A hajnal ismerős vendégként érkezett. Kopogott egyet, majd még egyet, aztán még egyet. Nem kapkodta el most sem, csakúgy, mint máskor. Izgalommal telve rohantam lefelé a lépcsőn; bár tudtam, hogy türelme végtelen, mégsem szerettem megváratni. Kitártam ajtómat, és egész énemet kedvesen ölelte magához.
– Fáradj beljebb – üdvözöltem csillogó szemekkel, miközben utat engedtem neki, ő pedig halkan a fülembe suttogta: Hiányoztál.
Ezt mindennap elmondta, de mindig jólesett hallanom. Utána pillantottam. Körbenézett odabent, mintha még sohasem járt volna nálam. Bejárta az összes helyiséget. Szemügyre vette cserepes növényeimet, és elégedetten nyugtázta, hogy napról napra szebbek lesznek. Megnézte a bútorokat, a falakon lógó emlékeimet. Ahogy korábban is, most is ugyanazt a képet dicsérte, én pedig a megszokott szavakkal feleltem:
– Ragyog, akárcsak te magad.
Minden apró zugba bepillantott, szinte már hazajárt hozzám. Végül a nappaliban kényelmesen helyet foglalt, és tekintetünk összetalálkozott. Lehetett az útja zord, vagy éghetett a forróságban, de káprázatos ragyogása mindig ugyanaz lesz, és ez mindörökké így is marad. Arcomra nyugodt mosoly kerekedett.
– Mindjárt jövök, barátom – mondtam neki kedvesen, majd kiléptem, hogy láthassam azt, amit kint hagyott.
A teraszon lehunyt szemekkel hallgattam az éledő világ énekét. A fák lombjait lágyan fésülte az első hajnali szellő. Éreztem, amint végigszalad testemen, egyszerre borzol és melegít. Magamba engedtem a mindenséget, amely napról napra egyre meghittebb és barátságosabb arccal fogadott. Igen, ismét kitett magáért. Soha nem okozott csalódást, és a lelkemre szegeződő, büszke tekintete azt suttogta, hogy soha nem is fog.
A távolban halvány, vöröses színek születtek, melyek lassú léptekkel indultak felém. Megcsillantak a fákon, ahol már a madarak reggeli dallamukba fogtak. Fülbemászó énekük úgy ékelődött a fejembe, hogy elhatároztam: legközelebb csatlakozom hozzájuk.
Udvaromban, a nemzedékek óta becsben tartott egresbokor tövében figyelemre méltó esemény zajlott. Egy tücsök szerelmes dalát ciripelte. A madarak kísérték játékát, én pedig határtalan kíváncsisággal hallgattam őket, tudni akarva, miként végződik az igyekezetük.
A sötétség egyre inkább megelevenedett; ezernyi árnyalat született újjá. Az éj őrei meghúzták a határt a fény és a sötét között.
Odafent a Hold még teljes valójában fürösztötte a vidéket. Az égbolt foszforeszkáló képei ismeretlen arcokat rajzoltak nekem búcsúzóul. A Göncölszekér útnak indult, de már nem egymaga tette. Hatalmas égi isten tündökölt a hátán, büszke tekintetében felcsillant az elszántság; kegyetlen csatába indult, de jól tudtam, hogy töretlen hite végül győzelemre vezeti.
– A legjobbakat, nagyvezér!
Átlátszó fátyol mögé rejtőzködve, kardját magasba emelve köszönte meg jókívánságomat.
Tekintetem tovább vándorolt a végtelenségen, majd megakadt a tigris éles tépőfogán, amint épp zsákmányára veti magát. Hatalmas istenség és egy veszedelmes vadász; minden egyes nap látok valami újat, és egyre jobban érzem, hogy ez mind csakis az enyém. Ezekért a pillanatokért vagyok a leghálásabb.
Annyira elmerültem az új kezdetben, hogy már szinte megfeledkeztem a vendégemről. A házba pillantottam: a kanapén ült, és nyugodtan várakozott. Hozzám szokott már. Mindennél jobban ismert. Tudta, hogy számomra minden hajnal más és más, de őt ez egyáltalán nem zavarta; türelme akár az odafent halványuló végtelenség.
A tücsök pedig fáradhatatlanul ciripelt szíve választottjának…
– Járj sikerrel, barátom! – suttogtam neki kedvesen, majd elindultam a házba, hogy megvendégeljem a barátomat egy csésze kávéval.
