Valószínűleg fogalmad sincs arról mekkora vihart vagy képes kavarni bennem. Hogy is lenne, mikor néha még én magam sem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, talán tudnálak szeretni. Igen csak talán. Vagy… az is lehet, hogy már szeretlek. De ezt sose vallanám be. Tudod miért nem? Mert tanultam a hibáimból és ezek a hibák akkorák voltak, hogy bolond az az ember, aki mégegyszer elkövetné. Nem egy apró megbicsaklás, hanem súlyos hibák, amik következtében hidakat robbantottam fel és esélyem sincs többé újra építeni és átjutni a túlpartra. De talán nem is gond, kellett ez a robbanás ahhoz, hogy tudjam, hogyan ne csináljam.
De akkor mit tehetnék? Ülök csendben, elrejtem az érzéseimet és próbálok úgy tenni, mintha nem kedvelnélek. Néha nem is kedvellek, sőt elég gyakran. Általában olyankor, amikor viharfelhőket hozol magaddal és a hangulatoddal befolyásolod az én hangulatomat. Ehhez pedig elég egyetlen egy perc is. Vicces, mert azt vettem észre, hogy ez az érzés kölcsönös. Talán. Vagy ezt is csak bebeszélem magamnak. Mint, ahogy oly sok mindent a robbanás előtt.
Többé már nem hibázok, többé már nem nyitom ki a szívemet, hogy újra és újra kést döfjenek belém. Mert te nagy valószínűséggel pontosan ezt tennéd. Rámnéznél, talán használnál, aztán tovább is állnál, amint feljött a nap. Ne mond azt, hogy tévedek. Tudom, hogy így lenne. Vagy még így se, mert valójában te rám se nézel. Ezért próbálok én se rád nézni.
A napokban lépéseket tettem annak érdekében, hogy elzárjam az érzelmeimet a lelkem egy olyan sötét zugába, ahonnan esélyük sincs kiszökni. Nem jártam sikerrel. Az érzelmeim kuszák és zabolátlanok, mindig ők irányítottak engem és most is követelik, hogy megéljem. Minden boldogságát, minden fájdalmát ennek a valaminek, amit nem merek szerelemnek nevezni. Mert egyszerűen nem lehet az. A szerelem minden csak nem ilyen. Persze tudom tündérmesében reménykedni reménytelen, pláne veled. De a szerelem akkor sem ilyen.
Ha ez szerelem lenne azt tudnám, azt érezném minden porcikámban még akkor is, ha nem viszonzott. De én nem érzem mindig. Néha igen, néha egyáltalán nem és olyankor mindig visszamenekülök a robbanás helyszínére. Mert ott minden biztonságos és ismerős. A törmelékek között már nem érhet bántódás, mert már egyszer megtörtek, visszatérni pedig nem fognak a bűntett helyszínére. Jobb esetben.
Szóval innen a törmelékek közül szoktalak figyelni és néha sikerül kibillentened és tégláról tégláról felépíteni azt, ami összedőlt. A barátaim azt mondták attól félnek, hogy csak egy pótlék vagy. Talán igazuk van. Azt is mondták szerintük sikerül újra kinyitnom a szívem, aztán újra elkövetni ugyanazt a hibát, amit a robbanáskor. Teljes mértékben igazat adok nekik. Tudom, hogy ez lenne, ha hagynám, hogy uralkodjon felettem. De egyelőre tartom magam. Miattad. Miattam. Kettőnk miatt.
