A jegykendő
Párizs. Alig kelt fel a nap Pierre elindult a vasútállomásra. Hajnalban sok utas szállt fel 1. vágányon álló szerelvényre. Ő maradt, csak várt valakit, aki ezzel a vonattal szokott utazni. Az ismeretlen nő, hol kipirult arccal rohant, hogy elérje a szerelvényt, hol bágyadt fáradsággal lépett fel az utolsó vagon ajtaján, majd pár perc múlva lehúzta az ablakot, és messzi révedő tekintettel intett a félhomályban. Ma reggel nem látta megérkezni, hanem a lány már a vonatablakból síró szemekkel nézett a semmibe. Kezében volt egy zsebkendő. Néhányszor megtörölte vele a szemét. Pierre hallani vélte a sóhajtását. Nem tudta róla levenni a tekintetét. A zsebkendő kiesett a lány kezéből, és lassan ereszkedett lefelé. Mielőtt leért volna földre, táncra perdült. Pierre arra gondolt, hogy az is lehet, hogy a lány neki dobta le, felvette és felkiáltott a lánynak.
– Visszaadjam?
Abban a pillanatban megmozdult a szerelvény. Hangos sípszó közepette el is indult. Pierre kezében fogta a zsebkendőt, egy darabig mozdulatlanul állt, majd az orrához emelte. Mézédesillat árad belőle, ami a sós könnyeket betakarta. Hamarosan csend lett, a 8956723- as vonat már messzire járt. Pierre a zsebébe tette a zsebkendőt, és a megszokott monoton lépésekkel a kijárat felé indult.
–Jó reggelt!- szólt rá egy jegykezelő.
–Jó reggelt!- kimondta e vagy csak biccentett rá maga sem tudta.
Az utcán egyre sűrűbb lett a forgalom. Autók, buszok váltották egymást. Az autóbuszmegállónál pár utas már várakozott. Pierre az órájára nézett.
–Késik?- kérdezte a ballonkabátos férfitől.
– Nem tudom, én ritkán utazom tömegközlekedéssel.
– Szerintem várunk kell- jegyezte meg.
Pár perc múlva berobogott a járat, felszálltak, és Pierre automatikusan elővette a bérletét. Észre sem vette, hogy kiesett a zsebéből a zsebkendő. Egy fiatal fiú, hozzálépett, megfogta a kabátját.
–Bocsánat, ezt elejtette!
–Mit?
–A jegykendőjét.
– Tessék?
– Láttam, amikor kiesett a zsebéből.
– Köszönöm.
Megint az orrához emelte. A zsebkendő illata tompább volt, de még átütött az utasok illatának a kavalkádján. A harmadik megállónál kiszállt az autóbuszból. Végignézett magán, eligazította kabátját, és felment a lépcsősoron, ami a munkahelyéhez vezetett.
–Jó reggelt!- köszönt rá a portás.
–Magának is.
A lift felvitte az emeletre. Az irodaajtót nyitva találta.
–Mi van?- félhangosan kérdezte, de mire válasz kapott volna egy barnahajú fiatal nő jelet meg előtte.
–Bocsánat, egy kicsit megkéstem- nyökörögte.
–Magát még soha sem láttam. Új dolgozó?
– Igen- biccentet a lány, és a takarító eszközökkel eltűnt a folyosón.
Monoton munka .A számítógép fénye vibrált a szeme előtt. Levelek, válaszok és várás. Mindig a várás, ami hol jót hozott magával, hol keserű gúnnyal ült meg a szövegekben. Az óra elütötte a delet. Ebédelni ment. Az étterem előtt kettő pad várta, hogy valaki megpihenjen rajta. Most a jobb oldalinál egy hölgyet látott. Szipogást hallott.- Sír?- kérdezte magától. Lassan közelítette meg, aztán odalépett az idegenhez.
–Szabad?
