Tavaszi nap arany virágokat szór a völgyben megbújó kicsiny falucskára. Arany palástban pózol a büszke templom tornya, arany szoknyában mosolyog a kis erdőszéli kastély megannyi ablaka. Arany fényben ragyog a falu minden háza.
Édes reményeket suttog ez a tavaszi álom. Két fiatal most indul el a közös útján. Egymás kezét szorítva, egymás szívét, lelkét simogatva, olyanok ők, mint a négylevelű lóhere, nehéz rátalálni, de végül is szerencsét hoz.
Mindnyájan utazók vagyunk a Föld bolygón, az Élet színpadán. Akkor tudunk igazán fellélegezni, megnyugodni, ha találunk egy társat. Igen, egy társat, aki ismeri a szívünk dallamát, észreveszi lelkünk, testünk minden rezdülését. Aki látja majd könnyeinket már akkor, amikor még szemünkben meg sem csillant.
Vera és Vili, kéz a kézben indul el a közös útjukon. De vajon a szép templomi esküvő után hol ünnepeljék meg e szép eseményt. Hol? Hol? Hát a falu erdőszéli kastélyában. Vera barátnője vállalja, hogy a kastély nagy termét szépen előkészíti, feldíszíti az ifjú pár és a vendégsereg tiszteletére. Ez ugyanis a környék legtágasabb helye, legmegfelelőbb egy lakodalomra, egy táncmulatságra. Előkerülnek színes lufik, tarka krepp-papír díszek. Jaj, csak az a bökkenő, hogy a falon egy hatalmas festmény található, amely nem éppen alkalomhoz illő. Egy kegyetlen, ádáz, vad vihart ábrázol szürke, fekete színekkel. Nem illik össze a vigadó násznép és a halálosan nagy félelmet, rettegést ábrázoló kép. A cikázó villámok nyilai szinte belénk döfnek. Olyan nagy a kép, hogy betakarja az egyik egész oldalfalat. Bonyolult lenne a levétele. Rózsaszín lepedőkkel letakarja hát Katica a képet, majd színes virágokat tűz fel az anyagra.
– Egész jól sikerült! – állapítja meg kellő büszkeséggel a leány.
Eljött a nagy pillanat. Odakinn a természet májusi hárfája zeng boldogan. Idebenn a kastélyban, szól a víg zene, táncolnak, mulatnak a vendégek önfeledten. Jól érzik magukat. A főhelyen ül az ifjú pár, háttérben igazi tavaszi virágos rét. Nem látja senki sem a képet, mely a Vihar címet kapta. Nem látják a vihart, így nem is gondol rá egy lélek sem. Igen, az ember könnyen esik abba a tévedésbe, hogy eltakarja szeme elől a vihart, eltakarja, mert nem akarja látni a borzalmakat, eltakarja, mert jól akarja magát érezni. Hát igen, könnyebben érezzük magunkat, ha nem gondolunk a viharra. Életünk egén pedig nemcsak az aranyló nap trónol, ott vannak bizony a fekete fellegek, melyek sokszor foltot ejtenek a napon. Cikáznak a villámok, jönnek a gondok, problémák. A virágok illata is oly hamar tovaillan, elszáll a szélben. A rózsaszín virágos álom mögött ott bujkál a tomboló vihar.
