Bakancslista
A stációkat csak lélekben járhattam végig, a valóság kegyelmét még nem kaptam meg.
Stációk
A Biblia és a Szentföld tizennégyet tud, de egy ember életében ennél sokkal több van.
Az első a születés misztériuma, az utolsó sóhaj pedig emberi mértékkel mért életünk lezáró fejezete. Mindenkinek van egy Via Dolorosája, csak nem tud róla. A valóságban nyolcszáz méter, de a megtett út és a közben eltelt idő ennél mélyebb és több.
A Golgota a mindennapjaink része, elesünk és felemelnek, talán megtörlik a homlokunkat, de a keresztet nem viszi senki helyettünk. Ítélünk és ítéltetünk. Hiába mondja a szent intelem – Ne ítélj mert megítéltetsz! – még átsuhanó gondolatként sem érzékeljünk.
Bizonygatjuk hogy nincs közünk egyetlen embertársunk bukásához sem, csak éppen azt felejtjük el, hogy hányszor hintettük el a gonosz szó magvát, ami később fájdalmas zuhanásokhoz vezetett.
A figyelmeztetés, hogy ne legyen közöd hamis tanúkhoz, mi mostuk a kezeinket, dehogy tennénk ilyet! Az ostorcsapásnál is jobban fáj, ha szavakkal bántjuk a másikat.
Hirtelen kimondott, meggondolatlan mondatok, örökké vérző sebként fájnak, amiket az idő sem tud begyógyítani. Mit szólnál ha a lelkedben rámutatnának és azt mondanák – Ott van a te fájdalmas utad, próbálj meg járni rajta! – Ecce homo! Ime az ember! Felnézel egy kis boltívre, ha figyelsz akkor még a hangot is hallod.
Csak a második stációnál járunk, de már most nehéz az út. Fehér a házfal, nincs rajtuk kereszt, és mégis fogy a levegő. Hozzáérek a kövekhez, érzem az erejüket – évezredek sóhaja fon körbe – és érzem hogy kell ez a jó amit átadnak nekem. Mintha azt mondanák: Szegény kis zarándok, mivégre jársz te erre? Nem akarok tovább menni, de tudom hogy még nincs vége, csak az utolsó stáció után rogyhatok a földre.
A harmadik stáció, itt roskadt össze először az emberfia. Bevillanó emlék, amikor a keresztem fájón belém mart. Egyik éjjel ördögi álomban vergődtem, nagybeteg férjem akart távozni, a földi gyötrelem már csak kínozta, és pihenni akart egy jól-rosszul leélt élet után. Majd vigyázok rád – mondta – miközben lassan távolodott tőlem. A fájdalom karmai belém martak, és csak annyit tudtam sikoltani hogy még maradnod kell. Ma sem tudom hogy van-e feloldozás, ha önző módonitt tartod aki menni akar.
Mit érezhetett Mária, amikor egyetlen fiát a kereszten látta? Az anya fájdalmát híres festők, szobrászok próbálták visszaadni. A szent kárpit kettéhasadt, vajon az emberi szív mennyit bír ki? Hol, és mikor mondja azt a megkínzott lélek hogy elég?
Drága öreg barátom, vajon merre jársz? A földi életed végén, eszedbe jutottam? Messze voltál, országhatárok és távolságok választottak el egymástól. Hallom a szavaidat, amikor elfelejtem a tanításaidat. Letérek a szűk ösvényről, hogy a széles úton járjak. Akkor és csak akkor újra itt vagy velem – vétkezek és hallgatok – mert minden szó amit ilyenkor újra hallok, tanít és vezet ahogyan egykor tetted. Csukd be a szemed ha imádkozol – mondtad – és csak később értettem meg hogy ezzel mit adtál nekem. A lélek békéjét, és a kegyelem csendjét.
A negyedik stációnál anya és fia találkozik. Újra megállok. A pillanat emlékké sűrűsödik, és én emlékezem.
