Hűség a földhöz
Épphogy csak pirkadt, amikor a völgyben fekvő kis tanya udvarán már mozgolódás törte meg a mély csendet. Amerre csak a szem ellátott, mindent az éjjeli hószitálás vékony leple takart. A hajnali órák ellenére az öreg Teke Márton és a felesége, Ilona, már az istálló előtt munkálkodott. Az idős, nehéz munka alatt meghajlott férfi a két, lebenyés ökre nyakára nehéz, fából készült jármot tett, majd a járomhoz vonórudat, láncokat erősített. Ilona hozzáértő mozdulatokkal segített az előkészületekben. A tél fagyos lehelete hideg szenvtelenséggel vésett pírt a korán kelők arcára. Telek Márton fázósan húzta összébb maga körül a kabátját, majd megszólalt:
– Nos, akkor indulhatunk. Hamar lemegy ilyentájt a nap.
– Mehetünk. – értett egyet vele a felesége, miközben a kendőjét szorosabbra fogta az arca körül.
– Na, hát akkor; gyí, Bátor, gyí, Jámbor! – adta ki az öreg a vezényszót az állatoknak.
Az ökrök nehezen indultak neki az útnak. Más években, jó gazda módjára, már szeptember elején, Kisasszony napjára (Szűz Mária születésnapjára) befejezték a szántó-vető időszakot. Most azonban a sors közbeszólt. Az öreg Márton hetekig betegeskedett, ezért a munkák későbbre tolódtak.
– Hó! – csettintett az ostorával az idős gazda, megérkezve a közeli földhöz.
– Gyí-bakk! – utasította az ökröket jobbra kanyarodásra.
Az állatok gyakorlott mozdulattal álltak be a földre megkezdeni a szántás műveletét. Az ekevas nehezen hatolt a fagyos föld mélyébe. Az ökrök nekifeszülve húzták az ekét, amit az aggastyán gazda szilárd erővel igyekezett megtartani. Ilonka elől vezette az állatokat, hangos szavakkal ösztönözve őket az egyenes megtartására.
– Hó! Hó-Hó!
A munka lassan haladt. A házaspár szótlanul dolgozott. Soha nem volt kenyerük a sok beszéd. Néhány forduló után Márton, a föld végére érve, megcsettintve az ostorát, megállította a jószágokat.
– Hó! Állj!
Az ökrök megálltak. Az orrukból kiáramló lélegzet úgy gőzölt a ködös levegőben, mint az asztalon a vasárnapi húsleves.
– No, akkor pihenjünk egy keveset. – közölte Márton a feleségére nézve.
– Megöregedtünk apjuk. – szólt némi hallgatás után az asszony.
– Meg.
– Mi lesz a földdel, ha mi már nem leszünk?
– Majd jön más, akinek kell. Aztán majd az gondozásba veszi.
– Meg fogja érteni ennek a földnek a nyelvét?
– Meg.
– Honnan tudod?
– Megtanulja. A föld nagy tanító. Minket is ő tanított az életre.
– Igaz. És addig, mi lesz?
– Addig műveljük, míg bírjuk erővel. A föld mindig hűséges volt hozzánk. Azok leszünk mi is.
– Te tudod.
– Én is tudom, meg te is. No, akkor, gyí, Bátor, gyí, Jámbor! Hess tovább!