Tóth Szilvia
Út a pokolba
– De én ezt nem akarom! – suttogta a Lány elfojtott könnyekkel, állva a tükör előtt.
Minden ízében reszketett, remegett. Gyűlölte az egész életét, az állandó hazugságot a külvilág felé. Persze, megtanították rá, profi volt benne. A félelem, az nagy tanár. Már hét évesen rezzenéstelen arccal válaszolt osztályfőnökének, aki látva bekékült szemeit, megkérdezte:
– Hát, veled meg mi történt?
– Csak a tesóm éppen akkor nyitotta ki az ajtót, mikor épp be akartam menni! – s még vihorászott is hozzá, miközben arcán érezte apja alkoholtól bűzös leheletét, s az ütést, ami nem is fájt már, hiszen mindenhez hozzá lehet szokni.
Uh! Kirázta a hideg az emléktől. Azóta már szinte kősziklává edződött, így tizennégy évesen. Tudta, hogy az érzelmeit rejteni kell, tudta, hogy mindig azt kell hazudni a külvilágnak, hogy minden a legnagyobb rendben van. Csak így maradhatott életben. Örökre megtanulta.
Nem volt szép lány. Egészen pontosan lánynak csúfocska, fiúnak szépecske volt. Ezen a nyáron kezdte bontogatni a nővé válás reményt adó szárnyait. Megnövesztette szőke haját, s anya engedte, hogy csöpp spirállal kifesse a pilláját, míg szünet van.
Nyári munkát vállalt, azaz apja vitte be a munkahelyére, az ott üdülő vendégeknek felszolgálni. S mindezt azért, hogy abból a pénzből majd olyan iskolaköpenyt, táskát vegyen, amilyet ő szeretne. S, ha marad belőle, akkor füzetborítót is.
S most állt a tükör előtt, púderral a kezében. Még sosem használt ilyet. Most muszáj volt. Arcán, s felkarján is kék-zöld foltok nyoma látszott. A többit takarta a halványkék hosszú ruha, amit talán ezért is választott.
– De Anya! Én ezt nem akarooom! – fordult segélykérően anyja felé, aki lehajtott fejjel állt, s tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit tesz, de a rettegés erősebb volt nála is.
– Tudom Kicsim! De apa megkért, s meg kell tenned! – felelte szemlesütve, örök mártír arccal.
MEG KELL TENNED! MEG KELL TENNED! MEG KELL TENNED! – harsogva zakatolt a Lány fülébe a már nagyon is jól ismert mondat. Igen. Neki el kellett mindent fogadnia, el kellett mindent hallgatnia, mosolyognia kellett, bólogatnia kellett… kellett… kellett.
Tegnap ismerkedési est volt a vendégeknek, ahová ő is elmehetett, persze, mert apja is ott volt. Szerette ezeket az eseményeket, mert imádott táncolni, s bár mellei még csak cseperedőben voltak, de látszott kisportolt, szép alakja. Mindig csinos volt, ez valahogy anyai ágon öröklődött. Erre azt estére egy babarózsaszín, testre simuló ruhát vett fel, oldalán felhasítva, szőke haját egyszerű, magas copfba fogta, s egészen halványan kifestette a szemét. Sokat táncolt. Legalább annyit, amennyit apja közben ivott.
Egy német házaspár is ott vendégeskedett, s a fiúk felkérte a Lányt táncolni. Aztán az est végén a Lány odament Apjához, s szólt neki, hogy a kapuban várja, mert a fiú lekíséri. Az, hogy apja milyen állapotban van, meg sem lepte, s különben is nagyon izgatott volt, hiszen még soha, semmilyen fiú nem akarta őt elkísérni sehová sem. Csak beszélgettek a kapuban, s meglehetősen sokáig vártak, míg megjelent az apja. A fiút kedvesen beküldte, s elkezdődött a pokoli színjáték…
– Te rohadt ribanc! – csattant az első óriási pofon, aminek akkora volt az ereje, hogy a Lány feldöntötte a kukát.
