Vihar a Montmartre utcáján
A délután mindig ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik délután a Montmartre-ban: a macskakövek felett finom por kavargott. A léptek ütemesen kopogtak az elhasznált köveken, a kávézók teraszán a csészék apró koccanással válaszoltak egymásnak. Zoé immár lassan ötven éve – Így menne az idő!- sóhajtott halkan, és könnyed léptekkel tartott hazafelé a Rue Lepic meredek ívén. De a mai délután megszokott közönye helyett, furcsa vibrálás kezdődött a levegőben. Zoé életében egymást követték a viharok – Ó Párizs, te időtlen romantikus hölgy – de mára mindegyik emlékké szelidült.
A szél először csak játékosna cibálta a kabátját, majd hirtelen mintha valaki feltekerte volna a hangerőt, végigsöpört az álmos utcán. A madarak egy pillanatra elhallgattak, az utcai zaj kizökkent a megszokott rimusából, és átváltott egy közelgő vihar előszelévé. A felhők szürkésfekete színnel zárultak össze a Sacré-Coeur felett, és a fények elhomályosultak mintha valaki lekpacsolta volna a villanyt.
Zoé megállt. A levegő megtelt elektromossággal, a hűvös szél esőszagot sodort felé. Az első esőcseppek még bátortalanul hullottak, majd egy erőteljes fortissimoval rázendítettek és áradássá változtatták az utcát. A szél, az eső és a hirtelen megváltozott világ, egy régi képet exponált az emlékeiben. Egy régi és eltemetett érzés villant fel a szívében, már túl sok idő telt el, és most mégis helyet kért a képzeletbeli képernyőn.
A vihart már nem állította meg semmi, a szél végigzúgott a házak között, egy láthatatlan karmester vezényelte az égiháborút. A villámok fényében tükörként csillantak a macskakövek, és az idő kizuhant a tengelyéből, Zoé pedig a jelen helyett a múlt egy megkopott fényképén találta magát.
Húszéves volt, és itt ezen a helyen, egy gyönyörű délutánon történt minden. A fiú- Marc volt a neve – a vihar hozta el őt is. Egy kávézó teraszán ültek, amikor az ég kinyitotta a csatornáit és ők nevetve futottak a ponyva alá. Marc – Istenem, még mindig látom az arcát! – futotta el Zoé szemét a könny. A szél játékosan cibálta a lány haját, Marc szemében pedig ott csillogott a világmindenség összes ígérete. A pillanat lezárta körülöttük a világot, mit számított az eső, a hideg és az elázott világ!
A rázúduló szerelem olyan volt mint a hirtelen kitört vihar. Egyszerre volt hideg és forró, félelmetes és gyönyörű. A szíve hangosabban dobogott mint a kinti égzengés, és minden villámlásban ott volt a felismerés. Ez az az érzés amit mindenki egy életen át keres, de vajon hány találják meg?
A múlt egy pillanat alatt eltűnt, mert egy hatalmas dördülés szétzúzta az álomképet. Zoé összerándult a durva és érzéketlen vihar hangjától, ami akkor nem számított, most felerősítte a veszteség fájdalmát. Minden ugyanilyen volt akkor is, de az elmúlt évtizedek eltüntették az illúzió utolsó bástyáját is.
A Rue Lepic egyik kaualjába húzódott és hagyta hogy a múlt visszatérjen és ő újra átélje azokat a pillanatokat. Milyen volt a fiú mosolya? Hogyan nézett rá amikor azt ígérte, hogy minden örökre így marad. Hát nem maradt! A nedves kabátok illata, amikor végig futottak a Montmartre-i lépcsőkön. A lopott csókok amiket eltakart, az eső és a fekete ég jótékony homálya. Milyen más tud lenni minden, ha már csak egyedül emlékezünk! Zoé nézte a vigasztalanul hulló esőt. Akkor nem érezte a hideget, most fázósan húzta össze magán a kabátot.
Ahogyan alábbhagyott az eső, a kép lassan elhalványult és ő újra ott állt a jelen képkockáiban. Az eső átváltott, és lassan szemerkélő cseppek lettek a viharból. A macskakövek felett vékony gőz szállt fel, a levegő kitisztult és az utolsó esőcseppek után az ég is újra kék színben ragyogott. A Sacré-Coeur kupolája újból fényben úszott.
Zoé lassan hazafelé indult. De érezte hogy valami megváltozott benne. A múlt már nem tér vissza – Vajon hol lehet most Marc? – de ő egy pillanatnyi kegyelemként most visszakapta. A vihar látszólag elmosta a várost, dühös és rezignált embereket hagyva maga mögött. Zoé most értette meg, hogy vannak az életben olyan pillanatok, amik akkor is velünk maradnak ha az élet más forgatókönyvet tartogat. Igen, van ami nem teljesülhet, mert még nem voltunk rá készek. Talán elrontottuk volna, és most a kegyelem helyett a fájdalom képei zuhannának ránk.
Ahogyan a nap sugarai áttörték a sötét felhők barikádját, Zoé szemében már ott volt az ajándék feletti öröm, ami most már örökre vele marad. Tudta hogy a viharok nemcsak rombolni tudnak, hanem ha kell akkor emlékeztetni, és megtanítanak elengedni könnyek nélkül.