A keserűség már gyülekezik odafent. Látja, ahogyan egyre jobban terjeszkedik. Mintha minden egyes lépésével közelebb kerülne hozzá, olyannyira, hogy végül teljesen bekebelezze, csakúgy, mint az a borotvaként hasító penge, ami már szétáradt egész lényében.
Lassú léptei imbolyognak. Már egy ideje elvesztette minden stabilitását. Meg-meginogva egyensúlyozik egy vékony kötélen, melyet láthatatlan kezek manipulálnak. Nem néz már előre. Nem néz már sehova. Nem lát már semmit, csak annak a keskeny kötélnek a rezdüléseit maga előtt, és tekintete akaratlanul is egyre jobban lejjebb vándorol. Lefelé a mélybe. Oda, ahol már a semmi is sokkal több a semminél. Ahol a sötét is árnyalatokkal sötétebb. És ez ott lent, ez mind egyre jobban csábítja őt magához.
A szeget tokjáig szívta, majd egy laza mozdulattal elhajította ott, ahol legelső pillanatképét maga előtt látta. A nagy platán törzse, alatta az öreg deszkapad. A felülete megkopott, csakúgy, mint saját maga, de egykor még vele együtt élénkpirosan tündökölt. Viszont mára már a pad is elvesztette stabilitását. A szeg koppant a platánon, majd izzó parazsait elszórva lehullott.
Zörgő tüdeje váladéka éles késként szurkál a torkában, amire az inger ösztöne dominál. Ezernyi szeg hangosan ordít kifelé belőle, és erre már az odafent gyülekező sötét keserűség is válaszol. Szikrázva zúg keresztül fölötte, mire ő felemeli semmilyen tekintetét, és figyeli az odafent meginduló háborgást. Mintha csak nemtetszését fejezné ki, és mintha ez pontosan neki szólna. Igen. Figyeli őt. Követi. De vajon miért?
Léptei továbbindulnak a gondolataival együtt. Emlékek ösvényein ballag. Minden egyes lépése a múlt egy fakuló képét vetíti számára. Tűnődik rajta, hogy vajon ő saját maga mikor fog teljesen kifakulni? Vajon mennyi idő kell ehhez? Mennyi idő alatt fogja őt teljesen lezabálni ez a métely? Mennyit fog érezni ebből? A háborgás fent ismét felszólal, válaszol neki, ezután fénye elvakítja; a fénykép elkészül. Megáll, felnéz rá. A sötét háborgás gomolyog fölötte. Szeretné megnézni azt a fotót. Már csak amiatt is, hogy láthassa azt, amivé vált az elmúlt hatvan percben. Véleményezni akarja, hogy mennyi minden változott azalatt a rövid idő alatt, amióta pecsétet kapott a sorsára. Viszont odafent a háborgás másként vélekedik. Kezei lenyúlnak, hátulról meglökik őt. Erőtől duzzadó érintése indulásra kényszeríti. Először ellenkezik, nem akar menni, de aztán mégis elindul. Léptei felgyorsulnak, kivezetik a múlt fakójából, egyenesen a háborgó kesergés által kijelölt ösvényre.
Egy újabb szeg izzik fel. Mélyre hatol, vár, amíg mérge munkáját végzi, majd ugyanott, ahol jött, távozik. A kényszer ismét diadalt arat, mire kísérője hevesen reagál.
– Elég volt abból! – morogja neki dühösen.
Ő megáll. Fölötte sebesen cikáznak a háborgás dühödt fényszikrái. Mindegyik csak neki szól.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezi. – Hagyj engem békében megszűnni.
De a háborgás nem hagyja őt. Nem fogadja el az ellenkezést. Tovább löki, erővel kényszeríti előre. Szinte már húzza magával, és ő nem tud neki ellenállni. Szegét kikapja tőle, messze hajítja, és csak viszi magával tovább, egészen előre, fel a magaslatokba. Egyre gyorsabban löki, erősebben húzza. Fölötte immár folyamatosan cikáznak a fények, társaként kísérik, és a háborgás már szüntelenül beszél hozzá. Hol csendesebben, hol hangosabban, hol elnyújtva, hol élesen, hol mélyen. Már tudja, hogy ez mind csakis neki szól. Tudja, hogy akar tőle valamit, csak azt nem tudja még, hogy mit.
Egyszer csak megállítja őt. A cikázó fények egy adott ponton megtörnek, és alattuk parányi fénygömbök tündökölnek. A lelkek tengere megelevenedik előtte. Kisebbek, nagyobbak, halványak, élénkek. Ragyognak, egytől egyig. Csak áll és nézi ezeket a parányi életeket. Döbbenten mered rájuk, észreveszi a belőlük áramló pozitivitást, melyek lassan párolognak a fülledt levegőbe. Furcsa jelenlét keríti hatalmába. Kínja tompulni látszik, és a negatív energiái a fülledtségbe áramlanak. Észre sem veszi, hogy társa közben elveszi tőle szegeit. Csak áll ott, és a ragyogás hatalma teljesen magába szívja egész létezését.
Az első csepp a vállára hullik. A második a fejére. A harmadik, negyedik, ötödik, sokadik már mindenére. Egyre intenzívebben érkeznek a tisztulás cseppjei, mire a háborgás ismét hozzászól. Mély dallama áthatol bőrén, csontjáig hatol, majd szikrái ismét a parányi fények felé sietnek.
Csak áll ott és néz. Csak áll ott és végül meglátja. Felemeli fejét, és lecsukott szemekkel enged társának. Megértette. Nehezen, de felfogta végül, hogy mit akar tőle. A töményen lehulló tisztulás hűvös érintése kopog rajta, mégis lágyan simogatja, és nem elégszik meg ennyivel. Mélyebbre megy. Párafelhő öleli körbe, a megtisztulás harmata. Testével együtt átmossa egész lényét, és érzi, hogy fokozatosan újjáépíti benne a pozitív energiákat. A szikrák pókként szövik keresztül a sötét égboltot, melyet szüntelen mély harsona kísér, és ő tudja, hogy társa most megtapsolja őt.
Érzi, hogy ismét felragyog, és megérti, hogy még nincs vége. A szegek mellette hevernek. Kisebb tengerben fürödve vesztesként mállanak széjjel. Odalép hozzájuk, majd egy határozott mozdulattal mind egy szálig eltapossa őket. Akárcsak a lelkét bitorló reménytelenségét. Küzdenie kell! Harcolni fog! Nem adja fel!
– Köszönöm! – mondja felemelt fővel társának, aki segítő karjaival meglengeti, és fényes, izzó szikráival megmutatja számára az utat.
Elindul. A szegeket, amik egész idáig elkísérték, megfertőzték elméjét, és végül testét is, maga mögött hagyja. Ellenállt nekik. Nem sikerült legyőzniük, bármennyire is akarták. Magabiztos léptei oda vezetik vissza, ahol nemrég halálra ítélték, de immár készen áll felvenni a harcot a testébe fészkelő rosszindulattal. Megértette, hogy mindig van remény. Minden nap van miért felkelni. Sosincs késő harcolni. A szikrák mögötte lesújtanak, porrá változtatják a koporsószegek maradványát, és ő felemelt fővel lépdel előre.
*