– Mocskos, büdös kis szuka! – tajtékzott fröcsögve, az alkoholtól lila ködbe burkolózott aggyal, s megfogta a Lány szőke copfját, s húzni kezdte hazafelé. Néha belerúgott, néha megrázta… Változatos volt a repertoár. S a Lány még sikítani sem mert, félve, hogy meghallják, s ha segítségre sietnek, akkor apja megöli. Így volt szocializálódva.
Másnap délelőtt apja felöltözött, s elment. Mikor hazaért, mosolyogva odament a Lányhoz:
– Meghívásunk van estére! – közölte negédesen, mintha mi sem történt volna az éjjel.
– Micsoda? Ki hívott meg? S hová?- kérdezett vissza a lány s szíve hevesen kalimpált, mert nem hogy elmenni nem akart apjával, látni sem akarta, talán soha többet.
– Tudod! Az a kedves német házaspár! Képzeld! Újságírók! S a fiúk szólt, hogy örülne, ha veled is találkozhatna. Csinos légy! – csapott pajkosan a Lány fenekére, amitől ő majdnem elhányta magát.
Most állt a tükör előtt, s próbálta elrejteni a nyomokat. Szívében düh, kilátástalanság és undor keveredett. De nagyszerű játékos volt. S az apja elé perdült:
– Na? Csinos vagyok?
– Ja! Van két lábad, s mind a kettő földig ér!- felelte apja a maga megszokott módján, szikrányit sem törődve azzal, hogy mire is vágyik egy nőnemű lény. Persze, a tegnap éjjel történtek sem akadályozták semmiben.
Nem volt választása. Sosem volt. Tette, amit megköveteltek tőle. Ha kéken-zölden, ha feldagadt szemmel, ha felrepedt szájjal, akkor is.
Néha úgy nézett saját magára, mintha nem is lenne a világon. Vagy csupán egy próbababa lenne, olyan, amilyet látott az áruház kirakatában, amint éppen azt rendezték, és a boltos egy jó nagyot belerúgott, mert nem fért el. A baba odébb csúszott a földön, nem szólt, nem ellenkezett, csak várta a sorát, hogy majd szép ruhába öltöztetve mosolyoghasson a járókelőkre.
Senki, de senki nem tudta az egész világon ezt a kegyetlen mesterséges színjátékot. S aki tudta, hallgatott.
A Lány gyakran ábrándozott arról, hogy hazamegy az iskolából és megölelik, meg játszanak, beszélgetnek egyet. Ilyen egészen együgyű, hétköznapi apróságok fogalmazódtak meg benne. S igen, sokszor kívánta tiszta szívéből, hogy az apja tűnjön el az életéből. Játszott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha a világ végére küldenék dolgozni, de ebben benne volt a veszély, hogy hazatérhet, ezért aztán nemes egyszerűséggel a halálát kívánta. Maga is megdöbbent ezen, s azon is, hogy egy csöpp lelkiismeret furdalást sem érzett utána.
Némán mentek egymás mellett. Fullasztó csöndben. Megközelítve az éttermet, ahová hivatalosak voltak, apja még a foga között odasziszegte a Lánynak:
– Légy nagyon kedves! Világos?!
Beléptek az étterembe, ahol, amint meglátta az akkor körülbelül tizenöt éves fiú a Lányt, felcsillant a szeme. Ja! Hát nem kellett egész este a felnőtteket hallgatnia, érthető.
S megkezdődött a játék.
– Oh! Endlich da! Wie geht es dir heute? – tárta szét karjait ölelésre ragyogó mosollyal a Lány, miközben szívében újra meghalt valami…
– Ó! Hogy neked milyen csinos és kedves lányod van!- hallotta a háta mögött.
– Hm… Az én vérem! – reagált azonnal az apja, arcán önelégült vigyorral.
Az asztalon, a vázában liliomszál fehérlett, s halkan, lágyan, hullatni kezdte szirmait…