Hodos Éva: Eső után szivárvány
Odafent az égbolt szemfájdítóan lüktetett. Túl kék volt, és túl üres is, mintha minden bárányfelhő beszaladt volna a firmamentumi(1) akolba. Valami készülődött. A faluszéli kertekben munkálkodók sietősen kapkodták össze holmijukat, és szaporán szedve lábukat hazafelé igyekeztek, mielőtt a nyári zápor nyakukba szakad. István összehúzott szemmel, sűrűn tekingetett az ég aljára, az ott megjelenő, és feléjük kúszó, sötét felhőre. A tengerit ekézte, felesége, Juli a borsót kapálta.
– Igyekeznünk kéne – vetette szavait foghegyről, amint a fehér pöndöl elbillegett mellette –, még elázunk! – Nyakába dobva a kötőfék, kezével az eke szarvát tartotta, csupán fejével intett előre. Juli is az égre lesett, ő is fél szemmel. A másikkal a borsót ügyelte, hogy a gyönge növényt a kapa élével ki ne vágja.
– Hol van még az? – rántott egyet a vállán –. Mire ideér már otthon leszünk!
– Ne bolondozz, asszony! – szállt Juli után a férfi hangja.
A szél föltámadt, száraz szamárkórókat görgetett a szikes földön.
– Menjen haza, majd megyek maga után! – kiáltott hátra Juli. Nem szívesen hagyta volna félbe a dolgát, meg aztán… nem szeretett anyósáéknál lakni. Otthon! Sajátjuk még nincs, és hogy mikor lesz azt csak a jó Isten tudná megmondani! Nagyot sóhajtott. Kicsi István szüleinél a ház, kicsi a szoba is, egymás hegyén hátán élnek. Összebújni sincs kedve, pedig egy éve volt az esküvőjük, és a kíváncsiabbja már azt kérdi: hát gyerek, mikor lesz? Hová szülje, a nyakukra?! Anyósától mást sem hall, bezzeg ők tízen voltak testvérek, oszt’ csak fölnőttek valahogy az egy szoba-konyhában. Egyik így feküdt az ágyban, a másik amúgy, lábtól… Majd ő megmutatja, nem úgy van az! Ő mást akar a gyerekinek! Jó sort, iskolát, mindent. Ha beleszakad is, nekik jobb kell, hogy legyen! Hol van az megírva, aki paraszttól születik, parasztként éljen maga is? Eh! Verejtékező homlokát törölte. Szeszélyes az idei tavasz! Néhány hete még azt hitték sosem ér véget a tél, aztán amint elvetették a magvakat, minden mintha megbolondult volna, szalad kifelé a földből. Látástól vakulásig dolgoznak, versenyezve az idővel. A földek, a kert, a háztartás… nincs egyetlen pillanatnyi megállása sem, de, kint még mindig jobban érzi magát, mint odabe’, a házban. Jól kipucsított a nap, ez bizony zivatart jelez, és ha a szabadban kapja az embert a ménkű hamar oda talál ütni. De, már döntött, konokul, mint mindig. Még ez a kicsi van, no, ezt itt nem hagyom! Fejét fölvetve fordult az utolsó sor vetésre. Neki ugyan ne mondják odabe’, hogy ezért a darabkáért még egyszer ki kell jönni a határba! Holnap egyébként is nagymosás van betervezve. Anyósa egyre kevesebbet bír, és lassan ő veszi át a háziasszonyi teendőket. Talán ezért sem iparkodik István önálló otthont teremteni, látja szülei egészségének romlását. Ha hazamegy, hát hazamegy, pufogott magában, látva, a férfi a lovat fogja a kocsi elé és ül föl bakra… Még az állatot is jobban félti, mint őt. Sebaj! Majd hazafut, nem vénasszony!
