Elengedni, amibe kapaszkodunk, bátorság
Néha azt hisszük, hogy amihez makacsul ragaszkodunk, az csak jó lehet. Ez nem cél. Ez belülről fakad, gyakran megfoghatatlan és irracionális. Egyszerűen csak a boldogságunk forrásaként akarjuk.
Azt kérdezed utálom-e az életem?
Nem feltétlenül.
Csak úgy érzem már nem az enyém.
Már nem az, amit élni akarok.
Még vágy.
Túl ködös.
De én végre célt akarok adni neki.
Minden napom ugyanúgy zárul.
A fáradság évek óta rakódik bennem, amit már képtelenség kipihenni. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy minden így marad örökre. Talán nem is a
munkától akarok megszabadulni, hanem attól, akivé váltam miatta.
Csak bámulom a sziklán egyensúlyozó házra, mögötte a tóra, mely köré sűrű fenyves görbül.
Túl szép.
Gyanúsan, némán, mint a vihar előtti csend.
A vékony bőrkesztyűn át a fegyver hideg. Megbízható. Legalább valami ezen a világon, ami nem hazudik.
„Ez csak munka.”
„Az utolsó.”
Hányszor mondtam már ezt magamnak?
Hányszor hittem el.
Mégis itt vagyok.
A hűvös szél végigsöpör a víz felett, megrezegteti a fákat, belekap az őszi avarba. Hömpölyögve közelít, mint valami dühös fenevad. De az ereje csak annyi, hogy az arcomba csap, és kifújja a hajamat a megkövült ábrázatomból.
Mégis beleborzongok.
Nem azért mert félek.
Hanem attól, ami rám vár, ha ennek vége lesz.
– Ne legyél hülye, Jess! – a motyogásom idétlen ebben az idilli csendben – Ne most agyalj ezen…
A régi fa épület olyan, mintha nem is ide tartozna.
Mintha egy ócska díszlet lenne egy festői környezetben, melynek éleit a lenyugvó nap
narancssárgán húzza meg.
Semmi mozgás.
Semmi fény.
Semmi.
Ez nem nyugtat meg.
Ez kiborít.
Lassan indulok, minden lépést számolva, ahogy eddig. A testem teszi a dolgát, miközben a gondolataim között vészjelek villognak.
„Mi a francot keresek még itt?”
Egy rohadt pisztollyal a kezemben, mint egy megkeseredett negyvenes egy ostoba akciójelenetben. Csak itt nincs taps. Nincs hepiend.
Csak mély, sötét, fojtogató csend.
És egy utolsó név a listán.
Aztán vége.
Ebben akarok hinni. Hogy ennek itt és most vége lesz.
A vastag rönkhöz simulok. Hallgatózok.
A kezem soha nem remeg. Ez az egyetlen dolog, amikor lecsapni készülök. Közelebb húzódok, és akkor meglátom bent a halvány fényt, melyet csíkokra tör a megerepedt üveg.
És akkor belém hasít a gondolat.
Mi van, ha ez mégsem az utolsó meló?
Hanem az utolsó hibám.
Felnevetek. Halkan. Röviden.
„Kurva jó időzítés, Jess!”
Megszáradt faleveleket kavarognak a bokám körül, a hűvös szél sötétséget húz fölém.
A kilincs felé nyúlok.
Már majdnem lenyomom, amikor…
Egy vastag kar szorul a nyakamra. Azonnal, erősen, keményen ránt hátra. A levegő a torkomban akad, a testem ösztönből reagál. Soha nem gondolkodom, cselekszem. A hátammal a falnak taszítom, felnyög, de a szorítása nem enged. A másik keze a csuklómra fog, kicsavarja, pont annyira, hogy felordítsak.
„Bassza meg.”
Erős, túl erős.
A pulzusom felrobban a fülemben. A fegyver a kezemben, de rossz szögben. Nem tudok rendesen célozni. Ha meghúzom, lehet csak a falat találom el, vagy magamat.
„Picsába, Jess!”
„Te ennél jobb vagy!”
Szabadulni próbálok.
Már a túlélést hajt.
Ő meg csak tart.
Nem kapkod.
Nem siet.
Nem pánikol.
Tudja, nem megyek sehová.
