A város felett egész nap ólomszínű felhők gyülekeztek, mintha valaki lassan, megfontoltan cipzározta volna be az eget. A súlyos levegő szinte tapintható volt, az emberek ösztönösen sietősebbre vették a lépteiket, pedig nem fenyegetett veszély.
Szófia az ablaknál állt, onnan figyelte, ahogy a szél először csak játékosan megborzolja a fák csúcsait, majd egyre ingerültebbé válik. A szemben lévő lakás erkélyén egy könnyű széket borított fel, aztán tovább süvített, ide-oda pörgött és örvénylett, majd nekifeszült az ereszcsatornának.
A lakásban Szofi telefonja rezegtette meg az asztallapot. A lány nem figyelt oda. Tudta, ki az. Nagyon is tudta. Már három napja ugyanaz a szám villant fel a kijelzőn, de mindannyiszor hagyta, hadd némuljon el. Volt valami földöntúli nyugalom abban, amikor lecsendesedett a szoba. Mintha ez meg tudná állítani az időt, vagy legalábbis késleltetni azt, ami elkerülhetetlen.
A csengetést hamar felváltotta a külső moraj: az első égzengés messziről érkezett, mint valami rémisztő óriás böffentése. Csak morgott a távolban, ám közeledett, azután kísérteties dobbanással robbant be.
Szófia behunyta a szemét, hamar elbóbiskolt.
Három nappal korábban még semmi sem utalt bajra. Akkor még úgy gondolta, hogy a döntéseknek ugyan van súlyuk, de van idejük is. Lehet késlekedni velük, halogatni, mérlegelni, tán még visszalépni is. Hirtelen Pétert látta az ajtóban. Nem telefonált a jöveteléről. Nem kopogott, csak megjelent, mintha mindig is ott állt volna, mintha a hiánya lett volna a szokatlan, nem a jelenléte. Alig egy hónapja ismerkedtek össze egy jótékonysági bálon.
– Beszélnünk kellene – kezdte.
Ez az egyszerű mondat sosem jelentett biztatót, mindig ugyanazt fejezte ki a számára. Szofi akkor még csak elhúzta a száját. Idegesen, védekezőn próbált a szavaknak ellenállni.
– De hát állandóan beszélünk – válaszolta. – Néha még akkor is, amikor nem kéne.
Péter nem mosolygott. A tekintete a komor eget tükrözte: sötét volt és elszánt.
– Most tényleg kell – rimánkodott a férfi.
A fergeteg első cseppje az ablaknak csapódott. Egyetlen, határozott ütés. Aztán még egy, majd hirtelen ezernyi koppanás jelezte az esőt. A lány felébredt bódultságából, a telefoncsörgés visszarántotta a jelenbe. Megrettent. Viszolygása dacára megérintette a képernyőt, hiába állt az ismerős, ám már idegennek tetsző név a kijelzőn.
– Igen?
A vonal túlsó végén némaság honolt. Csupán a háttérből szűrődött át valamiféle zörej, talán a szél zavart a nyitott térben.
– Szofi? A férfi hangja bizonytalanul szólt.
– Igen.
Megint csend…
Odakint a vihar már nem csak félelmet keltett, hanem őrjöngött. Az eső vízszintes csíkokat húzva verte az üveget, az orkán úgy rázta az épület nem betonbiztos részeit, mintha csak próbára tenné annak alapjait.
– Nem kellett volna úgy elmennem – vádolta magát Péter.
Szófia kissé gúnyosan replikázott:
– Nem az volt a gond, ahogy elmentél.
– Hanem?
– Amit előtte mondtál.
A mondatok emléke élesen hasított a lány elméjébe. Nem a szokatlan hangerő volt fájdalmas, inkább a szavak pontossága. Az, hogy mindegyik célba talált.
– Igazad volt – nyögte ki Péter. – Megbántottalak.
– Az nem segít, még ha neked is igazad volt. Legalábbis részben.
– Érzem.
Hirtelen egy villám titokzatos fénye világította be a szobát, egy pillanatra minden tűélessé vált: a bútorok kontúrjai, a fal parányi, girbegurba repedése, illetve saját arcképe az ablaküvegen.
– Mit akarsz tulajdonképpen? – faggatta a férfit.
A kérdés egyszerű volt, de a hordereje falat állított közéjük.
– Azt, hogy találkozzunk.
Szofi tisztán hallotta a másik oldalon a megkönnyebbült levegőcserét. Az ablakhoz lépett, kint a járda már néptelen volt, az emberek eltűntek, akárcsak egy égiháború nyelte el őket.
