Amikor Laura éppen betöltötte a harminchárom évet, a szülinapi tortára meredve hiányérzete támadt, amiért még nem írt bakancslistát. Még csak a fejében sem létezett ilyesmi. Nem mintha vágyak nélkül élt volna, csak eddig halogatta a dolgot. Majd ha lesz ideje és elég bátorsága. Amikor majd egy szürke hétfői napon, a villamos ablakán túli világot lesve, amikor a város ugyanúgy hömpölyög, mint máskor, megteszi ezt is… bíz’ Isten!
Lefekvés előtt mégiscsak leült a konyhaasztalhoz. Régi naplóját forgatta. A lámpa fehér fénye árnyékot vetett a kezében himbálózó tolláról a papírlapra. Sokáig kifejezéstelen tekintettel, gondolataiba mélyedve figyelte az elhomályosodott naplót. Végül cirkalmas betűkkel felírta a címet: Bakancslistám
Az első betű sokáig váratott magára. Nevetségesnek találta az egészet, mintha gyerekes játékot űzne csupán. De aztán mégis belefogott:
Először is, meg kéne tanulni zongorázni. Elmosolyodott. Kislányként szülei nógatták érte, ők nagyon szerették volna, ám szerinte semmi érzéke nem volt hozzá. Azóta már másként látja, talán nem feltétlenül az érzék a legfontosabb. Egykoron, amikor abbahagyta a tanulást, tanára említette: „A kezek sokáig emlékeznek arra, amit a szív akar és a lélek takar.”
Másodszor, régi vágya volt elutazni a tengerhez… egyedül, szeretett férje nélkül. Nem félt, hogy nem lesz senki, akihez szóljon, nem lesz kivel megosztani a benyomásait. Csak leülne partra, és nézné a morajló hullámokat, mely hite szerint a magányosságot hamar szabadsággá alakítja.
Az a fránya írás lett a harmadik Laura leltárában. Rengeteg dolog lüktetett az agyában, az életében tapasztaltak párosítva a fantáziájával, ám csak halogatta a betűvetést, nem érzett magában elég kompetenciát, tehetséget, holott minden kezdet nehéz, állt össze a közhely a fejében. Kifogás akadt bőven: fáradtság, múzsahiány, ötletmentesség, rossz időpont. Tudta, az első novella bizonyára tökéletlen lenne, de legalább büszkén magának tudhatja majd. Sok régóta elfojtott hatás várta a billentyűk puha koppanását.
Az anyjával való kibékülés lett a következő a listán, egyben a legnehezebb. Évek óta nem beszéltek egymással, a köszönésen kívül alig váltottak szót. Előzményként sok apró sértés, lelki fájdalom, kimondatlan és titkolt mondatok rétegződtek egymásra. A mama távolabb lakott, ezért elsőként telefonálni fog neki, mégsem tarthat ez a gyötrelmes állapot örökké. Tisztában volt vele, nem fog megoldódni a probléma azonnal. De beszélni kell. Először csak óvatosan, aztán egyre bizalmasabban, nyíltabban. Laura már korábban rájött, hogy az egymás iránti veszedelmes indulat mögött csakis félelem lehetett – mindkettejük fejében.
Az ötödik pont sokáig kipipálatlanul tévelygett az elképzeléseiben, megfeneklett valahol az agyféltekék lebenyeinek peremén. Kicsit félénk lévén, szeretett volna kipróbálni valami olyasmit, amit eddig sosem mert volna, amitől félt, ha bevallotta, ha nem.
A lány mindaddig hitte, már teljesítette is ezt a feladatot, mígnem egyszer Dóra barátnője az ellenkezőjéről meg nem győzte. Hiszen sokszor utazott egyedül, többször vezetett a pesti veszélyes forgatagban, felvállalt olykor számára bizony lehetetlennek tetsző feladatot, mint például elnyerni a vágyott férfi szerelmét. De érezte, ez egyik sem az, amitől igazán meghátrált volna. Nemrégiben hatalmas kihívás volt túlélni a gyászt is.
– Mit akartál te gyerekként? – kérdezte Dóra egyszer a parkban sétálva.
– Hintázni akartam… tán még akarok is.
– Hintázni???
– Gyerekkoromban nehezen tanultam bele, most pedig mások idegein teszem – nevetett Laura.
– Hinta-palinta?
– Az olyan, mint maga az életünk, folyton le-fel lengünk, alig akad nyugalmas szakasz, alul és fent vagyunk. Megállítanánk az időt, ezért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni az elmúlásba, abba hogy lehetetlen reprodukálni az átélt pillanatot.
Most egyből ráébredt a megoldásra: felidézett egy korábbi estét, amikor hazafelé ballagtak férjével. Hangos zsivaj állította meg őket, egy kis klub ajtaján ismerős muzsika szűrődött ki. A bejáratnál kiragasztott reklámtábla tudatta: „Karaoke est, a fellépés kurta, de ingyenes.” Laura emlékezett, szíve mennyivel gyorsabban is vert utána. Mert mindig is rettegett attól, hogy mások előtt szerepeljen. Nem volt egy színészalkat. Még a gondolattól is irtózott, hogy közönség elé álljon akár szavalni, akár énekelni, bénítólag hatott rá az eshetőség. Most viszont ezt találta ki, ez lesz az igazi bátorságpróba a listáján. Elképzelte amint izzadt kézzel szorongatja a biztonságot semmiképp sem adó retiküljét, mielőtt ő lépne fel a villódzó fények pásztázta közönség kíváncsi, ámde bármelyik pillanatban megvetővé változó tekintete előtt. Elhatározta, ha veszi a bátorságot az éneklésre, nem foglakozik majd a publikummal, csak a történet marad, és az érzés, hogy biztosan őszinte lesz az az amatőr előadás, a mondandója. A taps vagy a füttyszó csupán bónusz lehet, nem végső ítélet.
Laura becsukta a naplót, és az ablakhoz lépett. A város ugyanúgy zsongott, mint ezelőtt, de bensőjében megváltozott valami. Azon tépelődött, mennyire terhes egy ember életének értékét felbecsülni. Sokan a hitben látják ezt, mások a szeretetben, és akadnak olyanok is, akik egész életükben nem lelik az élet értelmét. Hogy én? A régi egyiptomiaknak volt egy megfontolandó aforizmájuk a halálról: „Mikor a lelkünk a mennyek kapujába ér, az istenek két kérdést tesznek fel neki, a válaszon múlik, hogy bebocsátást nyernek-e: Tehát, leltél-e örömöt az életben, illetve vittél-e örömöt mások életébe?”
Laura mielőtt lefeküdt volna, a bakancslista végére még odafirkantott valamit:
„Nem az számít, hogy mindezt megcsináljam, hanem hogy elkezdjem.”