Erősen ránt a mellkasához, a karjai bilincsbe fognak. Az arcomhoz simuló bőre meleg. A hangja élő, túl veszélyes, közvetlenül a fülem mellett szólal meg.
– Befejezted?!
A hangjától ledermedek.
„Hogy mehetett ez ennyire félre?”
Újra megfeszülök, dühből, dacból.
Ha most engedek, végem.
De valami más sem hagy nyugodni.
Egy kibaszott felismerés.
Rossz felén állok a fegyvernek.
Aztán hirtelen sötét lesz.
A szék kemény a hátamnak, a kötél a csuklómon ég, a fájdalom tompán lüktet a koponyámban. A fény szétfolyik a szobában, mintegy vöröses, beteges derengés a falakon. Azt mondják, ha az ember már nem vágyik semmire az élettől, akkor
onnantól kezdve halott. Valóban üres vagyok, de még kurvára élek. Még ha piszkosul gyötrelmes is az ébredés.
A világ lassan, centiről-centire jön vissza. Először a szagok. Fa, por, fémes íz, és benzinszag. Aztán a testem súlya, ami nem mozdul.
Egy árnyék indul felém.
Magas, egyenes tartás.
A pár napos borosta alatt az arca kőkemény öntudat.
A fegyvere halkan koppan az asztalon, nem csak a széket húzta magával, vele együtt a sűrű levegőt. Fordítva ül rá, velem szemben, pontosan egy karnyújtásnyira.
– Ha téged küldtek, akkor talán nem is engem akartak holtan…
„Menj a pokolba!”
A halántékom még sajog, de leszarom. A fejem hátrabillen, hogy fel tudjak nézni rá, de szememben lángoló megvetés könnyedén porlad szét a széles vállain.
– Ne becsülj ennyire alá!
A tekintete nem enged. Nem villan. Nem rebben. Olyan kiegyensúlyozottság árad belőle, amitől még idegesebb leszek. És bassza meg…valami más is mozdul bennem. Ez a férfi nem csak a legkeresettebb bérgyilkos.
– Meg akarsz halni? – kérdi üres közönnyel.
A szám megrezzen.
A kötél a csuklómon még szorosabb, a levegő túl kevés.
És a legrosszabb?
Nem tudom: szabadulni akarok vagy közelebb kerülni ahhoz a rideg nyugalomhoz, amit elképesztő magabiztossággal áraszt magából. Azt a fajtát, amit nem tanul az ember. Amit nem lehet megjátszani. Ami a sejtjeiből a bőröm alá szivárog és ott pusztít el. Lassan veszem a levegőt, próbálom visszanyerni az erőm, miközben a tekintete rajtam ég. A mellkasom lassan emelkedik, de a szívem őrült
vágtába kezd. Egy kibaszott várakozásban rekedtem, melyben a félelem, a vágy és a kontroll hiánya éberré tesz, és rá kell jönnöm, a határaim végéhez érkeztem.
Komolyan ez az utolsó perc?
Elveszik az erőm?
Más fog dönteni helyettem?
„Mondj már valamit, Jess!”
– Csak ülsz ott, vagy csinálsz is valamit!!
A szavaim szikraként pattognak közöttünk.
Nem könyörögtem.
Nem kiabáltam.
Csak kimondtam, és egy pillanatra elhittem, hogy megteszi.
A karja gyorsan mozdul felém. Az ujjai az állam köré zárulnak. Durván. Kérdés nélkül. A székkel együtt ránt közelebb. A fa élesen csikordul alattam. Utolsót
lélegzem, alattam az izmai betonkeményre feszülnek. A tekintete éles, egyetlen rossz mozdulat elég lenne, hogy átvágjon. Aztán enged, a hüvelykujja végigcsúszik a számon, elkeni a vért. Nem finoman. Nem gyengéden. Nyersen. Birtoklóan.
A légzésem akadozik, mégsem próbálok kiszabadulni.
– Most provokálsz, Jess?
„A kurva életbe.”
Bármennyire is tartom magam, nem hagy hidegen, amit kivált belőlem.
Valami torz mosolyféle villan át az arcomon.
– Megtaláltalak Soren…
A pillanatnyi elismerését gyorsan visszahúzza.
