerencséje miatt.
– Nem kell magyarázkodnia – folytatta az eszmefuttatást. – Kevés ember élete indul vezérigazgatói fizetéssel. De azok életéből meg valószínűleg kimaradnak az olyan különleges élmények, mint patakcsobogásra ébredni valahol Gyergyóban. Mert ahhoz sátor, gumimatrac, spiritusztablettás teafőző meg más afféle különleges dolgok kellenek, amivel egy Sheradon típusú szálloda nem tud szolgálni.
Az eladónő elnevette magát. Tudott ezt-azt a megannyi kényeztető szolgáltatást kínáló a Sheradon szállodahálózatról a jobb módúaknak készült bédekkereket lapozva. Most, hogy a vásárló fölemlítette a Sheradont, gondolatban, mint hiánypótlást gondolatban hozzábiggyesztette saját bakancslistájához. – Miért ne lehetne akár szálloda-bakancslistája is az embernek? – vélte a fiatalok szertelen fantáziájával.
– És mi hiányzik az ön bakancslistájából? – kérdezte olyan nyílt kíváncsisággal a hangjában, hogy a közelben port törölgető idős, nyugdíj előtt álló kolléganője Barbara neheztelése jeleként zajosan összekoccantotta a keze ügyében levő köteteket.
– Toscana. A Mediciek Firenzéje, Lucca, Arezzo, az Arno kanyargós völgye, Siena az elmaradhatatlan olajfáival, a szőlőültetvényekkel és az égre törő ciprusok sorával…
– Még nem járt ott? – lepődött meg a lány.
– De igen.
– Akkor az ön bakancslistáján Toscana már kipipálva.
– Toscanát sohasem lehet kipipálni. Ha megnézted Firenzét, akkor meg kell nézned az örök ellenlábas Luccát, ha azt láttad, akkor irány Montepulciano, Arezzo és persze Poppi, ez a csodálatos kis ékszerdoboz. Nem lehet, hogy ne egyél meg egy vacsorát egy pohár Chianti mellett Castel Focognano a komor, tömör tornyának tövében, ahol mindig ott kóborol a vendégek közt, valahonnan a pincekonyha mélyéről előkúszva a két őszbe csavarodott hajú mamma dallamos zsörtölődése. Zárásként egy korty limoncello. az étterem ajándékaként, ahogy illik errefelé. Majd vissza Firenzébe, mert az nem lehet, hogy kihagyjon az ember a város múltjából, akár csak szikrányit is.
– De ha vissza Firenzébe, akkor vissza az ellenlábas Luccába is, nem igaz? – vetette közbe huncut mód a fiatal eladónő.
– Úgy, ahogy mondja! – nézett rá a mesélő és pajkosan összevillant a szemük. Az idős bolti kolléganő pengevékonyra zárt ajkakkal, vádbuzgalommal törölgette közelükben a tegnap is leporolt könyveket.
– Mi volt ott a legnagyobb élménye? – kérdezte a fiatal nő.
– Hmmm – gondolkodott el a mindennapinak tűnő felvetésen a férfi. – Szinte lehetetlent kérdez. Az Uffizi képtárban órákig tudtam volna még nézni Botticellitől a Vénusz születését vagy a Primaverát. Vagy talán az a csodálatos, hársfákkal szegélyezett útszakasz a szállásunk és Arezzo között? Épp akkor virágoztak a fák. Mindig letekertük a mikrobusz ablakait, ha arra jártunk. Nem lehetett betelni a hársfavirág özön bódító illatával. Aztán ott volt még a szálláshelyünk, ez a XVII. században épült, masszív, hangulattal teli ház, a maga csodálatos panorámájával… és az esték, azok a mágikus esték a milliárdnyi, körülöttünk röpködő szentjánosbogárral. De… végiggondolva a dolgot… a legkülönlegesebb élmény más formában jelentkezett.
– Igen? Hogyan? Mi volt az?- kérdezett rá felcsigázott érdeklődéssel beszélgetőtársa. Ekkor már a kolléganő is odafordult. Hagyta a francba ezt az egész mismás munkát.
– A figyelem.
– A toszkán emberek figyelmessége?
– Nem. A családunké, akik velünk voltak vagy inkább mi velük, mert ők találták ki és szervezték meg ezt az egész utat. Sosem siettettek, gyakran bátorítottak, vállalkozó kedvre ösztönöztek bennünket hetvenen túliakat egész idő alatt. Hogyan is mertük volna bevállalni nélkülük a firenzei dóm szűkre szabott feljáróját a maga 467 darab meredeken felfelé menő lépcsőfokával. Pedig a kupola barokk körképét karnyújtásnyi közelségből megélni…, hát azt nagy kár lett volna kihagyni. Meg hát ott van az, amikor Firenze belvárosában az egyik étterembe heten beülve azt mondtam a fiamnak, hogy ezt az ebédet én szeretném fizetni.
