– Hát ezt nem hiszem el, most még egy nyári zápor is. Szerintem ez a mai napom már elmenne valami zs kategóriás hollywood-i filmben is.
– Ha most még beléd csapna a villám a biciklin ülve, na úgy lenne zs kategóriás.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol…Most komolyan, ne röhögj már, inkább álljunk meg, ott a posta teraszán várjuk meg még elvonul.
– Mondjuk nekem már a bugyim is vizes, akár haza is tekerhetnénk.
Itt már nekem is folyt a könnyem a nevetéstől. Timinek megint igaza van. Mindig igaza van. Olyan furcsa az élet, annyi minden miatt panaszkodok állandóan, aztán jön egy ilyen nő, mint Ő, egy-két dolgot mesél az életéről, és elszégyellem magam, hogy nekem nincs is okom panaszra. Ilyenkor őszintén elgondolkozom, hogy nem az angyalok küldték-e az utamba tanítási célzattal. Bár Ő maga is egy angyal, tele olyan energiával, ami másokat is feltölt és felderít. Mindenki találkozott már ezzel a típusú emberrel, aki ott van, és annyira ott van és annyira sugárzik, hogy egyszerűen átragad az emberre. Egyszer csak észreveszünk dolgokat, amiket eddig nem láttunk.
Mint én most az esőt. Fogalmam sincs, mikor álltam meg utoljára és gyönyörködtem a szakadó esőben. Pedig tényleg nagyon szép. Hatalmas cseppekben, mint ha dézsából öntenék, és szabályosan visszapattan az aszfaltról. Pedig úgy fúj a szél, hogy olyan mintha vízszintesen esne. Na így lett csurom vizes még Timi bugyija is.
Talán ez most a legjobbkor jött. Hátha ez a viharos szél és ez a rengeteg eső ebben a néhány percben magával viszi az én gondjaimat is, mint egy szép mesében. Kiskoromban a nagymamám azt mondta, hogy azért van vihar, mert néha a természetnek is ki kell tombolnia magát. És most én is ki szeretném, csak nem tudom hogyan kell. Bár az elsődleges problémám a mikor. Alig élek már így is. Mióta kettecskén maradtunk a lányommal látástól vakulásig dolgozom, mert egy fizetésből nem lehet fizetni a lakást, a megélhetést, gyereket nevelni és még sorolhatnánk.
– Mire jutottál? Elvállalod a munkát? – zökkentett ki Timi, szerintem látta rajtam, hogy kezdek elmerülni az önsajnálatban, van szeme az ilyesmihez is.
El kellene, mert kell a pénz. Nem azért, mert nagyravágyó vagyok, hanem mert éppen csak hogy kijövünk. De ha ezt is elvállalom, akkor már csak havonta két szabad vasárnapom marad. Fáradt vagyok és több időt szeretnék a lányommal. Ez így nem élet. És nem igazságos. És dühítő.
Hihetetlen dühös vagyok. Úgy alapjában véve az életre. És irigy, borzasztóan irigy másokra. Nem csak én vagyok az egyetlen egyedülálló anya az ismeretségi körömben, és nem csak az én lányom apja csődöltetett be egy vállalkozást, majd hagyta el az országot, hogy véletlenül se kelljen gyerektartást fizetnie. De nekik, mintha könnyebb lenne. Nekik segítenek a szülők és a testvéreik, nemcsak anyagilag, vigyáznak a gyerekre, amíg dolgoznak és támogatják őket. Lelkileg, hogy minden rendben lesz.
De én nagyon egyedül vagyok ebben. Illetve a kislányommal. Nem kérhetek segítséget a szüleimtől és a testvéreimtől, mert szerintük el sem kellett volna válnom. Minden jó volt úgy, ahogy volt, csak én nem bírok magammal. Túl sokat akarok. Nem volt nekem jó a jó, meg a többi ilyen közhelyes hülyeség. A szüleimnek amúgy már rég el kellett volna válnia, sőt, össze sem kellett volna házasodniuk, csak ugye, a gyerekek érdekében együtt maradunk…hát ez igazán remek ötlet volt, de ez most nem számít. Az számít, hogy én mást szántam a lányomnak. És eltelt másfél év, és jelenleg annyit értem el, hogy halálra dolgozom magam, állandóan agyalok pénzen, az utolsó 300 forintot is be kell osztanom és alig látom a kislányom.