– Mert hagytam – forráz le – Azt hiszed bátor vagy, tele tervekkel?
A közelsége lebénít. Nagyot nyelek.
Egy biztosan volt.
Egy hely, ahol nincs következő célpont.
Egy élet, ahol nem kell minden zajra felébredni.
Ahol nem a halál tart életben.
És a legijesztőbb, hogy mindezt most az ő szemében tükröződik.
„Talán igaza van…”
– Számít ez még? – suttogom rekedten.
Az ujja lassan indul meg lefelé, követelve keresi az útját a nyakamon. Mintha joga lenne, hogy elvegyen tőlem mindent, és nekem ezt tűrnöm kell. Aztán a tarkómra fog, közelebb húz. Forró lehelete a bőrömet karcolja. Kesernyés illata elbódít. A szemem lecsukódik, és engedem, hogy hatása alá kerüljek. Mert olyan kibaszott jó érzés, beleengedni magam, nem irányítani, nem dönteni. Hagyni, hogy valaki fölém nőjön.
Vannak vágyak, amiért egyesek ölni képesek.
Azonban kevés van, amiért érdemes meghalni.
De ezért. Megérné.
– Nekem igen…
A köd feloszlik, a szemem rányílik.
– Mit számítok én neked?
A zavarodottságom láttám megrándul a szája.
– Tartozol.
A kezem ökölbe szorul.
– Nem tartozom semmivel!
– A pénz egyik felét te kaptad, a másikat én.
Nevetnem kell. Hitetlenül, ironikusan. És ő velem tart.
Mint két idióta.
– Én itt befejeztem! – fogy el a türelmem – Ez a pénz is bőven elég, hogy eltűnjek.
– Ezt csak együtt élhetjük túl!
Részéről vitának nincs helye.
Kiborít.
– Igen, Soren, igenis vannak terveim!
– A legjobb terved jelenleg én vagyok – egyenesedik fel, hangosan csapja vissza a széket a helyére.
Rám sem figyel.
Elrakja a fegyverét.
– Mégis mit akarsz tőlem?!
– Két hulla van a kocsimban. Válassz! Vagy ők vagy én!
Döbbenten nézek a sarokban kiborított kannákra, majd vissza rá.
– Te ezt előre kitervelted… – alig találom a hangomat.
– Erre nincs időm, Jess! – kap a karom alá, és kirángat a házból, alig bírom tartani vele a lépést.
Egy rohadt bábuként kezel.
– Mi a francért nem öltél meg? – szakítom ki magam a kocsija mellett – Én gondolkodás nélkül megtettem volna!
– Naiv vagy, ha azt hiszed sikerül!
Elborít a vörös köd. Nem számít rá, hogy megrúgom, és közben a kötél is meglazul a csuklómon. Mielőtt ököllel esnék neki, visszagyűr a kasznira.
– Neked nem szabadságra van szükséged, hanem valakire, akire kordában tart.
– Naiv vagy, ha azt hiszed ez sikerül! – nézek farkasszemet a háborgó tengerrel.
– Ne kezd olyan csatába, amit nem nyerhetsz meg, Jess! A kiutat én jelentem.
A válla, a nyaka, az állkapcsa egyetlen pillanatra sem mozdul el. Nem szorít, inkább rögzít. A szeme nem kérdez. Nem kételkedik. Nincs benne káosz. Nincs benne zaj. Csak kőkemény figyelmeztetés.
Addig néz, míg fel nem fogom.
Amibe eddig kapaszkodtam, már semmi.
– Bassza meg… – zihálom halkan.
A levegő lassan áramlik a tüdőmbe.
A testem már nem feszül.
Nem küzdök…először nem küzdök.
Ellene.
Magam ellen.
A kontroll ellen, amit most én átadok át.
Néha tényleg az a legjobb, ha engedjük, hogy zuhanjunk. Mert az igazi hatalom nem a markunkban van, hanem abban, hogy már nem félünk attól, ami kicsúszhat belőle.
Már tudom – nem a szabadság hiányzik. Hanem az, hogy ne kelljen mindig erősnek lennem. És elfogadni, ami ezután jön, nem csupán bátorság, megkönnyebbülés is, mint elengedni az utolsó követ a sodró víz alatt.