Megfigyelted már, hogyan kezdődik a vihar? Hirtelen minden elcsendesedik, mintha minden élő és holt visszatartaná a lélegzetét és csak figyelne. A levegő megáll, a várakozás elektromosságával töltődik, vibrál a csend. Ő nem figyelte. Észre sem vette. Dolga volt, számtalan teendője aznapra, és csak arra koncentrált, minél hamarabb elvégezze azokat. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, mondogatta gyakran magában, főleg olyankor, amikor fáradtan látott neki az előtte tornyosuló feladatoknak.
Reggel korán kelt, felöltözött, elindult az uszodába, mert szűk öt hét volt hátra a Révfülöp és Balatonboglár közötti verseny, a Balaton átúszásáig. A rajthoz szeretett felkészülten állni. A szokottnál egyhangúbb, szürkébb vasárnap reggelre ébredt, de ez nem tántorította el. A hétvégi gyér forgalom kedvezett neki, hamar odaért az uszodához, könnyen talált parkolóhelyet, alig néhány autó előzte meg. A szomorkás idő a strandolókat elriasztotta, gondolta magában, de még a koca úszókat is, és ez neki kedvezett. Volt rá esély, hogy ma is egyedül birtokolhat egy egész sávot. Megvette a jegyét, átöltözött és úgy döntött, az idő elég meleg ahhoz, hogy a kültéri medencébe merüljön. Jobban szeretett a kék ég alatt úszni, főleg, amikor hét ágra sütött a nap. Olyankor ragyogó fénysugarakkal szórta tele a medencét az Isten, mintha maga is játszani szeretne benne. Úszott, minden harmadik kartempóra emelte csak ki a fejét, éppen csak annyi időre, amíg levegőt vett, ahogy megtanulta általános iskola második osztályában, amikor az osztállyal edzésre járt. Ügyesen siklott a vízben, egy levegővel képes volt átúszni a harminchárom méteres medencét akkoriban. Nagy jövőt jósoltak neki, de ő hamar befejezte a vízi pályafutását, mert minduntalan befolyt úszó szemüvegébe a víz, csípte a klór a szemét, a haját fiúsra kellett volna vágatni, az edző gyakran megbüntette a csoportot a rossz viselkedésért, és eltiltotta őket a játéktól. El kellett telnie jó néhány évnek, mire húszas éveiben újra visszatért a vízbe, egy-egy nyári Balaton-átúszás erejéig. Most is itt szelte a habokat, kétezer métert tervezett aznapra.
Fényjáték és nap nem volt ezen a reggelen, helyette egyre titokzatosabb, sötétebb lett, dühös, gomolygó felhők feketén és gyorsan vágtáztak át az égen. Az ég kékje a magasba menekült, haragos felhők futottak a helyére. A színek szürkébe váltottak, zord és rideg kőhalommá váltak körben az épületek, megérkezett a szél, zúgtak, ropogtak a fák, de ő ezt már nem hallotta, csak számolta a csapásokat, ütemesen vette a levegőt, kimérten tempózott a lábával, még hat hossz van hátra, még öt… Mire észbe kapott, elfogytak mellőle az úszók, ő tempózott egyedül a medencében. Csodálkozva emelte ki fejét a vízből és kémlelt körbe. Az eső kövér cseppekben pattant szét a testén. Ekkor egy villám cikázott át valahol a Duna fölött. Ennek fele sem tréfa, gondolta, de még ott volt a maradék négy hossz. Csak nem hagyja félbe a felkészülést, amikor csupán négy hossz van hátra, és mi az a négy hossz. Gyorsan felmérte a helyzetét. Körülötte épületek, rajtuk kémények, valószínűleg nem a medencébe fog belecsapni a villám. Határozott. Visszadugta fejét a vízbe, és amilyen gyorsan csak bírta, húzta a karját, tempózott a lábával. Amikor az utolsó hossz végén megérintette a világoskék csempét, borzongás futott rajta végig. A zápor már csattogott az úszósapkáján, kimászott a partra, orrában a klór szagát felváltotta a villámlásé, a halál hidege végigcsúszott a testén. Magához ragadta csuromvizes, eső áztatta törölközőjét és befutott az épület biztonságot nyújtó falai közé. Hatalmas dördüléssel zengett az ég, amikor az ajtó becsapódott mögötte.
Reggel fél tízkor nézett legközelebb a nappalijában függő órára, és jólesően nyugtázta, mennyi mindenen túl van már: a vasalás kész, a távot leúszta, és még előtte az egész nap, nem úszott el.