Hétágra sütött a nap. Mi, gyerekek vidáman futkorásztunk az udvaron.
Fogócskáztunk.
Kutyánk, a szürke Buksi, ott futkosott körülöttünk. Élvezte a nyüzsgést, a játékot.
Aztán hirtelen elsötétedett az ég, nagy, tömör gomolyfelhők úsztak át a fejünk fölött. A tyúkok riadoztak, a fecskék izgatottan cikáztak odafönt.
Megdörrent az ég, Buksi befutott a kis házába. Ugyan a morajlás még messziről jött, de a látóhatár peremén már megjelent egy gyorsan lefutó fénycsóva. Villámlott.
Édesanyánk beparancsolt bennünket, tudta, hogy félek a vihartól.
Gyorsan befutottunk a házba, és becsuktuk a konyhaajtót is. Szokás szerint a konyhában ültünk le beszélgetni. Én a bejárati ajtó melletti székre telepedtem, fejemet a falnak támasztva kémleltem az eget az egyetlen kis konyhaablakon keresztül. Anyukám harapnivalót is előkeresett, maradék kakaós süteményt vasárnapról.
Jó étvággyal falatoztunk, amikor egy nagyot villámlott, és szinte azonnal dörrent is egy hatalmasat, majd halkabb morajlás is hallatszott.
– Valahova a közelbe csaphatott be a villám- mondta édesanyám.
De én semmit nem hallottam ebből a megjegyzésből. A vastag vályogfal megremegett a csattanáskor, és én úgy éreztem, hogy rajtam futott keresztül ez a remegés.
-A villám!- gondoltam, amint elhagyta a talpamat a fura érzés.
Azt hittem, meghaltam.
Fölálltam, és kinyújtott kézzel édesanyámhoz léptem. Amikor megérintettem őt, rájöttem, hogy nem történt semmi baj.
Hangos, kétségbeesett sírásba kezdtem. Alig tudtak megvigasztalni. Az eső elcsendesedése után nem sokkal már vidáman tapostuk a meleg sarat az udvaron, szedegettük az esővel lepotyogott ,piros foltos kisbékákat, akiket „tűzbékának” hívtunk.
Ma már nem félek a vihartól, de azért fenntartással fogadom a nyári, gyors és hangos záporokat, zivatarokat. Igyekszem zárt térbe menni, ha látom a közeledtét. Minden elektromos berendezést áramtalanítok.
Csak akkor nyugszom meg, amikor elvonul a zivatar.
