A vihar nem mindig az, aminek látszik. Van, hogy néha több, mint az elemek féktelen tombolása: a lüktető, haragos, fekete felhők mélyén ilyenkor egy ősi, időtlen égi entitás ébred, amely képes rést hasítani a valóság szövetén, és kaput nyitni két világ között. Nem ismerjük még azt a dimenziót, ahol életre kel, és ahonnan olykor ránk zúdul – mai tudásunk még túlságosan földhözragadt ahhoz, hogy magyarázatot adjon rá. Ám léteznek viharok, amelyek nem pusztán rombolni jönnek, hanem hogy elektromos feszültséggel töltsék meg a vágyakat, és időről időre átjárót nyissanak a holtaknak a misztikus odaátról…
JEFF BOLTON A HELYI FÜGGETLEN LAP, az Oakhaven Gazette szerkesztőjeként és tudósítójaként élte az életét. Harminckét éves, alkotói elmével megáldott, nyakas, öntörvényű ember volt, aki olyannak tűnt, mint egy megfeszített rugó: magas, sportos alakja, örökké ráncos homloka és éles, mindent fürkésző tekintete tekintélyt parancsolt, és távolságot is tartott. Betegesen érdekelték a világban zajló események – talán éppen azért, mert a saját élete a kisvárosi rutin fogságában telt. Telefonja állandóan a keze ügyében volt, és már-már rögeszmésen pörgette annak képernyőjét, friss hírek után kutatva. Oakhaven, ez a mindösszesen 471 lakosú poros nebraskai kisváros, ahol Jeff és Rebecca élt, nem szolgált sok újdonsággal. Itt az időt nem az órák, hanem az eladásra termelt bársonyostölgy-csemeték gyors növekedése, a beért makkok begyűjtése és a vasárnapi istentiszteletek mérték. Jeff számára a városka maga volt a lassú halál, ezért menekült mániákusan a digitális világ lüktetésébe.
Még az egyetemen ismerkedtek meg Rebeccával, szerelem volt az első látásra; úgy passzoltak egymáshoz, mint a fogaskerekek. Jeffet a szíve vitte el egy forró, átlagos szerda délutánon, és annak rendje és módja szerint helyezték örök nyugalomba a helyi temetőben, a vén tölgyek árnyékában.
A temetés után négy nappal, egy viharos nyáréjen távoli, különös, lilás derengés szűrődött át a sötét fellegeken, majd hirtelen valami egészen szokatlanba csapott át. Az égbolt nem csupán elsötétült, hanem mintha súlyos teherként nehezedett volna a házra. Aztán lecsapott a vihar – minden átmenet nélkül, egyetlen robbanásszerű csapással. A veszettül tomboló szél sikoltva tépte a spalettákat, az eget ropogva cikázó, lila villámok hasogatták. Az eső pedig olyan erővel dobolt a tetőn, minthogyha kavicsokkal szórták volna. Abban a néhány percben még a fizika törvényei is meghasonlottak: a lámpák bizonytalanul hunyorogtak, a levegő megtelt elektromos feszültséggel, a hajszálak égnek álltak, az órák mutatói pedig megkergülten pörögtek visszafelé.
Aztán a vihar, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ült. Csak a fojtogató pára és a néma sötét maradt utána.
Rebecca a hálószobában rezzent össze a lenti kaparászásra. Felült az ágyon, és visszatartott lélegzettel hallgatózott. Talán képzelődött, meglehet, hogy csak a szél. Szíve a torkában lüktetett. Nem, nem a szél volt az, hanem módszeres, nehézkes motoszkálás a hallban. Lecsusszant az ágyról, magára kapta köntösét, és ujjai az éjjeliszekrény mélyén tartott revolver hideg fémére siklottak. Ő világéletében a rend és a józan ész embere volt; harmincas, csinos nő, akiből az a fajta fiatalos vonzerő áradt, ami nem akar bizonyítani semmit, egyszerűen csak létezik. Visszafogott eleganciájával és mindig rendezett, kontyba fogott hajával tűnt ki a kisváros lakói közül. Könyvtárosként dolgozott, szerette a csendet és a katalogizált valóságot, ahol mindennek megvolt a maga helye. Jeff nyugtalan természete mellett ő volt a horgony, a türelmes társ, aki éppúgy elviselte a vacsoraasztalnál vagy a könyvbemutatókon villogó kijelzőt, mint ahogy a szerelmes együttléteket követő meghitt pillanatokban is megértést tanúsított. De most a rend felborult.
