Szélvihar
Annyira elegem volt a bezártságból, hogy annak ellenére elmentem a parkba sétálni, pedig láttam, hogy az ablak előtti tujákat ívben meghajlította a szél. Akkor eszméltem rá, mekkora ostobaságot művelek, amikor egy combvastagságú ág nagyjából két méterre elzúgott mellettem és hangos puffanással csapódott a talajba. A döbbenettől, hogy ez lehetséges, a megkönnyebbüléstől, hogy nem talált el, megálltam. Most jutott el az agyamig a vihar süvítése, a fák nyögése, a letöredező ágak recsegése. A park kijáratától nem lehettem volna messzebb. Óvatosabban, némi félelemmel mértem fel a terepet, ahol el kellett jönnöm, hogy kijussak a parkból. Igyekeztem haza a biztos védelembe.
Szélvihar volt. Igazi pusztító természeti jelenség. Derékban eltört fiatalabb fák, gyökerük egy részével az égre meredő vastag törzsű öreg tölgyek mutatták másnap és még napokon keresztül a tombolását. A sétautakon a szélvihar erejét szemléltető törött törzsekből emelt barikádokat kerülgettünk, vagy nem is mentünk arra. Utána? Ahogy eltakarították a romokat, tisztává, beláthatókká váltak az utak. Újak és régiek egyaránt.
Egy ilyen szélvihar félelemmel tölti el az embert, de van pozitív hatása is. Az elszáradt ágaktól megszabadította a fákat, jelezte a park fenntartóinak, melyik fák lehetnek veszélyesek, melyiket kell eltávolítani.
Szélvihar és pozitív hatás? Nézem néhány közösségi oldal posztjait, a TV-műsorokat. Nem kell sokat töprengenem, hogy párhuzamot vonjak a száraz ágak, elkorhadt, féregrágta fák és az emberek fejében fészkelő gondolatok között. Ha a korhadt fa veszélyes lehet a közösségre, az ostoba gondolatok nem ilyen ártalmasak? Miért nem látnak meg nyilvánvaló dolgokat, összefüggéseket? Miért nem látnak ki magukból? Miért nem veszik észre, hogy az ember közösségi lény, szüksége van a többiekre és azoknak is rá?
Kellene egy szellemi szélvihar. Egy olyan szélvihar, ami messzire repít mindent, ami fátyolként lebeg előttünk, nem engedi, hogy meglássuk, hogy a családunknak is hiányzunk még akkor is, ha velük vagyunk, mert nem vagyunk velük csak mellettük. Kellene egy szélvihar, ami kisöpör minden homokot az agytekervényeink közül, hogy ne gátoljanak bennünket abban, hogy úgy gondoljunk a családtagjainkra, a barátainkra, ami átmelegíti a szívünket és az övékét is. Ami közel hoz és nem eltávolít.
Kellene egy szélvihar, ami a rosszindulat füstjét, a harag, az előítéletek féregrágta fáit messzire sodorná a fejünkből és a szívünkből.
Kellene egy szélvihar, ami elültetné szellemünkben annak a csíráját, hogy a tetteik alapján ítéljünk meg másokat és nem ránézésre, vagy szóbeszédre alapozva. Hogy megvárjuk, amíg ki-ki a tetteivel mond ítéletet maga felett.
Kellene egy szélvihar, ami felénk terelné a nap melengető sugarait, beköltöztetné a szemünkbe a mosolyt, leporolná az érzékelő reléinket, hogy észrevegyük, mikor van szükség ránk és mikor kell távolságot tartani.
Kellene egy szélvihar.