– Most? – kérdezte hitetlenkedve.
– Most.
Egy újabb mennydörgés közvetlen közelben. Ijesztőbb, fenyegetőbb. A madarak is mélyen hallgattak.
– Ez nem a legjobb időzítés.
– Tudom. De talán pont ezért.
Szófia lehajtotta a fejét. Volt a kérésben valami, amit nem bírt azonnal elutasítani. Talán mert a forgószél az utcán pontosan azt vetítette elő, ami benne zajlott: zűrzavart, feszültséget, kapkodást.
– Hol? – tudakolta leplezetlen lázzal.
Péter megnevezte a régi kávézót a folyóparton, ahol korábban már randevúztak, amikor még minden oly könnyűnek, felejthetetlennek tűnt.
– Fél óra múlva ott vagyok – tette hozzá, bár maga sem tudta, honnan vette hozzá a bátorságot.
A vonal váratlanul megszakadt. A lány nem tudta, műszaki hiba okozta, vagy Péter szakította meg. Még néhány másodpercig a telefont leste, hátha újra megszólal. Végül lemondott róla.
Kabátot vett, kicsit habozott a nyitott ajtónál. Nem a vihar tartotta vissza, hanem az, amit jelentett. Mert odakint nem csak az időjárás változott meg. Valami más is mozgásba lendült, valami, amit eddig sikerült egyensúlyban tartania, és innen már aligha fordítható vissza.
Igyekezett. A szél azonnal nekiugrott, mintha próbára akarná tenni az elszántságát. A hideg és könyörtelen égi áldás nem csillapodott, zuhogott, az esernyő már nem adott védelmet, percek alatt átázott mindene. Mégsem állt meg. Most már nem. Minden lépéssel közelebb került ahhoz, amit várt és amitől félt, és amit mégis keresett. A boldog jövőt a magány helyett. A folyóparton, már nem zavarván a zuhé, mereven bámulta a derekasan fodrozódó hullámokat. Most, hogy rácsodálkozott ugyanarra a vízre, amire három évtizede minduntalan, az ifjúság tódult elő emlékeiben, amit sosem hagyott hátra igazán, most is csak magát látta benne, akár a víz hordozta volna a felszínén.
A kávézó ablaka mögött meleg fény derengett, menedéket adó a káosz közepén. Amikor betette maga mögött az ajtót, a város dühös zenéje hirtelen elhalkult. A dübörgés kint rekedt, legalábbis egy időre. Péter az egyik sarokban foglalt helyet. Szofi ránézett. A tekintetük egybeért, és abban a szempillanatban megértette, hogy a valódi vihar nem odakint tombol, hanem itt kettejük között, ebben a két elhagyott lélekben.
Mindketten a másiktól remélték a megoldást, végezetül Péter hellyel kínálta szerelmét. Egy ideig csak vizslatták egymást, hátha a másikba látnak. Aztán a férfi szólalt meg:
– Nem is tudom, milyen démon szállt meg, amikor még a szívemből is ki akartalak taszítani, valami nagyon félrecsúszott. De most azt tudom, hiányzol.
Szófia tekintete elhomályosult:
– Én is csak arra emlékszem, hogy mennyire kétségbeejtő és értelmetlen volt nélküled ez a pár nap.
A szavak ezután nem ütköztek, inkább egymásba simultak, mint a puzzle-darabok, melyek sok rakosgatás után végre a helyére pattantak. Hitték, mindent sérelmüket ki- és a jövőt megbeszélték.
A viharban megreccsent faágak odakint még javában ropogtak, de bensőjükben már csend ült – olyan csend, ami nem elválaszt, hanem összeköt.
Kézen fogva távoztak a kávézóból. A szél lanyhult, a heves zivatar helyett enyhe eső permetezte a tájat, az égiek megelégelték gonoszságukat, miután meggyőződtek a fiatal pár béküléséről.
Megpihentek. Szófia mélyen párja szemébe meredt:
– Akkor még nem tudhattam, hogy rád találok – rebegte mintegy bocsánatot kérve „bűnös” tettéért.
Eső mosta csókjuk lassan tovakergette az égi felhőket, miközben Péter finoman megsimogatta kedvese hasát, ám a születendő gyermeket még nem érezte. Már ezerszer megbánta, hogy a múltkori találkozásukkor, megtudván ezt a döbbenetes igazságot, minden ledérnek, romlottnak elhordta a lányt.
– Ígérem, sajátomként fogom szeretni és felnevelni – súgta Szófia fülébe, aki könnyeivel küszködve borult Péter nyakába.
