Az utolsó út
A hajnali köd lustán nyújtózott, Dharamszala meredek ösvényei felett. A hegyoldal még aludt ezen a korai órán, csak a fenyők susogása, és a távoli kolostor harangjának kondulása kísérte az idős szerzetes botorkáló lépteit. Gendün már nem sietett, hiszen nem volt hová. Nem hívták hogy vezesse az ifjú tanoncokat, nem kísért át senkit a halottaskönyv szertartásán. A kőlépcsők mintha tisztelettel figyelték volna az öreg lépteit, számára nemcsak egy út volt rajtuk, hanem egy távozó lélek emlékezése.
A botja puhán koppant, misztikus és földi energiák kavarogtak körülötte. A levegőben a jakvajtea illata úszott felé, a hegyek felett felderengett az első bátortalan napsugár. Gendün tudta hogy utoljára megy fel a lépcsőkön, a test erőtlensége összeérett a lélek bizonyosságával. A kolostor visszahívta egykori gyermekét, aki mára bölcs és tudós szerzetessé érett.
A kapu előtt megállt, és az emlékektől elfutotta öreg szemét a könny. A vörösre festett fal repedései még mindig ugyanott futottak, ahol egykor apró ujjai végigsimították őket. Ők örökifjúk maradtak, de az ő évei előreszaladtak. Az akkori gyermek nem értette hogy miért hagyják itt a szülei, mindannyian sírtak, de egészen más okból. Gendün mert gyermek volt, a szülei pedig kiváltságnak tartották hogy gyermekük tudós szerzetessé válik. Csak évtizedek múlva értette meg mindezt, és most mélységes hálát érzett.
A kolostor udvarán leült egy lapos kőre. Megpihent. A napfény óvatosan közelített hozzá, majd gyengéden körbe ölelte az idős férfit. A pillanat visszaidézte, az élete legfontosabb fényképeit.
A gyermekkor – amikor még nem tudta hogy nem minden döntés felett van hatalma. Az életút első nagy megmérettetése. Az emberek a születést tartják a legfontosabbnak, az élet szempontjából valóban, de hogy hogyan folytatódik, az ekkor még mások elhatározása.
A gyermek Gendün alig múlt hatéves amikor a szülei felvezették a kolostor meredek ösvényén. Az apa komor arca, az anyja kisírt szeme, egy dolgot előre vetítettek. Sorsunk kifürkészhetetlen útjai, már akkor eldöntik az életünket, amikor megszületünk. Országot, sorsot, és egyéni életfeladatot hozunk amit jól-rosszul végzünk el. Az út pora belepte szegényes ruhájukat, de most egyikük sem ezt látta. A kapu előtt az anyja szavai, még most is Gendün fülébe csendülnek.
– Ez az út a te jövőd.
Gendün nem tudta hogy ez a mondat évtizedekig a társa lesz, bárhová is vezet majd a sorsa. Egy dolgot tudott csak, az egyik bezárul, a másik kinyílik.
A tanulóévek amikor lassan mesterévé vált az imaszövegek, a mantrák és az őt tanító szerzetesek tanításainak. Az első otthon képe elhalványult, és megszokottá vált a rideg és monoton kolostori cellája. Tizenhat évesen ő lett a kolostor leggyorsabb futója, a hegyek közötti eldugott kis falvakhoz őt küldték az üzenetekkel. Utak és ösvények között hagyta el az éveket. Mestere szava vált a legfontosabb útravalóvá.
– Fuss úgy, mintha az út is veled futna.
Gendün megértette hogy az út nem akadály, hanem társ. A kövek megismerték a lépteit. A levegő életet adott a testének, a hegyek ismerősként üdvözölték a magányos és mégis boldog szerzetest.
Ez az út már az övé volt.
A vándorlás évtizedeiben, már tanítóként járta a falvakat. Az emberek és történeteik beépültek a tanításaiba. Ő lett a bölcs szerzetes akitől tanácsot kértek, szegényes kunyhókban kapott élelmet, és a hideg hegyi szél ráncosra cserzette az arcát. Egy hosszú ködös úton találkozott egy öreg hegyi pásztorral aki botjára támaszkodva pihent az út szélén. Gendün vízzel kínálta. A pásztor megköszönte és megint egy fontos útravalót adott.
– A hegyek nem tanítanak semmit. Kövek amik már akkor is itt voltak, amikor még ember nem élt a földön, és akkor is lesznek amikor már nem lesz neki. Nem tanítanak, csak visszaadják amit beléjük viszel.
Gendün megdöbbenve fogadta, az ismeretlen pásztor szavait. Rájött hogy nem az a fontos út amit kívülről járunk – hanem amit a saját szívünkben teszünk meg. Amit magunkkal viszünk benne – harag, félelem, béke, vagy szeretet – azt találjuk meg minden ösvényen. Ez az új tanítást adta tovább a tanítványoknak. Ne az ő útját kövessék, hanem mindenki a saját sorsát vezesse.
-Figyeljétek meg hogy mit visztek magatokkal rajta. A valóságos út csak a külső világot mutatja, ami a valódi és legfontosabb azt belül hordozzátok.
A felismerés hogy az öreg szerzetes ugyanazon a lépcsősoron halad felfelé, amin gyermekkorában állt, könnyeket csalt Gendün szemébe. A levegőben az eső és a fenyők illata, misztikus hangulatot sodor felé.
A kapu és a repedések nem változtak, csak Gendün változott. Visszagondolt élete négy legfontosabb útjára.
Az elsőt amit nem ő választott, hanem helyette választották.
A második amit már ő, és ez az elsőnek a folytatása lett.
A harmadik amelyen tanított és tanult, sokszor idegen és egyszerű emberektől.
A negyedik ami vissza vezette a kezdetekhez.
És ekkor újabb felismerés követlezett. Minden út ide vezet – ide ebbe a pillanatba, a csendbe ami még hátravan.
A kapu lassan kinyílt és ő belépett.
A végső tanítást itt kapta meg, amikor belépett a kapun. Nem a szülei döntöttek az életéről, ő maga választotta és ez a mindennapi imáiban, lélegzetvételében ott volt.
A kolostor csendje körülölelte.
A szerzetesek távolról figyelték.
Tudták, hogy Gendün már a lezárás utolsó pillanatában van. Ezt nem szabad megzavarni.
A nap lassan égi útja végéhez közeledett, az éjszaka már türelmetlenül várta hogy visszavegye a hatalmát.
Az árnyékok egyre hosszabbak lettek, Gendün lehunyta a szemét. A lélegzete egyre nyugodtabb lett, a világ óvatosan hátralépett, tisztelettel fejet hajtva az öreg szerzetes előtt.
Gendün tudta, az út amin járt csak látszólag volt egyirányú. Mindig vissza vezette ide, ahol minden elkezdődött, és ahol véget fog érni.
Amikor az első csillag felragyogott az égen, Gendün elmosolyodott. Tudta hogy hazatért.