Itt van előttem a pillanat, amikor beköltöztünk ketten az üres panelba. A lakás bútorozatlan volt, és én kb két szatyor ruhát hoztam el magammal, valamint a kislányom ruháit és játékait. Hála az égnek volt az egyik szobában egy ágy és egy szekrénysor, a konyhában pedig a beépített konyhaszekrény, asztal két székkel és a hűtő. Ennyi volt a berendezés. Emlékszem, hogy a citromsárga és a világoszöld falak annyira hidegnek tűntek. Abszolút nem volt vidám hangulata így a lakásnak, de iszonyú boldog voltam. És szabad. Annyira szabadnak éreztem magam, csodálatos érzés volt. Nagyon gyorsan elpakoltam azt a néhány holmit, álltam a lányom szobájában, ami történetesen a játékait leszámítva teljesen üres volt, és elégedett voltam az életemmel. Arra gondoltam, hogy most valami új jön, építhetek egy sokkal jobb világot és meg teremthetek mindent….de menet közben ez az érzés eltűnt. Annyira próbálkozom, tényleg iszonyú keményen, mert jól akarom csinálni, jó anyuka akarok lenni, de az összes próbálkozásomat leveri az élet.
És most még dühösebb vagyok, mint pár perce. Megfájdult a fejem, lehet, hogy most hordok ki lábon egy agyvérzést. Ami majd csak a boncolásomból derül ki, mert bár bőrig áztam, de ha átöltöztem, megyek a harmadállásomba takarítani még 3 órát. Nagyon morbid a humorom, amikor elönt ez a tehetetlen düh. Most még mérgesebb vagyok, de most már magamra.
Elindulok haza Timi, különben nem érek be időre dolgozni, még át is kell öltöznöm, azt hittem hamarabb eláll.
Én megvárom itt a végét, nagyon szépen zuhog, és megnyugtató. Jó munkát!
De szép a mosolya, furcsán hangzik, de olyan bátorító. Annak ellenére, hogy nincs egyetlen foga sem, mert egy betegség miatt mindet kihúzták és bátortalanul mosolyog, mégis mennyi erő van benne.
Tényleg van valami megnyugtató ebben a zuhogó esőben. Ahogy tekerek a biciklin ülve, és folyamatosan oldalba kapja a 40 kilómat a szél, de mégis…valahogy, mintha jólesne, ahogy tombol, mintha segítene nekem….
Egyre nehezebben tekerek, mintha egyre nagyobb lenne a szél. Nagyon kell kapaszkodnom a bicikli kormányába, hogy ne boruljak fel, de élvezem, hogy talpon tudok maradni. Élvezem?! Mik nem járnak a fejemben? Talán tényleg túl fáradt vagyok.
A hideg eső és a hideg szél kesztyű nélkül biciklin nem épp a legjobb kombináció, szerintem hozzáfagyott a kezem a kormányhoz. De még akkor is tekerek. Nem adom fel, mindjárt otthon vagyok. Aztán hamar elmegyek dolgozni, majd elsietek a városi napközibe a kislányomért, és este 7-re otthon is leszünk. Csinálunk együtt megint főtt tojást. Imádom ahogy meglepődik, amikor megpucoljuk, és kemény, nem folyik. És újabban mindig ugyanazt mondja, amikor elcsodálkozik valamin- “Váó”-és kikerekedik hozzá a nagy barna szeme, és úgy csillog, mint két gyémánt. Imádok vele lenni, minden pillanatot.
Hazaértem, átöltöztem és most folytatás következik, úgyhogy még kell pár óra, mire újra megölelhetem. De már csak pár óra, és újra itthon leszünk, együtt.
Az eső is elállt és úgy látom a szél is alább hagyott. Még mindig üres a lakás, de ahogy most besüt a fény az ablakon, és megvilágítja a citromsárga és világoszöld falat, most valahogy nem tűnik hidegnek. Sőt kimondottan vidámnak látom, még így üresen is. Ha túl leszünk ezen az időszakon, és marad egy kis plusz pénzünk, szerintem ugyanilyen színű bútorokat fogok venni. Vagy fehéret és lefestem, ezt majd még meglátom, de szeretném ezt a hangulatot megőrizni, hogy a kislányomat ilyen vidámság vegye körbe.
Most már muszáj indulnom, de ha hazaérünk, főzés közben elmesélem neki, hogy milyen volt biciklizni a viharban, és hogy milyen szorosan kellett fognom a kormányt, de kemény voltam és nem adtam fel. Az Ő anyukája kemény, és nem adja fel soha, a viharban sem.