Egy kedves házaspár egyetlen fia jut eszembe. A fiú tizennégy évig volt velük, de egy kegyetlen betegség elvitte tőlük. A halála olyan volt mint az élete. Tiszta, szeplőtelen és felejthetetlen. Azon a reggelen, amikor az orvos közölte a kétségbeesett szülőkkel, hogy minden visszafordíthatatlan, akkor az anya odament a fiához. A kezébe vette a kis kezet, és azt mondta neki. Kisfiam – ha úgy érzed hogy odaát boldogabb leszel, akkor mi elengedünk. A fiú néhány perc múlva elment. Vajon van-e boldogabb odaát? Mennyit ér egy anya szíve, amikor mérlegre kerül?
Csak azzal tudtam vigasztalni, hogy mindenkit várnak az ajtóban. Soha, senki sincs egyedül, mert valaki várja aki tovább vezeti azon az úton, ami nekünk halandóknak láthatatlan. Talán jobb is így. A kéz ami egykor talán simogatott, vigasztalt, ételt adott, most segít hogy félelem és rettegés nélkül lépjünk át. Azt mondod, hogy nem hiszed. Talán neked van igazad, de hagyd meg azoknak a hitet, akinek ez a vezérfonala az életében.
Összeroskadó életünk, és be nem gyógyuló sebeink, harcaink önmagunkkal és a világgal, megannyi állomás és mi még csak a negyedik stációnál járunk! Látod, hogy mennyi minden fér bele a nyolcszáz méterbe?
Szeretem a napfényt az arcomon, a mediterrán világ egyik csodája a mindig vakítóan szikrázó napfény, és ezt viszem magammal, amikor téli estéken fázósan húzódok a meleg felé. De vajon, ad-e elég meleget az emlék? Vagy csak hitegetem tétova szavakkal önmagam, és didergek mert a hitem és a köpenyem ezer darabra szakadt? Mond, van rájuk válasz?
Az ötödik stáció, ahol más viszi a keresztet. Azokra gondolok akik előttem éltek, az ő keresztjükből mennyi az enyém, és mennyi amit tőlük kaptam? Embersorsok, nagyszülein, dédszülein, és akiknek közvetlenül köszönhetem az életemet. Mindannyian egy leélt élet romjai után – a mi keresztünk mindig tele volt tövissel – ki-ki a maga módján távozott. Életerős jegenyenyefák voltak, nekem csak vézna ágaim vannak, és ezzel kell tovább mennem. Az első viharra letörnek, a legkisebb szélroham is megtépáz, soha nem lesznek erős gyökereim. Hol rontottam el?
A hatodik stációnál nem vár senki hogy megtörölje a homlokomat. Egy vizes kendő, vagy egy érintés hogy itt vagy velem. Mindig a magány és a keresés, hogy hol vagyok én ebben az egészben.
Töviskoszorú, a homlokán vércseppekkel lerogyó, megkínzott, keresztre feszített emberfia. A nyolcszáz méter túl soknak tűnik, a talpam alatt áramütésként érzek minden követ. Már talán nem is én vagyok, hanem egy szellemkép a múltból, aki önmagát jött keresni és egy idegent talált.
A hetedik stáció olyan, akár egy mágikus kör. A szűk utca bezár és fojtogat, a tömeg magával sodor, mindenki nyüzsög, a hangzavarban eltévesztem az irányt, kétségbeesetten keresem az előre vivő utat. Kétezer éve nem változik semmi, a zarándokok között vajon hányan élik meg a hitet, és mennyien mindezt csak a külvilággal hitetik el?
Szavak amiket akkor és ott megfogalmaztam, örök érvényűvé váltak amikor bizonytalanul állok a földön.
– Egy gyertya lángja is áhítatot vált ki belőlem.
– Tűz nélkül ne beszélj az örökkévalóval.
– Várd meg, amíg az áldozati füst felfelé száll.
– Ne lépj be a szent helyre, amíg nem vagy méltó rá.
– Már csak én emlékezem?
A nyolcadik stációnál sem vigasztal senki. Pedig annyira hiányzik egy hang, egy kinyújtott kéz, és mindaz akit soha nem fogok felejteni. Egykor megígérted drága öreg barátom, hogy együtt járjuk végig a fájdalmak útját. Az ígéret ebben az életben, csak egy lüktető seb marad a lelkemben. Itt mennél mellettem, szövetségünk és titkaink velünk együtt merülnek feledésbe, és bár tudom hogy így a jó, de mást mond a szív és mást akar az ész.
