Azt hittem, én meséket őrzök. Tévedtem. Az emberek életei sokkal hihetetlenebb történetek, mint bármi, amit valaha belém nyomtattak. Frissen és ropogósan kikerültem a nyomdából, idejét nem tudom már mikor történt ez. Nincs nevem, de mégis szólítanak. Grimm-mesék néven vagyok ismert.
Egy kisfiú kapott le először a könyvesbolt polcáról. Ragacsos kis ujjacskáival makacsul szorongatott. Nem volt tervben egy új mesekönyv – kihallottam az édesanya hangjából. A gyermek azonban olyannyira ragaszkodott hozzám, már csak az ujjbegyein maradt édes cukormázzal is, hogy kénytelen volt engedni neki. Be kell valljam, tüneményes teremtés volt. Nem bánom, hogy végül nála landoltam, ennél rosszabb sorom is lehetett volna.
A következő időszakban napi rendszerességgel voltam pörgetve, majd’ beleszédültem. Újra és újra fel kellett olvasni belőlem. Lélekmelengető volt hallani a belém íródott szavakat hangosan és mindeközben látni az édes gyermeket. Nem vagyok becsvágyó, de bátran ki merem jelenteni, én voltam a kedvenc könyve. Nálam többször egyik darab sem került kézbe.
Azonban eljött az a nap, amikor végleg el lettem pakolva. Sokáig álltam egy polcon, néha egy másikon. Tematikusan rendezgetve, hol szín, hol méret szerint. Le is poroltak alkalmanként, amikor már a porcicák rohamoztak meg. Végül egy dobozba kerültem. Aztán csak teltek a hetek, hónapok és az évek. Sorstársaimmal – akik, megjegyezném, kevésbé voltak népszerűek – búslakodtunk a doboz sötétjében.
Majd egy nap újra világosság borult ránk. Egy hatalmas férfikéz matatott a dobozban, nem tudva mit keres. Én voltam legfelül a kupacban, így rám esett a választása. Kikapott és határozott mozdulattal egy íróasztalra dobott. Nem mondom, ennél szívélyesebb fogadtatásra készültem. A férfinak ismerős vonásai voltak. Barna haj, barna kis gombszemek és az az édes kis nevetőgödröcske. Ő volt az a kisfiú! Illetve már nem is kisfiú, hanem egy felnőtt férfi.
Nem egészen értem, mihez kezdene egy mesekönyvvel, de végül is, nem vagyok korhoz kötve. Meglepett, hogy mégis milyen céllal talált újra rám. Virágok voltak nála. Ibolyák? Pipacsok? Ha botanikus könyv lennék, lehet több szaktudással rendelkeznék ebben a témában. Hatalmas kezével ugyan, mégis finoman bánt velük. Lapjaim közé préselte őket, majd becsukott és felülről egy nehezéket helyezett rám. Amikor ismét találkoztunk, a virágokból minden nedvesség elpárolgott és azok gyönyörű lapos matrica szerűségekké alakultak át. Néha leellenőrizte, hogy áll a folyamat, majd mikor elég jónak ítélte meg, levette rólam a nehezéket. Tudom jól, hogy csak egy könyv vagyok, de nekem sem esik jól, ha kövekkel böködik az oldalam. Szegény borítómról nem is beszélve, ennyi év után már az sem lesz fiatalabb.
Amikor legközelebb találkoztam a férfival, akkor nem virágok voltak nála, hanem egy levél. Éreztem rajta, hogy fél, de mégis fel van tüzelve. A levelet gondosan megírta, de borítékba helyezni már nem volt ideje. Utazni készült, a frontra tartott. A levél pedig… ó ha én azt fel tudnám olvasni! Sajnos csak akkor tudom meg, ha nekem azt felolvassák.
Sietősen négybe hajtotta és becsúsztatta a lapjaim közé, elrejtette valahol két fehér-piros cirombás szirmú virág között. Nem tett messzire, valahol szem előtt voltam hagyva. Szándékosan, hogy rámtaláljanak.
Az a bizonyos pillanat nem jött el egyhamar. Vártam és vártam. Sejtettem, hogy nem a férfi lesz az, aki újra kézbe vesz, azonban nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszadalmas időszakon megyek majd át. Majd egyszer csak megláttam őt. A nőt. Szőke haja fonva volt, aranyos tunikát viselt. Azonnal szemet szúrt gömbölyödő pocakja. Hamarosan újra szolgálatba állhatok – gondoltam magamban. Azonban a nő csak egy dobozba helyezett és így költöztünk el mindannyian.
Az életem nagy része várakozásból áll. Könyvnek lenni kész türelemjáték. Mindössze pár perc hírnév és aztán befellegzett. Most már úgy érzem, pályát tévesztettem. Könyvtári könyvnek kellett volna lennem. Akkor talán sűrűbben lennék forgatva és több életet figyelhetnék meg szolgálataim alatt. Habár az sem lenne leányálom, hiszen az életem jelentősen megrövidítené, és ki tudja, lehet, valamelyik háznál lelném a vesztem egy forró kakaó kíséretében.
Már teljesen lemondtam erről a családról. Reméltem, hogy eladnak, nekem is jár egy kis világjárás. Ekkor egy női kéz nyúlt felém és emelt fel. Vélhetően csak vissza akart tenni a polcra, mikor a négybe hajtott papírlap kicsusszant oldalaim közül.
Nem tudom, mi állt benne. Soha nem fogom megtudni. De abból, ahogy a nő összerogyott, megértettem, hogy vannak történetek, amelyeket nem kell elolvasni ahhoz, hogy tudjuk a végét.
Egész életemben királyfiakat, boszorkányokat és csodákat őriztem. Pedig a legszomorúbb mese nem volt közéjük nyomtatva. Csak valaki egyszer elrejtette a lapjaim közé.
