Napok óta szakadatlanul esett. Az ég mintha megfeledkezett volna arról, hogyan kell kiderülni, és szürke, nehéz felhői egyre csak ontották a vizet a földre. A patakok kiléptek medrükből, a folyók megvadultak, s az áradat lassan mindent magával ragadott. A természet fuldokolt a ránehezedő víztömeg alatt; a mezők eltűntek a zavaros hullámokban, a virágok lehajtott fejjel tűrték a rájuk zúduló esőt, míg végül elmerültek benne.
A szél egyre dühödtebben tombolt. Hatalmas erejével fák ágait törte le, recsegve-ropogva tépte szét a lombkoronákat, mintha csak játékszerei lennének. Az eső ostorként csapott végig a tájon, a mennydörgés pedig úgy visszhangzott, mintha maga az ég is ketté akarna szakadni.
Az ár nem válogatott. Elmosta az ember munkáját: kerteket, kerítéseket, házakat döntött romba, és ahol előtte rend és élet volt, ott csak sár, törmelék és csend maradt utána. A kár ott maradt az emberek szívében és keze nyomán is.
Mégis, amikor a felhők végül továbbvonultak, az ember újra nekilátott. Falakat emelt, földet ásott, vetett, épített. Mert tudta, hogy az élet csak így mehet tovább: újrakezdéssel. Addig dolgozott, remélt és tervezett, míg valahol a távolban újra meg nem dördült az ég, jelezve, hogy egyszer ismét eljön a vihar.