A pillanat megállítja az időt, mégis létezik egy másik világ? Párhuzamosan fut egymás mellett a két univerzum. Még is itt vagy öreg barátom?
Behunyom a szemem, ne zavarj külvilág! Ha te jöttél akkor szólj hozzám, ha csak a csalóka képzelet játszik velem, akkor ez egy kegyetlen játék. Most sebezhető, és védtelen vagyok. Az életem mindig két véglet között sodródott, áldás vagy átok, szeretet vagy elutasítás, fény vagy árnyék, soha nem a megnyugtató középút.
A kilencedik stáció, itt esik el harmadszor az emberfia, és nem tud tovább menni, mint ahogyan sokan idáig sem jutnak el. Hányszor bukunk el a cél előtt, és hányszor adjuk fel, mert nincs erőnk.
Huszonnyolc lépcsőfok, és eljutunk végre oda, ahová indultunk. A Szent Sír- bazilika két kapuja közül, az egyiket befalazták. Csak a másikon lehet bejutni, egy út van itt is.
A kozmosz örök törvénye, hogy csak egy irányba mehetünk, egy urat szolgálhatunk, és csak egy szívünk van. Látod, mindig az Egy mágikus hatalmához érkezünk. Látszólag nem bontható tovább, mert a középpont a centrum mindig egy pont, akár bennünk van, akár a végtelenben. Az egyetlen kis pont amely mozdulatlan – ahogyan a hurrikán szemében is nyugalom van, míg körülötte tombol az apokalipszis négy lovasa – de ha tágul a kör, egyre gyorsabban forognak a kis fénykarikák, egyre szédítőbb a tánc.
A tizedik stáció, ahol a ruháitól is megfosztják, kétezer év bűne ami megbocsáthatatlan. Elítélnek valakit, és az utolsó kegyeletet is megtagadják tőle. A szétszakadt ruha a földre hull, görög sorstragédiák idézik meg ezt a pillanatot, amikor a világ kifordul a sarkaiból, Káin utódai pedig őrült táncba kezdenek. Bár ruhátlanul születünk, de ez nem menti fel a hóhérokat.
A Golgota igazi lényege a mindent átölelő szeretet, amit nem tud bemocskolni semmi és senki. A harag helyett a megbocsátás, amit könnyen mondunk ki, de vajon így is gondoljuk?
Megbocsátunk-e az ellenünk vétkezőknek, mennyit értettünk meg ebből, amikor a mindennapi imánk alkalmával elmondjuk? Vagy kérdezzem úgy, hogy emlékszel még a szent szövegre, vagy elfeledtet ezt is?
A bosszú tüskéi visszafelé is sebet ejtenek, próbáld kimondani a szeretet tanításának egyik fontos elemét. “Nem haragszom, mert nem tudod hogy mit tettél.”
A boldogság perceit nem mérheted földi idővel, helyette simulj bele, lényegülj át a pillanatokba, ne gondolkodj, hanem éld át, és higgy abban hogy minden úgy történik, ahogyan az a te javadat szolgálja.
“Ha erőt kérsz, megpróbáltatást kapsz”.
Így leszel igazán erős, és lélekben hatalmasabb, olyan mint egy szivárvány ami ott lebeg az eső után.
A tizenegyedik stáció a keresztre feszítés. Hány és hány lélek élete törik darabokra, mert saját maguk bírái és elítéltjei egyszerre. Önmagamat viszem fel a Golgotára, önmagamat ítélem el, és nem tudom hogy hogyan oldozhatom fel. Az út végéhez közeledek, és mégis mintha még az elején lennék. Érzékcsalódás lenne? Mi minden történt velem, amit csak később fogok megérteni?
A zarándok utak mélysége nem abban rejlik, hogy elmondhassam, megtettem. Amit útközben tanultam, átéltem, megértettem, és talán átformált, és újjászületett lélekkel mehetek tovább. És a mindig visszatérő refrén, de vajon így van-e?