A lány nem szólt semmit, csak megmozdította fejét. Leült mellé. Most már tisztán hallotta, hogy a lány tényleg sír. Várt egy kicsit, de valami nem hagyta nyugodni, belenyúlt a zsebébe és elővette zsebkendőt.
–Ezzel letörölheti a könnyeit.
– Tessék?
–Törölje meg az arcát, látom, hogy végigcsorgott rajta a könnye!
A lány alig emelte fel fejét, de a zsebkendőért nyúlt, és letörölte vele az arcát.
– Köszönöm, igazán kedves, hogy odaadta a jegykendőjét.
– Ez nem az, aminek maga gondolja. Ez csak egy zsebkendő, aminek a gazdáját nem is ismerem.
–Akkor hogyan került magához?
– Egy vonatablakból repült elém, és én felvettem, de…
– Nem kell magyarázkodnia, mindenestre hálás vagyok azért, hogy mellém ült és odaadta.
–Az jó- nevette el magát Pierre.
A lány felemelte a tekintetét.
–Segíthetek?- kérdezett rá Pierre.
–Már nem, megtette mielőtt megkértem volna rá.
– Kár, hogy még mindig szomorú az arca.
–Tudja az élet nehéz, és néha könnyeket csal az ember szemébe. Maga még sohasem sírt?- tette fel a kérdést a lány.
– Gyermekként biztosan, de arra se emlékszem tisztán, felnőttként határozottan állíthatom, hogy nem.
–Jó magának. Köszönöm a zsebkendőt, indulnom kell.
–Magának adhatom, hátha megvigasztalja.
–Nem fogadhatom el. Menjen, keresse meg a gazdáját!
–Mondtam, hogy elvitte a vonat.
– Vissza is hozhatja. Induljon! Mire vár?
–?
Pierre nem válaszolt csak megrántotta a vállát.
A lány felállt és elindult a járdán. Pierre hosszasan nézett utána. – Ez is elment-sóhajtott, de a sarokig nem vette le róla a tekintetét. Várt. Arra gondolt, hátha meggondolja magát a lány ,és visszajön a padhoz. Nem figyelte az idő múlását, csak türelmesen várt. A toronyóra egyet kondult. – Vissza kell mennem az irodába- motyogta maga elé. A lánnyal ellenkező irányba indult el. Későn végzett a munkájával. Odahaza a megszokott rutin után, az asztalra tette a zsebkendőt. Kiterítette és ránézett, először semmi különöset nem vett rajta észre. A bárpulthoz ment, egy konyakosüveget tett maga elé. Napóleon győzedelmes ábrázatára majdnem felnevetett, aztán töltött magának egy pohárkával. A konyak illata betöltötte a nappalit. Újra ránézett a zsebkendőre, a kezébe vette, forgatta, a nagyító alatt jó látta, hogy az egyik sarkában kissé kiemelkedik kettő betű. S. C. Még egyszer szemügyre vette. – Tényleg jegykendő?- kérdezte félhangosan. Kisimította és a nagyítóval együtt otthagyta az asztalon. Bekapcsolta a TV-ét. Semmi izgalmas nem volt benne. Lekapcsolta, átlépett a lemezjátszóhoz, amin Edith Piaf lemeze volt. A lemezjátszó tűjét az első vájatába tette. Mélabús dal zengett fel. Minden sorát ismerte. Dúdolni kezdte, aztán felállt és kiment a konyhába. Amíg a kávája lefőtt, félhangosan énekelt. A pulton hirtelen átvágott egy kis egér. Utána csapott, de nem találta el. Ekkor már azt hallotta , hogy Edith zokogva énekel el egy dalt. Megriadt. Őt is kisverébnek tartották, talán ha nem hozza meg a hozzá fűzött remény, ki is dobták volna koldulni az utcára. Visszament és ivott még egy pohárkával, aztán a következő sanzon andalító zenéjére elpihent . Arra ébredt, hogy recseg lemezjátszó. Felkelt, a kart visszatette a helyére. Fürdőszoba felé vette az irányt. A lámpa fényét visszatükrözte a nagyító, ami a zsebkendőn maradt. Visszalépett és még egyszer megnézte a monogramot. Legyintett egyet ,és az esti rituálé után aludni tért. Álmában felsejlettek a nők, először az, akinek a kezéből kiesett a zsebkendő, majd az, aki letörölte vele a könnyét. Valaki messziről szólította.