Óvatosan, minden lépcsőfokot centinként kimérve osont lefelé a sötét lépcsőházban. Egyszerre eluralkodott rajta a félelem, s megfosztotta minden önbizalmától. A térde úgy remegett, mint régen, még szűzlányként, élete első bugyilehúzós randiján. Megijedt, milyen szaporán ver a szíve, milyen gyorsan sziszeg a levegő összeszorított fogai között; érezte, ahogy a hideg verejték végigcsurog a gerincén. A félautomata Mini-GLOCK 43X markolatát satuként szorítva ujjpercei elfehéredtek, Rebecca már nem az özvegy feleség volt, hanem egy rémült préda a saját otthonában.
A nappali ablakainak lazára húzott s megcincált spalettáin beszűrődő halvány holdfényben egy alak körvonalai rajzolódtak ki a komód előtt.
Kitapogatta a villanykapcsolót, és rátenyerelt.
– Kezeket fel! – suttogta rekedten, de amikor az alak megfordult a hangja elcsuklott, és megdelejezve bámul előre.
Jeff volt az. Vagy legalábbis az, ami maradt belőle. Az öltönye, amiben eltemették, sárosan csüngött aszott testén. A vonásai eltorzultak, a hús rászikkadt a koponyájára, ajkai fonnyadtan beestek, s valamiféle kín és gyönyör vonaglott rajtuk. Hajdanvolt napbarnította bőre pedig a csiszolt márványsírok fehérségét idézte, mintha egy régi, rosszul előhívott fekete-fehér fényképről lépett volna elő. Fekete szemüregében mélyen megbúvó szemei lázasan égtek valami furcsa belső tűztől. Csontos kezében ott szorongatta azt a hajlítható kijelzős fekete Apple okostelefont, amelyet Rebecca a temetés óta kegyeletből a komódon őrizgetett.
– Hiányzik… a telefon… nincsenek hírek… odalent… – mormogta, hangja úgy szólt, mint a száraz levelek zizegése.
Rebecca arcából kifutott a vér, szíve egy pillanatra kihagyott, és ahogy lélegzete elakadt, szédülés fogta el. A világ elsötétült, és miközben tehetetlenül zuhant az eszméletlenségbe, a kezéből kicsúszó pisztoly halk puffanással ért földet, apró karcolást hagyva a sötét, fényesre suvikszolt diófapadlón.
Mikor magához tért, a ház üres volt. Jeff eltűnt, és vele együtt a telefon is. Rebecca napokig sokkos állapotban lebegett, próbálta meggyőzni magát, hogy csak a gyász okozta hallucináció volt az egész. De nagyon is jól emlékezett a napsugaraktól pillanatokra megcsillanó koporsó látványára, ahogy ereszkedett alá a homokos sírgödörbe, ott azon a fájdalmas délelőtti napon, amikor hűsítő júliusi szél süvített az alacsony hegyek felől. Egyre azt hajtogatta magában: ez lehetetlen, nem lehet, hiszen Jeff halott.
Két nap telt el kínzó bizonytalanságban. A második nap estéjén, miután minden ablakot bezárt, a függönyök mögül leste az eget, mint aki a végítéletet várja. Ijedten rezzent össze, mikor telefonja rezegve megcsörrent az éjjeliszekrényen. A kijelzőn Jeff neve jelent meg.