A tizenkettedik stáció, átlépés egy másik világba, amiről olvasunk, amit másoktól hallunk – hihető vagy hihetetlen történetek bizonysága – de megélni csak akkor tudjuk, ha nem jövünk vissza.
Az élet utáni élet, csak villanásokban érzékelhető, kegyelem, ha ez veled is megtörténik. Az odaát küszöbén innen még dönthetsz, de ha átléptél akkor számodra a matéria világa, csak egy lesz a sok, jól- rosszul megélt élet között.
A sejtjeink őrzik az emlékeket, ahogyan milliárd éve egy csillagrobbanás létrehozta a számtalan világok gyermekeit, úgy őrizzük mi is számtalan életünk emlékét, de vigyázz!Pandora szelencéjét csak akkor nyisd ki, ha készen állsz arra, hogy szembenézz a félelmeiddel, az elfojtott fájdalom képeivel, mindazzal amit jótékonyan kulcsra zár a tudatalatti.
Menj hogy visszatérj – hallottuk a bölcs intelmet, de mire kinyitottuk a szemünket – egy rideg világ karmai közé kerültünk, hiszen nincs a homlokunkra írva a sorsunk – és mégis őrizzük ezt a mondatot, mert nem merjük hinni hogy a halál után nincs élet. Kell a bizonyság, áltanítók sokasága áll ugrásra készen, álguruk hirdeti az egyetlen és örök igazságot. És te hol vagy mindebben?
A tizenharmadik stáció, amikor a keresztről leveszik a kiszenvedett testet. Hány és hány művészt ihletett meg ez a pillanat!Mindenki más színekkel próbálta megérteni, és visszaadni ennek a drámának az erejét, de vajon hánynak sikerült? Mit értettünk meg abból, hogy a halál egyben a feltámadás, egy új élet kezdetet. Egy körforgás részei vagyunk, mindig új szerepeket kapunk, régi ellenfelek új ruhában állnak előttünk, mert dolgunk van egymással. Tanítók, és tanítványok vagyunk egyszerre. Az idősíkok között a múlt emlékei keringenek, néha felvillan valami furcsa érzés, mintha már találkoztunk volna – de a következő pillanat már új élményeket hoz, és mi elfelejtünk emlékezni. Köszönet érte a hallhatatlan isteneknek!
A tizennegyedik stáció, amikor a sírba kerül a test. Az anyagi világ korlátai már nem számítanak, mindent itt hagytunk, a másik világ törvényei fontosak, pénz, hatalom, dicsőség a nagy ítélőbíró előtt csak porrá vált illúziók lesznek. A szív súlya, a gondolatok utórezgése számít, a tetteink amiket elkövettünk, vétkek formájában hullanak vissza ránk. A földön hagyott díszletek között új szereplők kelnek életre, és új dráma kezdődik. Nélkülünk.
A ruhatárban leadott földi jelmez nem átruházható. Ami anyag az romlandó és elporlad az idő malomkerekei között, ami örök és megölhetetlen az a lélek. Átutazók vagyunk, mindig a létezésünk okait keressük, szent emberek lábainál ülünk és áhítattal nézzük őket, mert most történik meg a csoda…….. És a csoda a legtöbb esetben elmarad, hitet és köpönyeget váltunk, mert valamelyik talán jó ránk. Itt létünk tanulságait rögtön elfelejtjük amikor átérünk a kapun, új szerepet és új színpadot kreálunk magunknak.
Mit vittél át, és mit fogsz hozni? Semmit abból amit itt hagytál, és a kezdet ugyanazt a forgatókönyvet vetíti elénk, megszületsz és ha rosszul sáfárkodtál, akkor bukott diák maradsz.
Mit is mondhatnák ami oldja a komor hangulatot, talán azt amit ilyenkor illik. Ha elindultál, akkor jó utat, ha úton vagy akkor szerencsés érkezést, és a kettő között próbáld meg jól csinálni. Hogy ez mennyire sikerül? Látod, ezt a nagy kérdést kell megválaszolnod, az út végén.