– Gyere!
Felriadt. A hajnal első sugara ült az ablakában. Visszahajtotta a fejét, és várt egy újabb hívásra. Az álma azonban elszállt. Nem tudott visszaaludni, felkelt, felöltözött és kiment a vasútállomásra. Csend volt, csak pár ember kószált. Leült egy padra, maga mellé tette a zsebkendőt. Kis idő múlva meggondolta magát, egy másik padra ült át, ahonnan rálátott. Egy jó ideig semmi jele nem volt, hogy valakinek feltűnt volna. Negyedórával a 8956723- as vonat indulása előtt, magas, karcsúnő, barna kabátban, tűsarkú cipőben, kalapban egy kistáskával pásztázta át a váróterem padjait.
¬– Megjött!- kiáltott volna fel, de a szájára tette a kezét. Felismerte, hisz a hölgy arcát naponta látta, csak az alakját rejtette magába a vagon. A nő a zsebkendő láttán felsóhajtott, és hangosan megjegyezte.
– Hála az égnek, hogy megvagy! De, hogyan kerültél ide?- kérdezte, majd körbenézett, felvette és az orrához emelte. Másik illat is kavargott előtte, de az övé határozottan megült az orrába. A táskájába tette, és elindult a peron felé.
Pierre félszemével követte, és utána ment. A lány felszállt az utolsó vagonba. Leengedte az ablakot. Pierre várta, hogy mint mindennap int valakinek, vagy újra kiejti a kezéből a zsebkendőt. A lány mozdulatlan maradt. Kísértést érzett, hogy felszálljon hozzá, de a vonat most is megmozdult, és lassan elhagyta az állomást.
Az irodában nem találta helyét. Gondolatok kavalkádja motoszkált a fejébe. Hallotta a távolodó vonat zakatolását, a füttyszót, ami félreérthetetlenül jelezte 8956723- as távozását. Az éltünk folyamán állandóan úton vagyunk. Az első lépések, amit önállóan teszünk meg, a szüleink örömére szolgál, felejthetetlen emlékként ül meg az agyukban. Izgalommal tölt el,bennünket az, amikor először lépjük át az óvoda ajtaját, majd az iskolába vezető kaput. Milyen az út, mi az első szerelemhez, az első vágyakozáshoz vezet?Titokzatos és rejtelmes, és ez mind az életünk egy része , akár a tortáról kivágott szelet. Mennyi lépcsőn kell le vagy felfelé haladnunk, és mennyi mellékvágányon kell megállnunk ahhoz, hogy végigjárjuk a kijelölt utat. Soha sem tudjuk, hogy mi vár ránk. Tanán jobb is így, mert amikor utunk végéhez érünk, akkor… Még rágondolni is… Lehajtotta fejét és hangos nevetésbe tört ki. Körülnézett, hogy hallotta e valaki. Csak a számítógépek hangja törte meg a csendet. Felállt és odalépett az ablakhoz. A platánfáról lassan szállt lefelé egy levél, olyan volt, mint, aki soha se szeretne földet érni. Lebegett. Akaratlanul kinyújtotta kezét, hogy elkapja, és ugyan úgy tartsa markában, mint a zsebkendőt, azt, amit nem neki szánt a lány,és talán csak véletlenül is ejtette ki a kezéből. Lehunyta szemét és maga előtt látta a boldog mosolyát, amikor a szeme elé emelte az elveszetnek hitt jegykendőjét.