– Jeff? – lehelte a mikrofonba hitetlenkedve, és olyan forróság öntötte el, hogy meg kellett kapaszkodnia a kalapos állólámpa nikkelezett szárában.
– Igen… én vagyok, Rebecca… – hallatszott a távoli, recsegő hang.
– Milyen… milyen a halál után? – kérdezte a nő sírva, miközben a rémület hideg karmai szorongatták a mellkasát.
– Nem túl mozgalmas – jött a válasz odaátról. – Olyan végtelennek tűnő… nincs idő, nincsenek arcok, csak a némaság, ami lassanként felfalja az embert. Úgy kószálok itt a sűrűn szitáló fekete ködben, mint egy eltévedt vándor. Teljes a süket csend, teljes a nyugalom… Senki nem beszél senkivel. A magány itt nem az egyedüllét… hanem az információhiány. Senki nem tudja, mi történik a világban. És a telefonom… lemerülőben van… már csak egy százalékon áll. Ha kikapcsol, félek, végleg elnyel a sötétség. Kérlek… sürgősen hozd ki a töltőt a sírhoz… ott felejtettem az íróasztalom felső fiókjában. De sietned kell, Rebecca… Nemsokára frissítik a rendszert. Kérlek, siess! Siess! Ahogy csak tudsz! Érzem, hogy a sötét felhők újra gyülekeznek…
A vonal megszakadt. Rebecca újból az ablakhoz lépett. Odakint a teljes szélcsendben a horizonton ismét felvillant egy természetellenes lila villám. És akkor megértette: a vihar nemcsak kapu volt Jeffnek, hanem az egyetlen erő, amibe belekapaszkodhatott, az egyetlen, ami összekötötte a két világot. A villámok elektromos kisülései táplálták a halott eszközöket és a halott lelkeket is. De Jeffnek nemcsak a telefonja merült le. A hangja a végén már nem kért, hanem követelt – egy olyan éhséggel, ami már nemcsak a hírekre, hanem a halálával megszűnt régi életre is vágyott.
És ahogy az első hatalmas dörrenés megrázta a házat, Rebecca látta, hogy a kertkapu magától kinyílik. Elsápadt. Jeff nem várta meg a töltőt a temetőben. Visszajött érte… és ezúttal aligha csak a töltőért.
Az éjjeliszekrényhez lépett, és miközben a pisztolyért nyúlt szipogva fojtotta vissza a könnyeit. A lapos kis fegyver megnyugtatóan vigasztaló volt, mint valami régi barát. Leült az ágy szélére, és szomorkás mosollyal vette tudomásul, hogy frissen mosott, hosszú haja mókásan meredezett szerteszét a mindent betöltő elektromosságtól. Kint a szél vadul száguldozott, fent a tetőn szakadatlanul kopogott az eső. Majd hirtelen csend lett. Tisztán hallotta, ahogy a nappaliban egy fiókot kihúztak, majd betoltak. Aztán mintegy varázsütésre fénybe borult a lépcsőház. Rebecca a hálószoba nyitott ajtajára szegezte a tekintetét. Odalent Jeff lassan csoszogva elindult felfelé a lépcsőn. És már túl is jutott a fordulón.
A szag méterekkel előtte járt.
A rothadó emberi hús émelyítő bűze és a nyirkos, iszapos föld fojtogató szaga összekeveredve kúszott be a hálóba. Rebecca öklendezve kibiztosította a fegyvert, és felállt.
– Tíz darab 9 mm-es Parabellum lőszer a tárban, egy pedig a csőben… ennyinek elégnek kell lennie – suttogta maga elé.
És amikor Jeff apró, fehér férgektől hemzsegő teste megjelent az ajtóban, felemelte a pisztolyt, és egy pillanatig sem habozva meghúzta a ravaszt – egyszer, kétszer, háromszor, négyszer –, és csak húzta, csak húzta, amíg már csak a fém száraz kattanása válaszolt a csendben…