– És mit válaszolt rá a gondolom jó keresetű fia? Hogy már azt nem?
– Ó, nem! Azt mondta, hogy „Ahogy neked jó apa”.
– Ezt a különleges hangulattal telített beszélgetést meg nekem lett volna nagy kár kihagyni – gondolta a férfi története közben a fiatal nő.
A mesélő fölemelte a fejét. Most valahogy nem szégyellte, hogy könnybe lábadt a szeme. E szűrt látómezőn keresztül is érzékelte azonban, hogy az idősebb eladónő szemében is megcsillant valami. Ráérzett, hogy ezekre a szemekre a szomorúság vont könnypárát. Volt rá élettapasztalata, hogy megérezze mások magányosságát.
– És önnek mi van a bakancslistáján? – fordult a kortárs-féle eladónő irányába, hogy valamiként kiemelje eddigi igaztalan elszigeteltségéből.
– Ugyan mi lenne? – vonta meg amaz a vállát ingerülten – Szolnok, Bohn-telep, Véső utca. Ahogy a kollegina mondta volt az imént, leginkább zu Fuss, mert arra még a busz sem igen jár.
– Ahogy gyerekkoromban sem – tette hozzá a maga tapasztalását a férfi. – Akkoriban a MÁV meccsre is mindenki gyalog járt. A város túlsó feléről is.
– Bohn-telep? – vetette közbe a fiatal eladónő. Aztán már inkább csak magának tette hozzá, hogy nem is tudta, van Szolnoknak ilyen elnevezésű része. A két idős ember már nem figyelt rá. Elkezdték járni szép kettesben a maguk kijelölte új bakancslistás utat. Mert a múltnak, az emlékezetnek is van bakancslistája.
– A nagyszüleim laktak ott, egy, a Véső utcából nyíló kis utcában – mesélte a férfi.
– Melyik utca volt az?
– A Katona utca.
– Katona utca?
– Ja, igaz! De hát még mindig erre jár a szám. Manapság Obsitos utcának nevezik.
– Most hogy mondja, nekem is rémlik a régi utcanév. Tényleg, a 90-es években átnevezték Obsitosra a Katonát.
– Hallott esetleg a jegyes képű Kovácsnéról?
– Akinek az alsó szája szélén az a hatalmas, lefittyenő anyajegy díszelgett?
– Az-az, pontosan!
– Közelünkben lakott és Pólával a némával is összefutottam gyakorta fiatalasszony koromban – fűzte tovább a szót az idősebb eladónő. – Ismerte?
– Hát hogyne! Csak az unokahúga értette a beszédét. A másik meg, aki a telep gyámolítására, odafigyelésére szorult, az Manci volt. Mármint nekem Manci néni.
– Őróla csak hallottam. Hogy minden arra járó idegen férfihoz hozzá akart menni.
– Ez bizony így volt. Pedig reggel meg délután fél négykor volt jövés-menés az utcákon a Járműjavító miatt. Egyébiránt nekem unoka-nagynénikém volt.
Egy lépésre tőlük volt néhány puff. Miután ülésként szolgált, letelepedtek rá. Mind a hárman. Mert a múlthoz le kell telepedni. Évtizedeket nem lehet csak úgy talpon végigjárni. Észre sem vették, hogy közben csatlakoztak még hozzájuk néhányan. Ezek szerint a tömegvonzás fizikai törvénye a meseszövésre is igaz lehet.
Elmélyült beszélgetés volt. Nem csoda, ha a fiatalabb eladónak eközben filozofikus gondolatai támadtak. – Hogy hányféle úton, hányféle listával is járhatnak az emberek. A legismertebb persze a világjáró bakancslista, de most ez az ősz hajú férfi lám elkalauzolta őket a lélek, a belső érzelmek útjaira, miként, kolléganőjével Barbarával meg már múlt idéző utakra kanyarodtak. Gondolataiból csak néha emelte felszínre magát. Akkor is csak rövid időre, szétnézni, nincs e rá szüksége valakinek a bolti térben. Aztán ismét a beszélgetők felé fordította figyelmét. Nem kellett nagyon kifelé tekintgetnie. Könyvesboltokba ritkán térnek be tolvaj népek.