Húzta a kapát, és már szaladt a soron, mindhiába. A zivatar gyorsabb volt nála, ott lihegett a feje felett. Az ég az utolsó kapahúzással egy időben óriásit robajlott, és mintha dézsából öntenék megeredt az áldás. Julis haja, ruhája pillanatok alatt átázott. Mire a csőszkunyhóba beesett mindenét csavarni lehetett. Ha a pöndölt lehúzza magáról ott állhat anyaszült mezítelenül, a kunyhóban semmi nem volt, amivel elfedhette volna a testét. Vizes ruhában pedig nem maradhat, ötlött hirtelen eszébe, hiszen hajlamos a meghűlésre. Gyerekkora óta van ez így, és asszonyként hiába erősödött meg, ez nem változott nála. Erről a munka hevében egészen megfeledkezett. Szeme a sarokba behordott friss szénára esett. István gyűjtötte, és hordott be belőle néhány villányit, talán ha elhúzódik a munka, és idekint alszik, legyen hová ledőlnie. Nem sokáig gondolkodott a dolgon, a vizes göncöt ledobta, fölakasztotta egy kiálló ágvégre, majd a szénahalomba fúrta magát. Odakint dörgött, villámlott, ám ez nem zavarta, az esőillattól, és a fáradtságtól álomba merült.
– Az ördög vigyen minden asszonyt! – pufogott István, mialatt beállt az udvarba. – Hát ezeknek muszáj mindig mást csinálniuk, mint amit az emberfia mond? Miért kell folyton azt hinniük, csak nekik lehet igazuk?
A lovat bevezette be az istállóba, már a helyére is kötötte, ám az esze még mindig Julin járt. Hová tűnt az a szerény, csöndes lány, akinek megismerte? Igaz, olyan nagyszájú némber mellett, mint a mostohaanyja volt, nemigen jutott szóhoz a szülői háznál. Sokat is betegeskedett gyerekkorában, és visszahúzódó lett, félénk. Ezért tetszett meg neki, mert rendesen meg kellett érte dógozni! – mosolyodott el az emlékre. Jó asszony lett belőle, ügyes. Túl erős is akaratilag, erősebb, mint azt az alkata után a józan ész engedné. Az első télen olyan beteg lett, azt hitte, négy hónapnyi házasság után megözvegyül. Meghűlt, pedig csupán annyira szaladt ki reggel egy pöndöllben, hogy a tyúkoknak odaszórja a szemet az udvaron. Most meg itt ez a nagy eső, vajon mit csinálhat? – lesett kifelé az istállóból. – Csak van annyi esze, hogy beszaladt a csőszkunyhóba? Haza nem ért, azt észrevettem vóna…
Az istálló falán egy viharkabát lógott. Nagy, ronda jószág volt, apja annak idején a vásárlásánál nem egy generációra gondolhatott vele, túléli az még a következő száz évet is, húzta el a száját, majd döntött. Lekapta a falról a kabátot, beleugrott a gumicsizmába, hóna alá csapta Mura porkócát, és fejét a vállai közé rántva kilépett az esőbe. Mire a falu végi kertekhez ért a zápor – amilyen gyorsan jött – olyan hirtelen abba is maradt, néhány esőcsepp pötyögött még a nyomán. Az ég alját széles szivárvány fonta díszbe.
Belépett a kunyhóba. A szénahalomból kikandikáló asszonyfejet megpillantva szája mosolyra húzódott. Szép volt Juli. Az álom kisimította a két szemöldök közötti konok ráncot, arca mindkét oldalán egy-egy piros rózsa virított. Dévaj gondolata támadt. Ledobta magáról a kabátot, lerúgta a csizmát, és odafeküdt asszonya mellé.
– Mit, hogy… – ijedt fel álmából Juli.
– Eljöttem, hogy megmelegítselek – súgta István asszonya fülébe –, mielőtt a csősz tenné. Ha a sötétbe ide heveredne, még összekeverhetnél vele.
Juli felkacagott:
– Aztán, ha ide is tévedne, gondolja nem ismerném meg, hogy idegen?
– Hát… – húzta a szavat István – a sötétben, így mondják minden tehén egyforma, de a bikák közt is akad némi különbség.
– Ugyan mi? – nevetett Juli, és karjaival átfonta a férfi nyakát.
Csak a csillagos éjszaka tudná elmesélni, hogy mi történt ezek után a csőszkunyhóban. Annyi bizonyos, hogy kilenc hónappal később István a bábáért rohant. A gyerek már az új házban született meg, de azért a csőszkunyhó is ott áll még a faluszéli kiskertek mentén, ha netán szükség lenne rá … esős időben..
(1)A firmamentum szó jelentése: égbolt vagy mennybolt. Eredetileg latin eredetű szó, ami a „firmus” (szilárd, erős) szóból származik, és az ókori elképzelésre utal, miszerint az ég egy szilárd gömbhéjakból álló szerkezet. Tehát a firmamentum a látható égboltot, a mennyezetet jelenti, amely fölöttünk terül el. (Wik.)